Ányos Pál (Esztergár, 1756 – Veszprém, 1784)

A magyar felvilágosodás jelentős költője Veszprém megyei középnemesi családban született, és eredetileg Istvánnak keresztelték. Győrben, Veszprémben és Pápán végezte gimnáziumi tanulmányait, 1772-ben lépett be a pálosok márianosztrai klastromába, ahol a Pál nevet vette fel. 1774-ben került a nagyszombati egyetemre, ahol két évre rá bölcsészdoktorrá avatták. 1777-ben az egyetemmel együtt ő is Budára költözött, ekkorra már neves költő volt, és kapcsolatba került Bessenyei Györggyel és a testőrírók körével. Egyetemi tanulmányait követően pappá szentelték, s rövid ideig kolostorba vonult, ahol először jelentkeztek rajta titokzatos (rák)betegségének tünetei. 1782-ben a székesfehérvári gimnáziumban kezdett tanítani, a végzetes kór azonban elhatalmasodott szervezetén, és 1784-ben hunyt el Veszprémben. A veszprémi Ferences-templom kriptájában nyugszik. Korai halála a felvilágosodás kori magyar irodalom legnagyobb vesztesége volt. A tehetséges fiatalember a szentimentalizmus stílusirányzata mellett Rousseau világnézetének egy részét is beépítette költészetébe. Ő nevezte egy politikai röpiratában először „kalapos királynak” II. Józsefet. Mintegy negyven lírai költemény, és nem egészen félszáz verses levél maradt utána, költői hagyatékát Batsányi János adta ki.

Berkeny János (Nemesvámos/Veszprém, 1765 körül – Bécs, 1822)

A 18–19. századi veszprémi városképek (veduták) rézmetszője Veszprémben született, de reformátusként Nemesvámoson anyakönyvezték. Dolgozott az Esterházy udvar alkalmazásában álló Görög Demeter műhelyében, akinek támogatásával és Széchenyi Ferenc gróf pártfogásával 1790-ben iratkozott be a bécsi képzőművészeti akadémiára. A veszprémi származására mindig büszke művész – munkáit „Nemes Berkeny János Veszprém Fi”-ként szignálta – közel 150 térképet készített, közte két városunkat ábrázolót, illetve számos figurális metszetet és rajzot is. Utóbbiak közül kiemelkedő fontosságú a városi tanácsülés és a céhmesterek megbízásából három 1817–1818-ban készített, Veszprémet ábrázoló munka. Ezek a várost kelet, illetve dél felől, valamint a Jeruzsálemhegyről a Tizenháromváros felé tekintve, vagyis a települést mintegy körképszerűen ábrázolják. (A metszeteket a Laczkó Dezső Múzeumban őrzik.) A rajzokon jól nyomon követhetők a 18. század végi városbeli építkezések, a városkép és különösen a vár látképének megváltozása. 1816-ban Pozsonyban telepedett le, ahol névjegy-, váltó- és arcképmetszésből élt.

Borsos József (Veszprém, 1821 – Budapest, 1883)

A Veszprémben született művész kalandos életútja során volt elismert és közkedvelt festőművész, keresett fotográfus, majd pedig sikeres budapesti vendéglős. A fiatal festőművész-jelölt előbb Pesten, majd – apja, Borsos Márton ügyvéd, lapszerkesztő tanácsára – a bécsi képzőművészeti akadémián képezte magát. Az 1840-es évek közepétől Bécsben dolgozott, és komoly sikereket ért el mind portré-, mind életképfestőként. Az 1848-as forradalom hírére Pestre érkezett, ahol egy osztrák művésztársával megalkotta Az 1848-as országgyűlés megnyitása című litográfiát. Nemzetőr című festménye a hazáját védelmező férfi ikonjává vált. A forradalom után a magyar biedermeier festészet kiemelkedő alakjaként a magyar arisztokrácia portréinak megrendeléseit teljesítve hol Bécsben, hol Pesten dolgozott, egyben az udvar és a bécsi arisztokrácia kedvelt és keresett festője lett. 1861-ben Pestre költözött, és fényképészeti műtermet nyitott. Fotográfusi munkássága során rengeteg – negyvenezernél is több – fotográfiát készített, megörökítette többek között gróf Apponyi Albert, Deák Ferenc, Madách Imre, Jókai Mór, Vajda János, Laborfalvi Róza, Liszt Ferenc, Erkel Ferenc és Munkácsy Mihály portréját. Végül a fényképészettel is felhagyott, és kibérelte a budai Szép Juhászné vendéglőt, amelyet élete végéig vezetett.

Cholnoky Jenő (Veszprém, 1870 – Budapest, 1950)

A veszprémi Cholnoky család gyermekeként (Viktor öccse és László bátyja) kivételes képességeket örökölt, amelyeket a földrajztudomány területén kamatoztatott. Középiskoláit veszprémi piarista gimnáziumban és Pápán végezte. A budapesti műegyetemen vízépítő mérnökként diplomázott, később filozófiai doktorátust szerzett. Tanulmányit követően a műegyetem vízépítési tanszékén kapott tanársegédi állást, majd Lóczy Lajos földrajztudós meghívta a tudományegyetem földrajzi tanszékére. 1896 és 1898 között tudományos utazást tett Kínában, ahol hidrográfiai és geográfiai kutatásokat folytatott. Visszatérése után előbb Budapesten majd Kolozsvárott volt egyetemi tanár, ahonnan az I. világháború után menekülnie kellett. Később a budapesti tudományegyetem földrajzi tanszékének vezetője, a Magyar Földrajzi Társaság titkára, a Magyar Turista Egyesület és a Természetvédelmi Tanács elnöke, a Földrajzi Intézet vezetője, az MTA levelező tagja. Részt vett a Balaton tudományos tanulmányozásában, foglalkozott emberföldrajzzal, és vizsgálta az öntözések jelentőségét az emberi kultúra fejlődése szempontjából. Sokat utazott, többek közt bejárta Európát, Kelet-Ázsiát, Észak-Amerikát. Hetven évesen vonult nyugdíjba, ám otthonában szakadatlanul dolgozott tovább – 80 éves korában bekövetkezett haláláig.

Cholnoky László (Veszprém, 1879 – Budapest, 1929)

A veszprémi Cholnoky család sarja, Cholnoky Viktor író és Cholnoky Jenő földrajztudós öccse. Két bátyjához hasonlóan a veszprémi piarista gimnáziumban érettségizett, ezután rövid ideig a budapesti kereskedelmi akadémiára járt, majd titkári állást vállalt a MÁV-nál. Munkahelyét hamar otthagyta, és újságíróként dolgozott, az 1920-as évektől pedig csak szépirodalommal foglalkozott. Írásait többek között a Nyugatban, a Vasárnapi Újságban és a Magyar Géniuszban publikálta. Bár tehetségét a kortársak elismerték, magányos író vált belőle, aki a lélekábrázolás mestereként a szorongásos érzések és a félelemtelt hangulatok ábrázolása mellett a nagyvárosi élet furcsa, elkallódott figuráival foglalkozott. Írásait a lapok mindig szívesen közölték, ám sehol sem tudott meggyökerezni, ráadásul az alkohol rabjává vált. Életében két novelláskötete és hat regénye jelent meg. A környezetétől elszigetelődött – ám az irodalmi körökben elismert tehetségű – író végül az öngyilkosságba menekült. Cholnoky László életműve halála után feledésbe merült, ám a 20. század végétől sorra jelennek meg új kiadásokban alkotásai.

Csermák Antal (György) (?, 1774? – Veszprém, 1822)

A magyar verbunkos zene jeles képviselőjének származását, gyermekkorát és fiatalságát homály fedi. Annyi bizonyos, hogy Bécsben tevékenykedett mint hegedűtanár, majd Magyarországra költözött, és 1795-től a pest-budai magyar színtársulat első hegedűse volt. Bihari János cigányprímás hatására szeretett bele a verbunkos muzsikába, és életének legfőbb céljaként megkísérelte a népi alapú verbunkost a kamarazene rangjára emelni. Vándormuzsikusként bebarangolta az egész országot, így jutott el 1818-ban Veszprémbe, ahol Ruzitska Ignác táncokat jegyzett le tőle, amelyeket később kiadott a Magyar nóták Veszprém vármegyéből című sorozatban. Csermák Antal Festetics György grófnak ajánlotta vonószenekarra komponált Hat magyar tánc című művét, amelynek egy részletét ma a Tűztorony órája játssza Veszprémben. Csermák hiába volt Bihari Jánossal és Lavotta Jánossal a verbunkos zene legkiemelkedőbb alakja, elfeledve, nyomorba süllyedve hunyt el 1822-ben Veszprémben. Munkássága és személye előtt tisztelegve 1955-ben vette fel nevét a helyi zeneiskola.

Endrődi Sándor (Veszprém, 1850 – Budapest, 1920)

A 19. század második felében a magyar irodalmi élet meghatározó és rokonszenves alakja volt városunk szülötte, aki hosszú pályafutása alatt mindvégig élő kapcsolatot tartott fenn szülővárosával. Endrődi Sándor gimnáziumi éveit követően Berlinben és Lipcsében tanult, majd beiratkozott Budapesten a bölcsészkarra. 1868 után sorra jelentek meg versei és elbeszélései a budapesti szépirodalmi lapokban, emellett újságíróként dolgozott, később pedig Kolozsvárott és Nagyváradon tanított. Az 1880-as évek végén elvesztette mindkét gyermekét és feleségét. E tragédiasorozat után újra Budapestre költözött, ahol a képviselőház naplószerkesztője lett. Sajátos hangulatú lírájában a népdalhagyományt és a heinei érzelmességet ötvözte a későromantikus vonásokkal. Szerkesztői munkája is kiemelkedő: többek között összeállította a Magyar költészet kincsestára című antológiát, népköltészeti gyűjteményt adott ki, népballada-gyűjteményt szerkesztett, valamint közreműködött a Petőfi Album megalkotásában. A Kisfaludy Társaság tagja volt, és az akadémia is levelező tagjai sorába választotta. Endrődi Sándor Veszprém iránti szeretetét mi sem jelzi jobban annál, mint hogy  A pálya végén című összegző verseskötetét „szülővárosa lelkes közönségének” ajánlotta.

Fellner Jakab (Nikolsburg /ma: Mikulov, Csehország/, 1722 – Tata, 1780)

A hazai barokk építészet kiemelkedő alkotója 1745-ben telepedett le és állt a gróf Esterházy család alkalmazásába Tatán, ahol élete végéig kisebb-nagyobb megszakításokkal élt. Személye megkerülhetetlen olyan hazai városképek értékelésében, mint lakhelye mellett Pápa, Eger és Veszprém. Bár képesítést nem szerzett, de szakmai jó hírének következtében a megrendelők kézről-kézre adták. A tatai plébániatemplom után a móri Lamberg-kastélyt tervezte, majd Esterházy Károly egri püspök felkérésére a helyi líceum építését felügyelte. Koller Ignác veszprémi püspök megbízásából 1768 és 1774 között a várbeli püspöki palotát tervezte és építette, amely az európai késő barokk nevezetes alkotása lett. Párhuzamosan a pápai plébániatemplom építésével a veszprémi aggpapok háza is tervei szerint épült fel 1770 és 1778 között. 1773-ban érdemei elismerésként nemességet kapott. Sírja a tatai plébániatemplom kriptájában található ezzel a felirattal: „Fáradhatatlan munkássága szebbé, gazdagabbá tette hazánkat.” 

Folly Róbert (Brennbergbánya, 1889 – Budapest, 1965)

Veszprém egyik emblematikus jelképe a Jeruzsálemhegyet a Temetőheggyel összekötő két forgalmi sávos, háromnyílásos Szent István völgyhíd. Az 1937-ben megépült vasbeton hidat Börzsönyi Próder Ferenc elképzelése nyomán Folly Róbert építészmérnök tervezte. Folly a hidakat nem tekintette művészi alkotásnak, ám ennek ellenére műve nem csupán funkciójának felelt meg mindmáig, hanem szerkezeti szépségében és tájba illeszkedésében is megragadó, a városképbe tökéletesen beilleszkedő alkotás.

Próder (Börzsönyi) Ferenc (Veszprém, 1901 – Veszprém 1943)

A Szent István völgyhíd megépítésekor a 8-as számú főút vonalvezetésére a városon belül két változat merült fel: az egyik a mai Jókai Mór utcán haladt volna, másik pedig a Jeruzsálemhegyen át, ez viszont a Séd völgyén átívelő híd építését igényelte. A második alternatívának volt híve az Államépítészeti Hivatal főmérnöke, a veszprémi születésű Próder Ferenc építészmérnök, akit a völgyhíd atyjának tartanak. A várból fényképezte le a Séd-völgyet, s abba rajzolta be az ívhíd képét, s ezzel a képpel sikeresen propagálta a megépítendő alternatívát. Később magát a kivitelezést is Próder Ferenc főmérnök ellenőrizte, akinek nevéhez a völgyhíd megálmodása mellett többek között a 8-as műút megtervezése fűződik. 

Francsics Károly (Pápa, 1804 – Veszprém, 1880)

A Veszprém 19. századi életét memoárjaiban megörökítő borbély hétévnyi vándorút után 1827-ben telepedett le Veszprémben. Halas János kirurgus-borbély mai Rákóczi utcai műhelyében kezdett borbélysegédként dolgozni. Mestere visszavonulása után, 1853-ban átvette boltját, majd néhány év múlva megvásárolta az annak helyt adó épületet, valamint több szántóval és szőlővel gazdagította vagyonát. Ekkor már feleségével, Jákói Zsófiával lakott itt, akinek Horgos utcai lakását gyakran kereste fel korábban a ma Francsics-lépcsőnek nevezett kis utcán keresztül. Életét végül mégis elszegényedve, özvegyen, a városi közkórházban fejezte be. Naplót 1846-ban kezdett írni, amely korábbi életét is magában foglalta, és 1870-ig tartalmazta egy vidéki kisváros és megyeszékhely, vagyis Veszprém történéseit. A több mint 3000 oldalas naplóban a ’48-as forradalom veszprémi eseményei éppúgy megtalálhatók, mint számos egyéb helytörténeti, néprajzi és magánéleti vonatkozású bejegyzés. A memoár kéziratának öt kötetét az Országos Széchenyi Könyvtár őrzi.

Gutheil Jenő (Kaposvár, 1887 – Veszprém, 1963)

Veszprém középkori történetének kutatója teológiai tanulmányait Veszprémben és Budapesten folytatta, 1910-ben szentelték pappá. Rövid kápláni szolgálat – Murakeresztúr, Felsőörs – után 1914-ben a püspöki aula munkatársa lett. Dolgozott a veszprémi papi szemináriumban, ezzel párhuzamosan főtanfelügyelő lett 1948-ig, az egyházi iskolák bezárásáig. Élete utolsó másfél évtizedében káptalani levéltárosként a számára mindig kedves történészi kutatások felé fordulhatott. Már korábban is publikált elsősorban középkori témájú tanulmányokat és újságcikkeket a város és a püspökség középkori történetéből, de félreállítása után belefoghatott Veszprém középkori monográfiájának és a hozzá tartozó forráskiadvány munkáinak. Az Árpád-kori Veszprém és az ahhoz szervesen kapcsolódó Veszprém város okmánytára máig példaértékű összefoglalása egy település középkori történeti feldolgozásának. A korra jellemzően egyik munkája kiadását sem élhette meg: a monográfia 1977-ben, a forráskiadvány pedig csak 2007-ben látott napvilágot.

Laczkó Dezső (Trencsén, 1860 – Veszprém, 1932)

A veszprémi múzeum névadó földrajztudósa 1877-ben lépett a piarista rendbe, és 1883-ban szerzett földrajztanári diplomát. 1888-tól a veszprémi piarista gimnázium tanára, 1912 és 1918 között igazgatója volt. Tanári tevékenysége mellett tudósként is működött: 1895-től aktívan részt vett a Bakony geológiai vizsgálatában, s Lóczy Lajos munkatársa volt a Balaton újonnan meginduló tudományos tanulmányozásában. Nevéhez kötődik a német Jaekel paleontológus által leírt kavicsfogú álteknős jeruzsálemhegyi megtalálása. Déchy Mórt utolsó kaukázusi útjára elkísérve jelentős adatokkal bővítette a környék geológiájára vonatkozó ismereteket. 1903-ban megalapította a Veszprém Megyei (ma Laczkó Dezső) Múzeumot, 1905-től szerkesztette annak Évi jelentéseit. 1904-ben közreműködött a balácai római villa feltárásban és az itt talált nagy mozaikpadlónak a Nemzeti Múzeumba történő szállításában. Tudományos munkásságát itthon és külföldön egyaránt elismerték. Szobra korábban a róla elnevezett múzeum épülete előtt állt, ma a múzeum mellett látható.

Ruzitska Ignác (Bazin, 1777 – Veszprém, 1833)

A székesegyházi zenekar zeneszerzője, karnagya már fiatalon zenei pályára lépett: a pozsonyi dómban volt énekes, majd az 1790-es években a gróf Viczay család hédervári kastélyában kamarazenész. Veszprémbe az 1800-as évek elején került, ahol a székesegyházi zenekarban lett elsőhegedűs és szólista. Kocsi Sebestyén Gábor vármegyei ügyésszel 1825 és 1832 között a Magyar Nóták Veszprém Vármegyéből 15 füzetes kottagyűjtemény kiadásával 136, addig csak hallás útján terjedő verbunkos dallamot hagyományozott az utókornak.

Rózsavölgyi Márk (Balassagyarmat, 1789 – Pest, 1848)

A verbunkos utolsó, a csárdás első mestere, zeneszerző, hegedűművész. Az 1810-es években az ország legismertebb hegedűvirtuózaként több városban, így Veszprémben is rendszeresen hangversenyezett. Szoros kapcsolatot ápolt Ruzitska Ignáccal és Kocsi Sebestyén Gáborral: a Magyar Nóták sorozatban közel húsz műve jelent meg, s Rosenthalról történő névmagyarosítására is ekkor került sor. A közel 200 művet komponáló muzsikus gyászbeszédét Petőfi Sándor mondta el.

Tumler Henrik (Városlőd, 1748 – Veszprém, 1835)

A veszprémi vár vízvezetékének mérnöke második generációs német bevándorlóként született. Apja – Tumler György – molnárként több malmot telepített a Sédre, majd 1766-ban Koller Ignác püspök felkérésére elkészítette a vár Úrkútból történő ivóvízellátásának tervét. Halála után a veszprémi piarista gimnáziumban végzett Henrik, a veszprémi püspöki uradalom mérnöke folytatta a munkálatokat apja tervei alapján. Neve ezzel országosan is ismertté vált, így őt kérték fel a budai vár középkori eredetű, de a vár ostromaiban elpusztult déli, emelőgépes vízművének megépítésére, illetve a Sváb-hegyi gravitációs vízvezeték korszerűsítésére. A püspöki uradalom tisztjeként elsősorban vízellátási, -szabályozási és malomépítési kérdésekkel foglalkozott, de sikerrel szállt szembe a Balaton lecsapolásának ötletével is, valamint foglalkozott a Marcal szabályozásával, a székesfehérvári belváros vízellátásával, és a Duna–Tisza csatorna tervével. Nevéhez fűződik Veszprém korabeli víz- és szennyvízhálózatának megtervezése is.

Vas Gereben (Radákovics József) (Fürged, 1823 – Bécs, 1868)

Vas Gereben író, hírlapíró, ügyvéd az 1848-as forradalom és a kiegyezés közötti időszakban Jókai Mór után a legnépszerűbb magyar elbeszélő volt. A veszprémi piarista gimnázium hat osztályának elvégzése után Győrben szerzett jogi diplomát. A jogakadémián Két Garasos Tár címmel diákélclapot adott ki, erős élceiért és tréfáiért ekkor kapta a Vas Gereben nevet. 1846-ban került Pestre jurátusnak. Ügyvédi munkája mellett sokat írt, az Életképek és a Honderü című lapokban megjelent humoros írásai tették ismertté. 1848-ban a kormány őt és Arany Jánost bízta meg a Nép Barátja című politikai lap szerkesztésével. Világos után bujdosott, majd bebörtönözték, és megfosztották ügyvédi diplomájától. Szabadulása után regényeket, valamint napilapokba népies életképeket, anekdotákat, tárcákat írt. Anekdotikus regényei (pl. a Nagy idők, nagy emberek, A nemzet napszámosai, a Pörös atyafiak) szemléletesen elevenítik meg a 19. századi Magyarország életének köznapjait. A kiegyezés előtt újra elindítja a korabeli kormány által támogatott Nép Barátja című lapot. Nem sokkal a kiegyezés után Bécsbe utazott, hogy onnét írjon tudósítást lapjának, ám mindebből semmi nem lett, mert egy bécsi gyógyszertárban szívroham vetett véget az életének.

Verancsics Faustus (Šibenik, 1551 – Velence, 1617)

A horvátországi Šibenikben született, neves dalmát család sarja, horvát-magyar történetíró, királyi titkár, főpap, diplomata, humanista tudós. 1579-ben a töröktől fenyegetett veszprémi vár kapitányává nevezték ki. Később elhagyta a Magyar Királyság területét, és Itáliában telepedett le. Verancsics Faustus igazi humanistaként számos tudomány művelője és valódi közép-európai ember volt, aki otthon érezte magát mind Horvátországban, mind Magyarországon, mind Itáliában. Legfontosabb művei: a Logica nova (Új logika), valamint a találmányainak vázlatos leírását és rajzait tartalmazó Machinae novae (Új gépek). E könyvében bemutatja a szélturbina ősét, különféle szállítóeszközöket, szekereket és kocsikat, vízfolyással szemben haladó hajókat, valamint ábrázolja az ejtőernyő ősét. Verancsics Faustust a magyar tudománytörténet a közép-európai humanizmus egyik tudós polihisztoraként, az egyháztörténet pedig kiemelkedő tudású és képességű főpapként tartja számon.

Vportré
Fotók: internet