Fent állni a színpadon, egy zongorán játszani és énekelni, gátlások és maszkok nélkül önmagad lenni – Süle Zsolt énekes, zenész szerint nincs más ehhez fogható felemelő érzés. Nagyinterjúnkban ennek az érzésnek a hátteréről, a kezdetekről, LGT Emlékzenekarról, az ÉSTE formációról, művészi lépcsőfokokról és a veszprémiség szépségeiről és árnyoldalairól is szót ejtünk.
– Egyszer azt nyilatkoztad, a szereplési vágy már korán befészkelte magát a zsigereidbe. Volt ennek valamilyen családi előzménye?
– Édesapám vendéglátós zenész volt, szaxofonon játszott, bár nem nagyon látott túl azon a közegen, hogy létezne másfajta muzsikálás is. Ezért ha nem is tiltott, figyelmeztetett, hogy ez nem egyszerű szakma. Én viszont mindig is zenész akartam lenni. 14 évesen alapítottuk az első zenekaromat, a Story-t, ahol még csak dobos voltam, de idővel rájöttem, hogy vannak saját ötleteim. Elkezdtem szövegeket írni, majd egy bátor ötlettől vezérelve elképzeltem, hogy mi lenne, ha saját muzsikát is csinálnék. 
Akkor alapítottuk a Sansz nevű zenekart, ami már saját dalokból álló repertoárral rendelkezett, és a Ki mit tud?-ot is megjártuk vele, ahonnan aztán rendre ki is potyogtunk.
– Ez még a szocialista éra időszaka volt. Milyen volt az akkori vidéki zenei élet? Könnyebb vagy nehezebb volt érvényesülnie egy amatőr zenekarnak a mához képest?
– Bizonyos szempontból könnyebb volt, mert nem zenéltünk ennyien, más szempontból meg nehezebb. Ma, ha kitalálja egy gyerek, hogy zenélni akar, szinte egyet böffent és megkapja a milliós hangszert. Nekünk akkoriban nagyon keményen, két nyáron át kellett dolgoznunk a hangszerünkért, és talán egy kicsit jobban megbecsültük. De a siker most se jön könnyen. A 80-as években is voltak tehetségkutatók, és akkor sem feltétlenül az jutott be a döntőbe, aki a legjobb volt. Ugyanakkor gyerekfejjel ezt az egészet másként éltük meg. Annyira elvarázsolódtunk, hogy akkor és ott nem is foglalkoztunk ezekkel a dolgokkal, egyszerűen csak nagyon jól éreztük magunkat. Mások kocsmába és buliba jártak hétvégén, mi pedig összejöttünk és zenéltünk, műhelymunkát végeztünk, jó társaságban voltunk. Ez egyfajta burokban tartott minket.
– Később aztán – ahogy említetted –, elkezdtél saját zenéket szerezni, amiben egyszer azt mondtad, nagy szerepet játszott a hadseregben töltött idő. Milyen volt az a miliő, ami így inspirált?
– A honvédség azért volt nagyon meghatározó számomra, mert életre szóló barátságok kötődtek ott. Nagyon erős karakterű emberekkel hozott össze a sors – ez egyébként azóta is így van –, akikkel három hónap alatt rájöttünk, hogy akár tűzbe is mennénk egymásért. Ez akkor nekem különösen fontos volt, mert mielőtt bevonultam volna, ingott alattam a léc. Nem voltam stabil, a zenei világom sem volt kiforrva. Ott aztán lett több nagyon muzikális barátom, akiknek köszönhetően nagyon jó muzsikákkal ismerkedtem meg, teljesen átformálódott a rálátásom a zenére. Gyakorlatilag kifordultam önmagamból. Akkor még aktívan doboltam, és az egyik nagy kedvencem lett a Genesis. Akkoriban történt, hogy Peter Gabriel kiszállt a zenekarból, Phil Collins pedig a doboktól felállva beállt a helyére énekesnek. Ekkor gondoltam rá én is, hogy követhetném a példáját.
– Nem volt egy kicsit félelmetes előlépni a hátsó traktusból a középpontba?
– Dehogyisnem. A mai napig félelmetes és még mindig lámpalázas vagyok, bár egy vezető színész szerint addig jó. Ugyanakkor inkább izgalmas volt és kihívás számomra. Kishitű gyerek voltam önértékelési zavarokkal, de nagyon jól esett kiállni. Fent lenni a színpadon mindig katarzis élmény.
– Az énekesi szerep egy másik élményt is magával hozott, hiszen részben így kezdődött az LGT Emlékzenekar története. Hogyan is történt ez pontosan?
– Egyszer sikerült bejutnunk a Ki mit tud? döntőjébe, ahol volt egy rivális zenekarunk, az Aeroflug, akik nagyon jók voltak. Volt ugyan egy harmadik zenekar is, de azt gondoltuk, ha valami itt eldől, az kettőnk között fog. Nem így lett, mi kiestünk és a 3. zenekar nyert. Még aznap este elmentünk pizzázni a másik zenekarral – ebben játszott Nyakas Krisztián, Csoknyai Gyuri és Holubecz Imre –, a hajnalig tartó beszélgetés közben pedig kiderült, hogy van egy közös pont: az LGT. Mondták is, hogy nagyon hasonlít a hangom Somlóéra, majd kitaláltuk, hogy kezdjünk el LGT dalokat játszani csak a magunk örömére. Nem volt semmilyen koncepciónk, mégis – talán egy hét után, mire megtanultunk 8-10 dalt – kitudódott, hogy létezünk, és minket hívtak meg a királyszentistváni park megnyitójára – onnantól kezdve pedig már jöttek a dolgok egymás után.
– Mit adott, ad neked a zenekar?
– Az LGT Emlékzenekarban az egyik legjobb a barátság, ami összetart minket. Soha nem volt tagcsere, mi együtt öregedtünk meg. Egyébként amikor elkezdtük, még egyáltalán nem volt reneszánsza a tribute zenekaroknak, de nagyon hamar sikeresek lettünk. Szerettünk játszani, és az nagyon jó volt, hogy nem volt íve a koncerteknek. Máskülönben mindig meg kell küzdeni azért, hogy feloldódjon a közönség, ott viszont eljátszottunk egy slágert, és már kitört az ováció. Egyszer aztán egy ajkai koncert előtt felhívtak minket, hogy Somló Tamás fog velünk koncertezni. Emlékszem, egy pár percig néma csend volt a telefonban, amikor ezt meghallottam. Végül kiderült, hogy egy sztárallűrök nélküli, teljesen hétköznapi, baráti fazon, ennek ellenére szerintem iszonyú rosszul sikerült a közös koncert – nyilván nem volt akkor még semmi rutinunk. Ugyanakkor ez egy hatalmas löketet adott, elkezdtünk városi programokon szerepelni, majd jöttek a nagy fesztiválok, a Sziget, aminek döbbenetes atmoszférája volt. De bennem mindig ott volt, hogy más tollaival ékeskedünk. Nem mondom, hogy ez zavart, csak rájöttem, hogy egészen más a saját gondolataiddal színpadra lépni. Amikor lejöttünk a színpadról egy-egy LGT-s buli után, az mindig olyan karneváli érzés volt. Amikor viszont saját dalokat énekelsz, akkor mindig nagyon elfáradsz, de utána még 3 hétig tart ez az iszonytatóan felemelő érzés.
– Miben tudtál megnyilvánulni, hogy ne csak mások tollaival ékeskedj?
– Az LGT-vel párhuzamosan mindig csináltam valamilyen másik zenekart, például a Mozizenekart, amiben a saját dalaimat adtuk elő. Persze nem volt olyan sikeres, mint az LGT Emlékzenekar, de örömmel csináltam. Emellett nagyon vonzott a színház, diákként tagja voltam egy amatőr társulatnak, mindig vágytam rá, hogy színházi közegben dolgozhassak. 
Egyszer aztán Vándorfi László felhívta Krisztiánt, hogy készül egy LGT dalok köré íródott darab, a Miénk a cirkusz, és ha már itt vagyunk Veszprémben, kézenfekvő, hogy mi legyünk a kísérő zenekar. Persze nagyon örültünk neki, bár azt hittük, nem lesz nagy meló – addigra már tudtuk az összes LGT slágert. Amikor megkaptuk a 27-28 dalos listát, derült ki, hogy ötöt ismerünk belőle. Végül is nagyon nagy sikere lett a darabnak, és ez egy fordulópontot jelentett az én életemben is. Valami csoda volt a színház. Akkor még fiatalabbak voltunk, mindenki egy kicsit földtől elrugaszkodott volt, de azért keményen dolgoztunk, miközben körbevett minket a színház szaga. Akkor határoztam el, ha törik, ha szakad, részt fogok venni valamilyen színházi munkában. Később csináltunk is még egy Omega darabot, majd egyszer csak újra hívott Laci, hogy egy nagyon tehetséges hölgy írt egy Csodabogarak című mesedarabot, amihez komponálhatnék zenét. Ez megint egy másik élethelyzet volt, ami rettentő sokat adott: amikor először hallottam meg a saját dalaimat az előadáson, teljesen elérzékenyültem. Ezt követően még szereztem zenét egy másik mesejátékhoz, kialakult egy folyamatos kapcsolat a Pannon Várszínház és köztem, és ha valami apró-cseprő munka adódott, azt mindig szívesen vállaltam, mert ha csak statiszta szintjén is, de bekerültem a véráramba.
– Fontosak ezek a határátlépések számodra?
– Rettentően. Ha valamit sikerült meglépni, mindig úgy éreztem, hogy talán van bennem annyi, hogy még eggyel feljebb kerüljek. A mai napig szeretem feszegetni a határaimat, és hál’ istennek van is egy olyan íve a szakmai életemnek, hogy mindig adódik egy lépcsőfok, amit megléphetek.
– A Mozizenekar is egy ilyen lépcsőfok volt felfelé?
– Érdekes, hogy azt sosem lépcsőfoknak éltem meg, hanem egy nagyon kellemes találkozásnak tehetséges zenészbarátokkal. A Mozizenekarban megvalósíthattam a saját elképzeléseimet, mert ők tökéletesen tudták, hogy mit akarok. Persze jó lett volna nagyobbat lépni vele, de valamiért ez nem jött össze. Valószínűleg azért, mert nem volt menedzser, aki mögöttünk állt és tolta volna a szekeret – miközben azért nagyon sok helyen fel tudtunk lépni. Sokan kérdezik ma is, hogy mi van vele, és én mindig azt mondom, hogy a Mozizenekar egy élő zenekar, csak éppen most alszik. Eltettem egy polcra, hogy amikor majd lesz olyan irányú mondanivalóm, keressek hozzá cimborákat és ismét megjelenhessünk.
– Jellemző rád, hogy egyszerre több projektbe is belevágsz. Ez belső szükségszerűség, vagy külső kényszer?
– Semmiképp sem külső kényszer. Olyat nem is csinálnék, ami kényszeres. Minden projekt jól esett, és szerencsére soha nem is torlódtak úgy össze, hogy az egyik kioltsa a másikat. Mindig ízlésesen futottak egymás mellett a dolgok, mikor az egyik kicsit lecsendesedett, a másik felerősödött.
– Végül is mi az, ami mozgat a szakmában?
– Az, hogy van mondanivalóm. Nagyon szeretem a közönséget és jó színpadra állni. Nagyon sokan, amikor felmennek a színpadra, felvesznek egy maszkot, nálam viszont éppen fordítva működik: olyankor teljesen levetkőzöm. Onnantól kezdve leszek hiteles. És ez nem azt jelenti, hogy a hétköznapokban hazug ember lennék, csak akkor talán több a gátlás. A színpadot teljesen magaménak érzem, ott abszolút ki tudok nyílni.
– Néhány évvel ezelőtt Trócsányi Gergővel létrehoztátok az ÉSTE formációt. Hogyan született meg az ötlet?
– Debreczeny Zolinak nagy szerepe volt benne, mint utólag kiderült, kölcsönösen fűtött engem és Gergőt is, hogy miért nem csinálunk együtt valamit, mert szerinte érdekes lenne. Egyszer aztán Utcazene Fesztiválon találkoztunk Gergővel, és fröccsözés közben említette, hogy van több verse a fiókban, amiket nem tudott feldolgozni, és mi lenne, ha… Igazából nem mondtuk ki, mit szeretnénk, szerintem még ő sem tudta. Megkaptam a verseket, és azt mondta, találjak ki hozzájuk hangulatokat. De milyet? Mert ő rockzenész, én meg féltem tőle, hogy nem tudok azonosulni az ő zenéivel. Illedelmesen elköszöntem és sokáig nem is foglalkoztam velük, egészen addig, amíg fél év múlva váratlanul fel nem hívott. Akkor aztán pánikszerűen elkezdtem dolgozni a versekkel, és rájöttem, hogy nincs is köztünk akkora szakadék. Egészen más karakterek vagyunk, mégis sok a közös pont, valahogy összeértünk. Olyan ez, mint amikor a villanyvezetékek futnak egymás mellett, és egyszer csak összeragadnak. Mi is így összeragadtunk. Szóval kezdett nagyon izgalmassá válni a dolog, aztán megszülettek a dalok, és Gergő eljött, hogy meghallgassa őket. Egyetlen kikötése volt, hogy ne legyenek műfaji megkötések: eresszem el a fantáziám, szólaljanak meg úgy a dalok, ahogy én akarom. Így lett belőle funky, tangó, kocsmazene, egy nagyon színes zenei világ. Ekkor már kézenfekvő volt, hogy együtt fogunk dolgozni, csak azt nem tudtuk, hogyan induljunk el. Hiszen ez nem rockzene, nem lehet eladni kocsmákban. Egyszer próbálkoztunk a Fricskában, de rájöttünk, hogy nem fog működni, mert ezek olyan dalok, amikhez kell a csend. Debreczeny Zoli mondta, hogy csináljunk egy önálló estet a Művészetek Házában, ahol dr. Herth Viktória nagy örömmel fogadott minket, és végül egy nagyon jól sikerült beszélgetős est kerekedett belőle. A közönség soraiban pedig ott volt Tóth Loon is, aki azt mondta, ez az egész színházért kiált. Én persze rettentően örültem neki, és végül ez megint egy lépcsőfok lett előre. Loon faragott belőle egy csodás előadást, amit nagyjából tízszer játszottunk a Latinovits-Bujtor Játékszínben, mindig teltház előtt. Korábban azt mondtam, jó ha két előadást megér majd, amire el tudnak jönni a barátok, családtagok, mást meg úgyse érdekel majd, de rengeteg volt az idegen. És ez megint egy katartikus élmény volt, mert úgy jöttek az emberek, hogy nem voltak rákényszerítve, de már maga a kamaraszínpad is csodálatos volt, mert láttam az emberek reakcióit, mosolyait, könnyeit, és végre csönd volt.
– Ez fontos neked a zenében?
– Mindig is az volt, de talán most még inkább. Szeretem a hangzavart és a harsány dolgokat is, de az egy csoda, amikor a csend olyan sokat mond. Ezt itt éltem meg először. És itt kell is a csend, mert Gergőnek nagyon mély szövegei vannak. Hogy amúgy ez az egész mi, milyen műfaj, azt a mai napig nem tudjuk, ezért is nevezzük műfajtalankodásnak.
– Van egyébként állandó műfajod, vagy nem szeretnéd korlátok közé zárni magad?
– Én mindenre nagyon nyitott vagyok a zenében. Valójában az a fontos, hogy lélektől lélekig hatoljon és hiteles legyen az előadó. Onnantól már tudom szeretni és akár magasztalni is.
– Térjünk még vissza egy kicsit az ÉSTE-re! Mi újság most a formáció háza táján?
– Készítettünk egy lemezt, ami nagyon sikeres volt, gyakorlatilag annak a zenei anyagából jött létre a színházi előadás is. A tavalyi évünk aztán arra ment rá, hogy összerakjuk a második lemezünket, ami megint csak színházért kiált. Most keressük a helyét, hol tudnánk elhelyezni. Egyszer volt már egy próbálkozásunk Kolozsváron, az Interferenciák Nemzetközi Színházi Fesztiválon, viszont csak önálló est formájában tudtunk fellépni. Ott jöttünk rá, hogy ez koncertként soha nem fog működni, mert a dalok egyszerűen azt hozzák ki belőlünk, hogy közben beszélgessünk. És ebbe a beszélgetésbe jó lenne bevonni a közönséget is, de ez nehéz, mert ők nehezebben oldódnak fel.
– Több produkcióban is jelen vagy, ami a tálentum egyik fokmérője is lehet, és valóban mindenki rendkívül tehetségesnek tart, mégsem lett belőled befutott sztár. Szerinted mi az oka ennek?
– Mert nem vagyok elég tehetséges. Igazából soha nem szerettem zsűri előtt fellépni, a Ki mit tud?-okat is utáltam, mert miért négy ember döntse el, hogy ami nekem fontos, az jó-e vagy sem? Az eleve kizárt volt, hogy ezen a vonalon induljak el.
– De ez nem feltétlenül tehetség kérdése, lehet, csupán nem vágytál arra az életformára, arra a magamutogatásra, ami a sztársággal – vagy idehaza inkább a celebséggel – együtt jár.
– Lehetséges. Érdekes, mert a közönséget imádom, és ez így kicsit ellentmondásosnak tűnik. Talán a média nem vonzott? Úgy gondoltam, egy idő után nem az a nívó, hogy bekerülsz a médiába, és ők majd felfújnak, kitalálnak.
– A főváros sosem vonzott?
– Nem igazán. Persze abból a szempontból igen – főleg fiatalon –, hogy ott nagyobb lehetőségek vannak, és bizonyos szinten Pestet is lépcsőfoknak élem meg. jó lenne bejutni az ÉSTE-vel egy ottani kamaraszínházba, mert sokan látnák és kíváncsi lennék a reakciójukra, hogy ott is van-e létjogosultsága, ahol nem ismernek. A Játékszínbe is sokan jöttek idegenek, ezért azt gondoljuk, lenne. De persze Pesten nehezebb eladni a produkciót, és ma már nem nagyon szeretek feljárni.
– Elsősorban Veszprémhez kötődsz?
– Veszprémhez is nagyon kötődöm, de a vidéki városokhoz is – az LGT-vel például nagyon sokat játszunk vidéki nagyvárosokban. Pest számomra egy másik világ, mások ott az emberek, máshogy is tudok beszélni velük. Itt sem mindig néznek a szemedbe, de ott szinte soha. Valószínűleg azért is, mert sokan vagyunk ebben a szakmában, mindenki a fővárosban akar élni, és mindenki mindent megtesz azért, hogy a másikat kitúrja, de legalábbis ne segítse érvényesülni. Ez amúgy nekem nem fáj. Az a lényeg, hogy mindenki megtalálja azt a fórumot, ahol szívesen látják.
– Veszprém mit adott ebből a szempontból?
– Lokálpatriótának vallom magam, ennek ellenére nem sokat kaptunk Veszprémtől. Inkább az itt élő emberek adnak. Szerencsére mindig fantasztikus muzsikusokkal dolgozom együtt, most például az ÉSTE-ben is. Korban viszonylag nagy a szakadék köztünk, de ezt cseppet sem érzékelni, annyira szimbiózisban működünk együtt, rengeteget tanulok tőlük, és remélem, ők is tőlem. De ez nem hivatalosult forma. Másfajta közeg az, ami a veszprémiséget táplálja bennem. Ez valahol rosszul esik, de vagyok annyira naiv és bízom benne, hogy majd egyszer ad egy picit a hivatal. Nem vagyok az a kéregetős típus, és az is lehet, hogy még nem tettünk le annyit az asztalra, hogy odafigyeljenek ránk. Rengeteg a tehetséges zenész, ha mindenkit támogatnának, elfogyna a pénz. Szerencsére vannak olyan fórumok, ahol meg lehet mutatkozni, például az Utcazenén. Azt nagyon szeretem, mert itt lehetünk helyben, sok ismerős között.
– Összességében mennyire elég az a fórum, ahol művészként meg tudsz nyilvánulni?
– Nem elég. Tele vagyok energiával, amit még fel tudnék használni. Apróságok ugyan mindig vannak. Debreczeny Zoli ötlete alapján például született egy dal a Zongorát Veszprémnek akcióhoz, aminek ő írta a szövegét, mi pedig a zenét adtuk hozzá, és egy gála alkalmával végül az egész színház ezt énekelte. Szeretek tehát nyitni a város felé, csak adjanak lehetőséget. Persze lehet, hogy amit én csinálok műfajt, annak még nincs létjogosultsága. De bízom benne, hogy meglesz, mint ahogy mindig volt valami, ami előrébb tolt egy kicsit.
– Gondolom, innentől kezdve ez nem olyan tevékenység, amiből főállásban meg lehet élni.
– A zenélésből nem lehet. Évtizedek óta büfében dolgozom, sokszor fél 4-kor kelek és sütöm a pogácsát. Kell ez a háttér, hogy működni tudjak, de ezt meg csak úgy tudom csinálni, hogy közben már a fejemben ott van, hogy hétvégén majd zenélhetek. Ennek azért hatalmas súlya van. Somló Tamás mondta egyszer, hogy irigyel minket, mert mi akkor zenélünk, amikor akarunk. És valahol igaza van. Más az, amikor megélhetési zenész vagy, koncertről koncertre jársz és egy idő után rutinná válik a dolog. Nem tudom, ez mennyire tudna engem szinten tartani és boldoggá tenni. Megvan a mostani formának is az előnye, de azért mindig benne van az emberben, hogy többször szeretne színpadra állni.
– És az eddigi eredményeiddel mennyire vagy elégedett?
– Ezek szerintem nem eredmények. Mindig hozzá tartoztak az életemhez, és soha nem értékeltem a dolgokat. Bizonyosakat – a színházi munkákat, a mesejátékot – igen, azok nagyon szépek voltak, de már a létrejöttük pillanatában arra gondoltam, hogy például egy egész estés darabban, felnőtteknek szóló zenés műfajban is kipróbálnám magam. De azért amit az álmaimban megfogalmaztam, azt mindig előkotorta az élet. Most is tele vagyok ambíciókkal, ötletekkel, kellenek a lehetőségek, a kihívások. Azt nem szeretem, amikor csak hintázunk egy helyben.
– Mik ezek az álmok, ambíciók? Milyen terveket szősz még a jövőre vonatkozóan?
– Rövid távon gondolkozom, ezért a közeli jövőben elsősorban az ÉSTE-vel szeretnék találni egy színházat, ami befogad minket, egy jó rendezőt, aki csinál ebből egy jó előadást, és amivel aztán minél többször tudunk fellépni. Nagyon szívügyem lett pár éve ez a projekt. Említettem korábban, hogy mennyire megnyit a színpad, de az ÉSTE-nél éreztem először azt, hogy ki is tárulkozok. 
Iszonyatosan jó ezt megélni. Mert az a maszk nagyon régóta rajtam van, és nem azért, mert el akarom takarni magam, hanem mert az egy bohócmaszk, hogy a körülöttem élő emberek jól érezzék magukat. Amikor ott ülök a zongoránál, akkor is tudok szórakoztatni, de már a magam arcával, és ez semmihez sem fogható, hihetetlenül felemelő érzés. Szóval szeretnék minél többet Gergővel dolgozni – neki is rengeteg ötlete van, lassan neki tudnánk állni a 3. albumnak. Emellett idén úgy döntöttem, hogy nem veszem le a Mozizenekart a polcról, hanem egy saját lemezt készítek a zenészbarátaim segítségével – remélhetőleg év végéig el is készül. Izgalmas lenne, ha végre nem egy zenekar tagjaként, hanem csak Süle Zsoltként jelennék meg.
NÉVJEGY
Süle Zsolt
énekes, zeneszerző
Születés: Veszprém, 1969. január 28.
Iskola: Vendéglátóipari Szakközépiskola
Munkahely: vendéglátás
Család: Feleségével egy fiút és egy lányt nevelnek, lánya ugyancsak érdeklődik a művészet iránt, fiát a sport vonzza.
Legfontosabb zenekarok: Mozizenekar, LGT Emlékzenekar, ÉSTE
Színházi közreműködések: Miénk a cirkusz; Omega – Égi vándor; Csodabogarak; A világgal békémet mára megkötöttem… ÉS TE?; Madarat tolláról
Kedvenc étel: Egy jó borjú bécsi mindig jöhet.
Kedvenc ital: száraz vörösbor
Kedvenc zenész: Sting
Kedvenc film: Legjobban a nagy klasszikusokért rajong, mint az Egy asszony illata vagy A keresztapa, de a Monty Python humorát is nagyon szereti.
Kedvenc színházi előadás: „Legutóbb Alfölditől láttam a Julius Caesart, ami nagyon tetszett, de nagyon szeretem a zenés produkciókat is, Dés darabjait, Az operaház fantomját.
Kedvenc veszprémi hely: Utas és holdvilág Antikvárium
Mit tart veszprémikumnak? „Természetesen a Fényt, de valójában Veszprém maga a veszprémikum. Mindent szeretek, ami veszprémi. Jó hazajönni és beleszagolni a levegőbe, láthatod a Bakonyt, itt van a közelben a Balaton – lehetetlen bármit kiemelni. Nagyon szeretem a Művészetek Házát, de bárhova szívesen beülök, legyen szó a Fricskáról vagy épp az Ír kocsmáról. Jó itt élni.”
MILYEN SÜLE ZSOLT?
Trócsányi Gergő, az alkotótárs és barát gondolatai:
"Zsolttal több, mint húsz éve ismertük egymást, mint zenészt a másik zenész, csak felszínesen. Nem mozogtunk egy társaságban, mert más műfajban voltunk otthon mindketten.
Miután Budapestről hazaköltöztem Veszprémbe, újra a hazai zenei közegben találtam magam.
Egy veszprémi koncert alkalmával a backstage-ben, azaz a színpad háta mögött elkülönített placcon kezdtünk el beszélgetni. Hamarosan kiderült, hogy sok rokon gondolatunk van és egy nagyon emberi, őszinte és kellemes eszmecserében volt részünk. Ettől kezdve tartottuk a kapcsolatot és megkerestem, hogy néhány versemre, szövegemre nincs-e kedve zenét szerezni. Eleinte kissé talán félénken, de nekilátott, és egyre magabiztosabban és lazábban hozta a jobbnál jobb ötleteket.
Nagyon jó komponistának és hiteles előadónak tartom. Igazi színpadi ember, aki énjének egy részét kizárólag az előadások, koncertek alkalmával tudja megmutatni, de akkor nagyon.
Toleráns munkatárs és vidám, intelligens társaság. Ebben a korban már ritka, hogy barátra talál az ember. Zsolti személyében egy baráttal több van, mint eddig volt."
Bertalan Melinda
Fotó: Domján Attila, ÉSTE Facebook
