VÉKA

Csimpánzvilág és Afrika-ház építész szemmel

Kevés magyar város képét határozza meg olyan erőteljesen a domborzat tagoltsága, mint Veszprémét. Nem csak a várost körülvevő természeti táj domináns, de a régi utcák erős emelkedői és lejtői is festőivé teszik az összképet. Kiemelkedően szép az állatkert telepítése, amely a II. világháború utáni városi fejlesztések talán egyetlen azóta sem kifogásolt, sőt, dicséretes példája.

Az elmúlt néhány évben egészen átformálódott az állatkert képe, alig lehet ráismerni a még 10–15 éve is vásáros bódékkal körülvett bejáratra, eltűntek a rács mögé kényszerített csimpánzok, a szűk ketrecekben kiállítási tárgyként álldogáló nagymacskák, és lépésről lépésre az egész komplexum hatalmas, természetközeli vadasparkká változott át. A folyamatnak pedig még nincs vége, kíváncsian várjuk például a még csak terveken létező új elefántházat.

A két legnagyobb új épület – a Csimpánzvilág és az Afrika-ház – az állatkert által újonnan elfoglalt területen, a Gulyadomb felőli részen áll a nagy kiterjedésű „szavanna” hangsúlyos két épületeként. A Fejesvölgyből kisebb emelkedő után egy aluljárón keresztül vezet az út, ami – főleg a rekkenő nyári hőségben – nem kis kihívás elé állítja a látogatót: a hosszú, viszonylag meredek szakaszon egy ideig nem látunk mást, csak a kétoldalt húzódó bozótot, és amikor már szinte feladtuk a reményt, akkor pillantjuk meg a fenti nagy kiterjedésű kifutókat és a két markáns épületet. Másként fog ez festeni, ha jobban összeépül a régi és az új rész, addig is a kitartó látogató jutalma az út végén feltáruló kép: az állatok itt is tágas, nagy területeken pihennek, szinte keresni kell a nagy melegben fatörzsként elterülő orrszarvúkat, a tűző napfénytől az árnyékba húzódó tevéket, a fák között andalgó zsiráfokat.

Nem lehetett könnyű az építész feladata, mert a meglévő épületek kevés támpontot nyújtanak a komplexum építészeti arculatát tekintve: a madarak és az apróbb emlősök otthonai leginkább funkcionális kialakításúak, egyetlen visszatérő elem a vízszintesen elhelyezett szélezetlen deszkaburkolat, amely a kisebb új épületeket, például a Kölyökdzsungelt is borítja, és visszaköszön az ösvényeket kísérő kerítéseken és padokon is. Valószínűleg nem is merült fel, hogy az új épületek ezekhez igazodjanak, inkább általánosabb előképeket idéz mind a Csimpánzház, mind pedig az Afrika-ház.

Előbbiben a látogató egy kerengőn végigjárva figyelheti meg a csimpánzokat, mindössze egy üvegfal áll közéjük, szinte testközelből láthatjuk őket, ami igazán különleges élmény. A kerengőben barlangrajzokat idéző díszítés, az ablakok körül pedig az afrikai geometrikus ornamentikára emlékeztető keretezés jelenik meg a rusztikus falfelületeken, a csimpánzok mögötti falon pedig barna színnel festett növények hajladoznak. Sajnos az eddig harmonikus képbe zavaró elemek is vegyülnek: a festett növénymintákat kiegészítő – szintén festett – tarka lepkék és mesebeli virágok diszharmóniát keltenek, ahogy a kerengőben magasan elhelyezett bevilágító ablakok műanyag keretezése is idegen az egyszerű, természeti népek formakincsére alapozó koncepciótól. Az épülethez tartozó kifutó oldott vonalvezetése és a mögötte játékosan hullámzó fakerítés oldja a kívülről zárt tömegű, robusztus megjelenésű épület látványát.

A zsiráfoknak otthont adó Afrika-ház kívülről az előbbivel harmonizáló homokszínű festést kapott, ami jól illeszkedik a „szavanna” színvilágához. Centrális, kör alaprajzú térből, és hozzáillesztett additív tömegekből áll, az egyik ilyenben egy kis ajándékbolt bújik meg. Az előbbivel ellentétben itt fa nyílászárókat láthatunk, még a külső acélajtók is faborításúak, jól illenek a központi teret lefedő, széles ereszű, a magyar organikus építészetet idéző tetőhöz. A belső tér a Csimpánzházéhoz hasonló, itt is csak egy nagy üvegfelület választja el a látogatót a ház hosszúnyakú lakóitól, a látogatói térben fatuskókon foglalhatunk helyet, vagy végigolvashatjuk a falon elhelyezett, nagyméretű színes képekkel gazdagon illusztrált tablókat, amelyek az afrikai állatvilágról, a kihalófélben lévő állatfajokat fenyegető veszélyekről szólnak – gyerekek számára is érthető stílusban. A zsiráfok mögötti falfelület itt a szavannavilágot idézi, sárgás fűvel és halványkék égszínnel – itt elmaradtak a további díszítések: ami van, az éppen elég.

A zsiráfházat elhagyva az új, Gulyadomb felőli bejárat felé veszem az irányt, újabb hosszú séta következik a rekkenő hőségben, jobbra és balra megint csak bozótot látni. Mögöttem nyugdíjasok jönnek, dohogásukat jól hallom: bezzeg Nyíregyházán nem kell ennyit gyalogolni, hogy az ember lásson is valamit! Ott bezzeg van árnyék, és nem kell ennyi dombot megmászni! Tipikus, mondhatnánk. De más lesz ez öt vagy tíz év múlva, amikor a köztes területeket is új épületek és kifutók foglalják majd el, a dombokra pedig egy veszprémi igazán nem tud haragudni: ilyen a mi városunk, dombos-völgyes táj kanyargós utcákkal, de éppen ettől egyedi.

A gulyadombi kijárat szinte belesimul a tájba, egyszerű acélszerkezet deszkaborítással. „Szinte semmi”, főleg a korábbi pályázatot elnézve, amely egy komolyabb bejárati épülettel, étteremmel, ajándékbolttal számolt. Ennyi lett belőle, de talán nem is szükséges több: végső soron az a jó, ha az állatkertben az állatok dominálnak, az építészet elég, ha megfelelő hátteret tud biztosítani. Ehhez nem kellenek hatalmas gesztusok, sokkal inkább átgondolt, jól konstruált szerkezetek. Reméljük, hogy a további fejlesztések is ennek szellemében fognak történni.