Bizonyos életszakaszba érve egyre több nagyvárosban élő és dolgozó ember dönt úgy: elég volt a rohanásból, a munkatevékenységet kiszolgáló, egyensúlyt vesztett életformából, a túlfogyasztásból. Legyen magasabb fizetés helyett több szabadidő, pörgés helyett egy kis nyugalom, zaj helyett végre csönd és a városi zsúfoltság helyett természetközeliség. Kevesek tudnak azonban olyan végleges döntést hozni, amellyel Budapest belvárosából egyből egy Balaton-felvidéki kis faluban találják magukat konyhakerttel és háziállatokkal körülvéve. Számukra ideális kompromisszumot, kényelmes és kellemes életformát kínálhatnak Magyarország vidéki városai, köztük Veszprém.

Az én életembe egy kétlaki élet egyik pólusaként érkezett meg a város és – bár 6 év ismeretség és 1 év együttélés után még mindig gyúrjuk egymást én és a csöppet sem kevésbé öntudatos Veszprém – tulajdonképpen idegenből vált az otthonommá. Persze egészen más a helyzet azokkal, akik itt nőttek fel, vagy ide jártak gimnáziumba, egyetemre. Ahogy most már egyre több ismerősöm, barátom is, ők: veszprémiek. A veszprémiség létező fogalom, és jó olyan városba érkezni, ahol az emberek büszkék a helyre, ahol élnek. Ha van szubjektív mutatója egy város sikerességének, akkor ez az. 

Ha megkérdeznék a veszprémieket, a városuk mitől az ami, valószínűleg nagy százalékban ugyanazokat a dolgokat sorolnák fel, és ezek már csak áttételesen köthetőek a többezer éves kövekhez, történelmi hagyatékhoz. A méltóságteljes polgári múltból sarjad ugyan, de ma már nem közvetlenül kötődik ehhez a város életében való részvétel igénye. A legnagyobb összetartó erő az a forgatag, amit egy-egy Veszprém-meccs, egy-egy fesztivál, egy-egy rendezvény jelent az itt lakóknak. Engem mindig megnyugtat, ha hangversenyre, színházi vagy operaelőadásra, egyéb kulturális rendezvényre igyekezve látom, ahogy megtelik emberekkel az utca. Hiába, nem a falak, hanem az ott lakók teszik a várost, és Veszprém nemcsak a professzionális, lokálpatrióta szervezők nagyszabású kínálatától, hanem az igenis kimozduló, részt vevő és minőséget igénylő emberektől válik igazán jó várossá. 

A városlakók lelkesültségénél fogva itt képes fogalommá válni egy cukrászda, egy étterem, egy közösségi tér is. A helyek pedig nem akarnak mások lenni, mint amik: magyar Toszkána és Provence helyett egyszerűen és elegánsan veszpréminek hirdetik magukat, tulajdonosaik veszprémi művészektől rendelnek Veszprémet ábrázoló képeket a falra, vagy a helyi kézműves csokoládéra, de még a cukrászdák kínálatának egy része is így-úgy a város nevét viseli.

Egy lelkes veszprémi úgy vallott városáról: „Ezer éves, mégsem öreg”. Ez fontos meghatározás, ugyanis a fejlődésre való nyitottság és kezdeményezőkészség egy város jövőjének kulcsa. És úgy tűnik, az újszerűség, innováció itt nyitott szívekre talál, csak legyen, aki elkezdi végre. A lehetőségek tárháza nyitva áll a városukért tenni akaró helyiek és a fehér lovon máshonnan érkező befektetők számára is. Veszprém épp ezért igazán nagy dobásokra is képes: ha belefog valamibe, az az ország – sport esetén Európa – másik végébe is elhallatszik. 

Veszprém tehát – akárcsak a veszprémi ember – felfedező természetű és halad a korral. Ezt ugyan a legészakibb mediterrán városhoz méltón a saját, kicsit ráérős tempójában teszi, de lehet, hogy igaza van. Egyszerre öntudatos város és kellemes vidék: van szép épített öröksége, látnivalói, érdekes programja, sok zöldterülete, a környéken számos lehetőség a kirándulásra és egy ugrásra ott az ország legszebb üdülőrégiója – hát hová is rohanna.

Juhász Rita
Fotó: Domján Attila