a város arca
Állatmesék
Noé bárkája

 

2008-ban szűnt meg a Szabad-Sajtó Egyesület által működtetett, immár legendává vált Index Veszprém internetes napilap. 2006-ban és 2007-ben Németh Viktória kollégánk számos állatmesével szórakoztatta az újság olvasóit. Most az archívumból előástunk annyi állatmesét, amennyit bírtunk, és újra közkinccsé tesszük. Olvassák őket figyelmesen és nyitottan!

Noé bárkája – itt a vége

Amikor elkezdtem írni az állatokról, öncélúan tettem. Meg szerettem volna ismerni őket, jobban, sokkal jobban. Aztán persze az is ott motoszkált agyamban, hogy hátha, hátha lesz egyetlenegy olvasó, akire talán hatnak a sorok. És most elérkeztünk a történet végéhez.

Sokat töprengtem, hogy melyik állatról írjak. Hiszen az első és az utolsó valahogy mindig olyan ünnepi. A vaddisznó volt az első. Szerkesztőségünk még örökbe is fogadta őket az állatkertben. Vers is született e nemes eseményre, a tv is ott volt, almákat dobáltunk nekik és sárgarépát. Aztán semmi. Talán a tábla még kint van, de szerintem azóta sem gondoltunk a malacokra. Mit mondjak, nem követendő példa.  

Egy szó, mint száz, nem tudtam eldönteni, kiről – bocsánat, miről – írjak. Gondoltam, írok a rókáról, aki notóriusan lopni járt a halom-hegyi szomszédunkhoz. Nem is akármikre specializálódott. Először elvitte az estére kint hagyott rongyokat, majd a szappant, a gumicsizmát, a zoknikat. Lopásaira a koronát azzal tette fel, amikor elcsente a facsemetét. Zsákostól, kisfástól együtt, amit az erdőben találtunk meg.  

Gondoltam, írhatnék a nemrégen adoptált aranyhörcsögömről, akit megunt az unokahúgom, és nálunk kötött ki. Megsajnáltam, ahogy a sarokban gubbasztott. Most nálunk rágja a rácsot, a mogyorót, diót, mert a fogkoptató-rágófa egyáltalán nem érdekli. Sőt az alpesi széna sem, amiről azt írták, hogy kitűnő házat épít belőle, de rá sem hederít, és továbbra is forgácsból készít almot a háza alá.

Gondoltam, írok a muflonokról. Mert ugye róluk sem esett még szó. Írhatnék a muflon-kölyök Muszimoszról, akihez úgy lopóztunk be az állatkertbe, és jól gyomorszájon öklelt – vagy fél percig nem kaptam levegőt. Az akkor még létező Szafariban lakott a lámákkal. Felnőtt korában pedig kikerült az állatkert „őz-szarvas szektorába”, és már csak rácson át tartottuk a kapcsolatot.

Gondoltam, írhatnék a szarvasokról is, például az állatkerti Zsuzsikáról, aki a zoknit imádta cibálni az emberről, és akkora lapátfüle volt, hogy öröm volt nézni, nagy barna szemeinek pedig ember nem tudott ellenállni. Írhatnék arról a szarvasról is, aki a Bakonybél környéki erdőben mutatta meg szépségét egy domboldalról leszökellvén. Életre szóló élményt volt.

Gondoltam, írhatnék a gekkókról, akik – sajnálom, nem megy, sehogy sem –, amik megannyi színben tündökölnek, és egyszer személyes találkozóm is volt velük egy görögországi szobában. Narancssárga színe és tapadókorongos lábai elkápráztattak, bámultam vagy 20 percig, de nem mertem hozzányúlni. Barátnőm pedig félálomban nyugodt szívvel megfogta, és kirakta az udvarra, mit sem sejtve a valóságról, miszerint ő voltaképpen irtózik tőlük.  

Gondoltam, írhatnék az utolsó szó jogán arról, hogy béka- és  csigafóbiám van, amit nem tudok leküzdeni. Édesanyám kezét véresre harapdáltam, amikor csak annyit mondtak, hogy „ott egy…” Most harapni már nem harapok, csak eszemet vesztem, és dühöngök. Ettől függetlenül irodám falán egy szép zöld béka képe feszít. Szépsége miatt.

Így, gondoltam, írok egy „Noé bárkáját”, amibe csak úgy bepakolgatok egy-két állatot, arra sarkallván az Olvasót, hogy kezdjen el állatos élményei után kutatni. Mert higgyék el, az állatok sokkal szebbek, értelmesebbek és jobbak, mint mi. És, hogy egy nagyon jól ismert, megfontolandó, klasszikus idézettel zárjam sorozatomat:

„Az ember kivételével minden állat tudja, hogy a legfontosabb dolgunk az életben élvezni azt.” (Samuel Butler)

 

Németh Viktória