2008-ban szűnt meg a Szabad-Sajtó Egyesület által működtetett, immár legendává vált Index Veszprém internetes napilap. 2006-ban és 2007-ben Németh Viktória kollégánk számos állatmesével szórakoztatta az újság olvasóit. Most az archívumból előástunk annyi állatmesét, amennyit bírtunk, és újra közkinccsé tesszük. Olvassák őket figyelmesen és nyitottan!

A lajhár – nyugodtan ülj le, mesélek…

Hát, nem könnyű az élet. Mindenki és minden rohan körülöttünk. Na ja, a gepárd a villámlábú Isten. Mi meg közröhej tárgya vagyunk. De kit érdekel ez, ha nekünk az 1 km/h is megteszi… Ráérünk. Nyugalom pajtikáim, nyugalom! Ez az élet titka, és higgyétek el, minden rendben lesz. Az Idő mesterei vagyunk, mi Lajhárok. De most aludno… Hrrr… Hrrr.

Mi az, még mindig itt vagytok? Na lássuk, hol is hagytam abba… Életünk olyan egyszerű, amennyire lehet. Nem cifrázzuk túl a dolgokat. Vendégízületes rendünkbe tatuékat és hangyászékat soroljátok. (Még nem találkoztam velük.) Áhhh, de unalmasak tudtok néha lenni ezekkel a kacifántos rendekkel meg csoportokkal, de hát ez van. Nem látsz a közelben pár levelet? Tudod, nem látok jól, és a pacsulid  elnyom minden illatot (a szimat sem az igazi), és ha megkérhetlek, hangosabban beszélj, tényleg nem vagyok százas, a fülem sem tuti. Minden bajom van.

Életcélunk a lógás. Nem tagadjuk. Agyunkat, testünket, meg úgy mindent ehhez igazítottunk. Mellső karmocskáinkat – kinek három, kinek kettő – horgosra és hosszúra növesztjük (lajhár-trendire), így tutin és erőlködés nélkül csüngünk alá azokon a szép ágakon. Csüngünk és csüngünk. Itt, Dél-Amerikában. Azokat közületek, akik vették a bátorságot, hogy meglessenek minket, azzal szórakoztattuk, hogy a lehető leglassabban (8–9 perc) kapkodtuk egymás után lábainkat, és mindeközben néha el-elbóbiskoltunk. Tudjátok, minden mozgás nehezünkre esik. Így, ha istencsapásaként meg kell másznunk egy fát (1nap/fa), akkor azt addig el nem hagyjuk, amíg tarra nem rágcsáltuk. És most jön a legjobb! Ezután összekuporodunk, és leesünk. Ilyenkor megkísért a sebesség mámora! Jó húsban hagyjuk el a fánkat, és lesoványodva mászunk fel az új konyhába. Ez van. És mindeközben néha elalszunk, szunk… szunk... Olyan kevés ez a napi 18 óra szunyókálás. Nem is értem, hogy bírjáááh... tok…

Visszatérve a mozgásra: talajtornában nem törünk babérokra, egyetlen gyakorlatra vagyunk hajlandók – az első lábbal való testvonszolásra, lajhár módra. De azt is csak ésszel, lajhárlassan. Hiába, nem e földiek vagyunk. Viszont Cseh Lacit megszorítanánk. De ne erőltessük a dolgot…

Jaj, aztán még miről meséljek? Már leragadnak szemeim… Ja, azt sem értem, hogy nálatok mire fel az a sok fürdés, meg fésülködés. Felesleges. Egész jól ki lehet jönni a bundalakó ízeltlábúakkal, petéikkel, de az algák a legjobbak. Azok nem beszélnek, viszont jó kis szint adnak, azt a terepszínt.

Gondolom, addig nem hagysz békén, amíg el nem mesélem, hogy hogyan születik a kislajhár. De tényleg ezt az egyet, aztán alvááás! Szóval „az” úgy kezdődik, hogy egyszer egy héten muszáj lemászni budira, ami örök és állandó. Meg hát jó erős szaga van, ami árulkodik. Így aztán a lajhárlányok a közelben maradnak és várnak. És alszanak és várnak és … Aztán egyszer csak, úgy 180 nap múlva, megszületik a lajhárbébi, aki mi mást is tehetne élete első 5 hetében, mint lóg az anyja hasán. Négy hétig tart a klasszikus tejcizés, aztán jöhet a Kánaán. Egy közös van bennünk, mi is megörököljük anyánk lakhelyét, csak nálunk nem kell fizetni utána. Na, miket tudok…

De most már tényleee…ggg. Naaagyon szorít a szunyaaaa… áááh… Az állatkertetekben is éééél rokonom, csaaak ne szólítsátok Szidnek. Arra ugrik… Hrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrr. Hrrrrrrrrrrr.

Németh Viktória