2008-ban szűnt meg a Szabad-Sajtó Egyesület által működtetett, immár legendává vált Veszprém Index internetes napilap. 2006-ban és 2007-ben Németh Viktória kollégánk számos állatmesével szórakoztatta az újság olvasóit. Most az archívumból előástunk annyi állatmesét, amennyit bírtunk, és újra közkinccsé tesszük. Olvassák őket figyelmesen és nyitottan!

A farkas – a ragadozó intelligencia

Gyorsan változik az emberiség. Először farkassal tápláltatja Romulust és Remust, Dzsingisz kánnak is farkas őst ad, Aphroditét a  férfiasságot megtestesítő farkasokkal is ábrázolja, és az észak-amerikai indiánok is a „családfán” jelölik az „ordast”. Aztán, úgy a középkor „magasságában” megváltozni látszik minden.

Jelkép lett farkasunkból, de nem a jó és erő jelképe, hanem a gonoszságé és a kegyetlenségé. A „farkasember” legendáról pedig ne is beszéljünk. (Egyébként a „farkasember története” egészen az őskori, alakváltó sámánokig nyúlik vissza.) A középkori negatív kampány annyira jól sikerült, hogy Angliából ki is pusztították az ott élő „ordasokat”. Sőt, kevesen nőnek fel ma úgy, hogy ne hallanának mesét Piroskáról, a hét kecskegidáról, és ugye nem kell ecsetelnem, hogy így az embergyerekben nem pozitív kép alakul ki elsődlegesen a farkasokról. Nem úgy, mint Maugliban.

Ennyi kultúrtörténet után nem árt, ha a természettudományra támaszkodva megpróbálunk megismerkedni a minden ráaggatott és neki szánt tulajdonságok nélküli „pőre” farkassal. A farkasok méretei – testsúly, marmagasság – igen különbözőek lehetnek. A méreteiket ezernyi tényező határozza meg, pl.: az élőhely, a dominancia, az életkor és a fejlettség. A legnagyobb testű farkasok Amerika és Ázsia északi régióiban élő fehér farkasok, a legkisebb pedig az arab farkas, amely alig több mint 20 kilogramm. De nem csak méreteikben, hanem színükben is sokfélék lehetnek „ordas” barátaink: a szürke és barna a leggyakoribb bundaszín, a sarkvidéki területeken pedig a fehér a menő. A mesékben ábrázolt fekete farkas a legritkább.

Valamikor bolygónk területének 90 %-án futkároztak. Réges-régen a Brit-szigeteken, az európai kontinensen, illetve Ázsián át Japánig, valamint Észak-Amerikában és Mexikóban is koptatták a földet. Manapság szinte mindenhol megcsappant a számuk, egyes országokban –pl. Magyarországon – pedig teljesen kipusztultak. Azért néha-néha, nagyritkán bebotorkál egy-egy példány hazánk területére. Például 1982-ben kis számban megtelepedtek a Zempléni-hegységben. És vajon ki emlékszik már azokra  az időkre, amikor a vámosi csárda kőkerítését azért emelték jó magasra, hogy védjen a farkasokkal szemben?
     
A farkasok „mini szövetsége” a jól ismert falka. Ez 5–8 egyedből áll, azonban előfordulnak ennél jóval nagyobbak is. A „farkas-szövetségen” belül szigorú, hierarchikus rendszer uralkodik, ami szent és sérthetetlen, valamint sok mindent meghatároz, pl. a zsákmányból elfogyasztott hús mennyiségét vagy a párzási lehetőségeket. De hát ismerős, nem?

Az evészetben nem válogatósak, jávorszarvas vagy kisemlős, őz vagy muflon, bölény vagy madár – egyre megy. És amikor már elég volt a vérből, előszeretettel majszolnak el egy kis fekete áfonyát. Intelligenciájuk vadászati technikáikban is megcsillan: összeroppantanak, torokra mennek, vagy végkimerülésig hajszolnak, a zsákmány méretétől függően. És mivel nem szeretik a felesleges lótifutit, előszeretettel utaznak sérült állatokra.

A falka alapja a család, amiben a vezérpár – akik a szaporodás jogát birtokolják – mellett testvérek, nagybácsik és nagynénik élnek. A vezér nőstény cirka 63 nap után ad életet kölykeinek, úgy március-május idusán. Innentől kezdve a makulátlan anya – akinek a kan és a falkatagok vadásznak – 7–9 hétig szoptatja kölykeit, akik akár 10 hónapos korukban is képesek kiválni a falkából, de az átlag farkasgyerek erre kétévesen kerít sort. A kivált farkasifjak eleinte a szülői territóriumon vadászgatnak, majd távolabbra merészkednek.  A vándorút után megerősödve, felnőve visszatérnek szülőfalkájukhoz, és segítik a családi életet. Miután megérlelődött bennük a saját család iránti igény, ismételten útra kelnek, és addig koptatják körmeiket, amíg egy ideális párral meg nem egy valósítják azt.

Farkasaink békében élnének jó távol tőlünk, ha lenne rá lehetőségük. De sajnos őket sem kerüli el a simabőrűek átka. Azt,  hogy hogyan is vadásztak farkasra a lappok, az érdekesség kedvéért írom le, valamint azért, mert bonyolult, és hazánkban szinte kivitelezhetetlen.

1. variáció: A hótalpas vadászat, ami csak a legkeményebb vadászok műfaja volt. Egész egyszerűen utol kellett érni a vadat, és legyűrni. Nem, nem puskával, hanem hótalpon és bottal vagy lándzsával, késsel, esetleg puszta kézzel. Ahogy beérték az ordast, egyből püfölték, ahol érték, lehetőleg az orrát és a koponyáját. És, ha netán belegabalyodott volna a karuk a farkas szájába, jól lenyomták azt a farkastorok tövéig, hogy ne tudjon harapni. A másik végtaggal pedig folytatták a püfölést. Amikor pedig már kiverték belőle a lelket, átkot mondtak felette.

2. variáció: A csapdaállítás. Nem, nem arról a csapdáról van szó, ami csonkít. Először is kerestek egy farkasösvényt. Annak is azt a részét, ahol a farkas fut, nehogy kiszimatolja jártában a turpisságot. Ha ez megvolt, farkasnyi lyukat ástak a földbe, amit befödtek. A havat alaposan eldolgozták a lyuk felett, nehogy gyanút fogjon az ordas. És vártak és vártak és vártak…

Németh Viktória