„Rendkívül izgalmas ebben a feladatban, hogy ennyiféle állattal foglalkozhatok. Úgy szoktam mondani, hogy ez az állatkerti munka nekem szakmai bónusz és jutalom” – nyilatkozta dr. Szekér Pál, a Kittenberger Kálmán Növény- és Vadaspark állatorvosa, akivel stílusosan az állatkórházban beszélgettünk szerteágazó feladatrendszeréről, a vadállatok gyógyításának sajátosságairól, a prevenció fontosságáról, valamint Pablo és Szása füléről.

– Mikor és hogyan lett az állatkert állatorvosa?

– Az állatkórház nagyon régről, már a ’80-as évektől szerződő partnere volt az állatkertnek. Akkor gyakorlatilag a kórház állatorvosai – köztük én is – látták el a vadaspark állatállományát. Később Kégli Tamás lett a megbízott állatorvos, de a sebészi feladatokat továbbra is mi végeztük. Aztán Sigmond István és Török László igazgatóváltása során engem és az álltakórházat bízták meg azzal, hogy lássa el az állatorvosi teendőket a ZOO-ban.

– Ez a felkérés Önnek, vagy az állatkórháznak szólt?

– Nekem, de nem akartam önálló szerződő fél lenni. Ennek legfőbb oka az, hogy így teljesen biztos kórházi hátteret tudunk biztosítani az állatkert állatainak. Egy komolyabb műtéthez elengedhetetlen ez a felszereltség és infrastruktúra: az állatkórházban van röntgen, ultrahang, altatógép, műtő… és mindezt igénybe is vesszük időnként – természetesen olyan állatoknál, amelyeket be tudunk ide hozni. Legutóbb – nagy állatot tekintve – egy párduc császármetszést végeztünk; az állatkertben altattuk, be a kocsiba, elhoztuk, föl a műtőasztalra, és vittük is vissza.

– Milyen praxissal rendelkezett az állatkerti munka előtt?

– Korábban voltam hatósági és magán állatorvos vidéken, és 1984 óta az állatkórházban dolgoztam. A rendszerváltozásig államiak voltunk, és 1989-ben, amikor muszáj volt privatizálni magunkat, magánkórházat alapítottunk.

– Milyen ritmusú munkát jelent az állatkertben állatorvosnak lenni?

– A rendszer úgy működik, hogy minden reggel elmegyek az állatkertbe, mindig korán kezdünk, mert 9-kor nyit a vadaspark, és az összes olyan munkát, ami a látogatók előtt zajlana – altatni kell, meg kell fogni az állatot, be kell menni hozzá –, meg kell oldanunk 9 óráig. Emellett ha nincs fizikai munka, akkor megbeszélések folynak, tervezzük a fontos következő feladatokat, például a takarmányozást, a vitaminpótlást, az oltásokat, a féregtelenítést. Számos olyan dolgot végzünk, amely nem fizikai beavatkozás, de az állat egészsége védelmében mégis feltétlenül szükséges. Ezen kívül gyakorlatilag éjjel-nappal telefonvégen vagyok, és ha bármi történik, azonnal megyek, illetve van egy helyettesem, aki az esetleges távollétemben elvégzi a munkát.

– Mennyiben más az állatkerti munka, mint a hagyományos állatorvosi tevékenység?

– A legnagyobb kihívást a vizsgálhatóság jelenti. Az állatkerti állatok zömét nem tudjuk úgy vizsgálni, mint egy kutyát, egy macskát, lovat vagy akár egy tehenet. A háziállatok esetében tudunk mérni hőfokot, pulzust, meg tudjuk hallgatni a szívet – az állatkerti állatoknál mindez nagyon nehezen kivitelezhető, a legtöbb esetben éber állapotban mindezt nem lehet megtenni. Tehát a vizsgálat sokszor altatás után zajlik. Emellett fontos a folyamatos megfigyelés, amely során a tünetek alapján próbálunk diagnózist felállítani. Hasonlatosan nehéz helyzetben vagyunk például a császármetszéseknél. Egy háziállatnál – amely vizsgálható – az orvos sokkal korábban tud dönteni, hogy műtétre van-e szükség, vagy pedig szülészeti beavatkozással világra tudja segíteni a kölyköt. Az előbb említettem a párduc császármetszést – abban az esetben egy kölyök megszületett, egy kicsit vártunk, injekciós készítménnyel adtunk be olyan gyógyszert, amely elősegíthette volna az ellést, de végül úgy határoztunk, hogy nincs más lehetőség, mint az operáció. Emellett minél vadabb egy állat, annál tovább viselkedik úgy, mintha kutya baja sem lenne. Egy komolyan beteg állat is képes szinte az utolsó pillanatig eltitkolni a betegségét. Nem is olyan régen volt egy kenguru elhullásunk, amelynél a boncolás során olyan elváltozást találtunk az állat testében, amely alapvetően összeegyeztethetetlen volt az élettel – ennek ellenére az állat előző nap még tünetmentes volt, másnapra pedig elpusztult.

– Szakmailag nagy kihívás, hogy ennyiféle állatfajjal kell foglalkoznia?

– Széles a spektrum, és minden fajnak megvan a speciális problémája. Szerencsére ezt csoportokba lehet osztani: ott vannak a kérődzők, az egypatások, a tevefélék, a nagymacskák, a majmok – egy-egy ilyen nagy csoporton belül az alapproblémák hasonlók. A kisebb majmoknál például nagyon oda kell figyelni a takarmányozásra, mert ha nincs pontosan összeállítva az étrend és a kiegészítők sora, akkor például kifakul, illetve elkezd hullani a szőrük, ha tenyészpárról van szó, akkor pedig nem szaporodnak. A csimpánzoknál az egyik példánynál csípőproblémák léptek fel, de csak az idős kora miatt, nála szakaszosan egy-egy gyógyszeres kúrát végzünk, hogy ezzel segítsük a mindennapjait – de a csimpánzoknál egyéb egészségügyi problémák nincsenek. A zebrák patája télen nem kopik rendesen, mivel keveset vannak kint a kifutóban, ezért rendszeresen kell végezni patakorrekciót – ilyenkor jön a kovácsmester, de mivel az állat nem adja fel a lábát neki, mint a lovak, ezért altatnunk kell. És ezeknél az altatásoknál mindig ott a rizikó: amikor elesik az állat, beveri-e a fejét, hogyan esik, alá törik-e a lába, avagy sem…

– Az altatás miként zajlik az állatkertben?

– Kisebb állatok esetében hálózás és injekció, a nagyobbaknál marad a puskával belőtt injekciós lövedék.

– Ehhez meg kell rendelni a puskás embert?

– Nem, „puskás emberünk” nekünk is van. Nekem nincs vadászati engedélyem, tehát nem lövök. Szoktam is mondani: én töltök,  és a kollégám lő. Vagy egy állatorvos kollégám, vagy az állatkert valamelyik munkatársa szokta elvégezni ezt a feladatot.

– Amikor a sebészeti beavatkozáshoz kicsi az állatkórház műtője, akkor hogyan és hol történik az operáció?

– Nagyobb testű állatoknál megteremthetők az operációhoz szükséges körülmények helyben, az állatkertben is. Pár évvel ezelőtt egy kardszarvú antilopot a bokszában altattunk el, és előteremtettünk a helyszínen a műtéti feltételeket, megoperáltuk, és komplikációmentesen gyógyult fel az állat.

– Milyen szakmai előkészület és felkészültség kell ahhoz, hogy valaki vadállatok gyógyításával foglalkozzon, illetve a speciális ismereteket miként lehet elsajátítani?

– Az állatkerttel a ’80-as évek közepétől folyamatos kapcsolatban vagyok, tehát majd 30 éve foglalkozom vadállatok gyógyításával, ugyanakkor amióta főállásban csinálom, ezzel a területtel foglalkozom többet. Forgatom a szakirodalmat, és hála istennek rengeteg szakmai előadást lehet meghallgatni belföldön és külföldön egyaránt, emellett nagyon jó a kollegiális összhang a magyar állatkertek állatorvosai között. Számtalan esetben konzultálunk egymással, nagyon sok segítséget kaptam a kollégáktól, de természetesen többször előfordult az is, hogy hozzánk fordultak kérdésekkel.

– Melyek a leghétköznapibb állatorvosi munkák az állatkertben?

– Talán az, hogy az embernek meg kell tervezni a tevékenységét, ez pedig nem más, mint papír és ceruza, és a naptár nézegetése. Az igazgatóval és a főápolóval aztán eldöntjük, hogy mikor szeretnénk tömegmunkákat végezni. Az oltások beadása sok időt vesz igénybe, de tervezhető. Ilyenkor az állatok egy részét megfogjuk és beoltjuk, a tigrist és az oroszlánt persze nem fogjuk meg, hanem „lövöldözünk”, amit ők nagyon utálnak, de meg kell csinálni. Emellett tavasszal és ősszel féreghajtást végzünk, ami azt jelenti, hogy megrendelünk egy halom gyógyszert, azt szétszortírozzuk, megírjuk, hogy mely állatnak mennyit kell beadni, a gondozók ezt megkapják, amit aztán kiosztanak. Ennek hatékonyságát kontrollvizsgálattal ellenőrizzük: a székletből mintát veszünk, és megvizsgáljuk, hogy a gyógyszeres kezelés sikeres volt-e, vagy sem. E tömegmunkák megszervezése nem éppen lélekemelő feladat, a kivitelezés viszont jópofa, mert lehet humorizálni, lehet cikizni az aktuális kollégát, hogy például eltalálja-e például az oroszlánt. A feladatom többi része napi munka, vagy szakmai megbeszélés: egy-egy probléma megoldásának tervezése. Most például egy láma metszőfogai túlnőttek, emiatt nem tud jól enni, és azt szervezzük, mikor lesz annyi ember, hogy egy csontvágó fűrésszel végre megkurtítsuk annak a szegénynek a fogait. Ha pedig akut problémáról van szó, akkor nem tervezünk, hanem azonnal kell cselekednünk.

– Nekem úgy tűnik, rendkívül összetett feladatrendszerrel kell megbirkóznia.

– Valóban. Figyelnünk kell a kinti és benti tartás körülményeit, a takarmányozást – mivel az etetéssel nagyon sokat lehet javítani és rontani egy állat életén –, meg kell határozni a  különféle pótlékok, takarmány-kiegészítők adagolását – és csak ezek után jön az orvosi beavatkozások sora. Nagyon fontos tudni,  hogy minden állatorvosi tevékenységben az elsődleges szempont a prevenció. Abból kell kiindulni, hogy ne legyen beteg állat. Miként lehet megelőzni a betegséget? Ha beadom a védőoltást, rendszeresen féreghajtom, jól takarmányozom, és jól tartom. Ha ez a négy tényező megvan, akkor még nem zárható ki a megbetegedés, de jelentősen lehet csökkenteni a lehetőségét.

– Melyek voltak a legizgalmasabb feladatok az állatkertben?

– Minden altatás és műtét komoly izgalommal jár. Az altatások során beavatkozunk az állat mindennapos funkcióiba, és annak vannak veszélyforrásai. Természetesen állatfajonként eltérő a veszély mértéke, például egy impalát altatni magas rizikóval jár, míg mondjuk egy csimpánz altatása nem olyan veszélyes. Az impala sokkérzékeny állat, tehát jól kiszámolt altatási dózisok mellett is bekövetkezhet sokkos állapot, és amiatt egy elhullás, egy csimpánz jobban viseli ezt a tortúrát – a Móni nevű csimpánz például vissza is adja az altatófecskendőt Katinak, a gondozónak. Az indiai antilopok is stresszérzékenyek, nagyon kell náluk arra figyelni, hogy milyen körülmények között lőjük meg őket, például elbújunk, a fegyvert és az embert nem is látják, csak a lövedék becsapódását érzékelik. Többször is zajlott orrszarvú altatás a mesterséges megtermékenyítés folyamata során a spermavételnél, ehhez például egy komplett német team érkezett, és emellé kértük magyarországi kollégák segítségét. Érkezett az eseményre két állatorvos a budapesti állatkertből, két kolléga az állatkórházból, és még egy Nyíregyházáról – és mindenkinek volt feladata: egyik figyelte a légzést, a másik a pulzust, a harmadik bekötötte az infúziót, a negyedik adagolta az altatót – miközben a német szakemberek végezték a maguk szakmai dolgát.

– És mi volt a legkomolyabb állatorvosi beavatkozás az elmúlt hat évben?

– Nincs leg… A laikus számára nagy esemény a műtét; de ezek relatív flottul kivitelezhető feladatok. Nem feltétlenül az a kihívás, hogy egy császármetszést pontosan végrehajtsak, hanem az, hogy az állat később ne szedje szét a sebét, ezért aztán plasztikai varratokat alkalmazunk, amelynél egyetlen szál sem lóg ki a bőrből. Ilyen nüanszokra kell figyelni. Pár évvel ezelőtt egy japán makákót a társa úgy megharapott, hogy be lehetett látni a mellkasába, de azt is meg tudtuk oldani, a műtét sikerült, és a varratokat sem szedte ki magából az állat.

– Nem akarom túlhumorizálni a kérdést, de az jut eszembe, hogy amikor a postás végig sétál az utcán, minden kutya üvölt a kerítés mögött. Ha Ön megjelenik az állatkertben, akkor azt hogyan reagálják le az állatok?

– Amelyik már ismer, az bizony reagál arra, ha bemegyek hozzá – ki így, ki úgy. Ennek egyik legfeltűnőbb jele a csimpánzoknál  tapasztalható: az egyik nagyon nem szeret, de nem tudom miért, hiszen nem „bántottam” többet, mint a csapat többi tagját. Ennek ellenére nekirohan az ablaknak, hogy csak úgy durran, ugyanakkor a másik kettővel meg pacsizunk egyet. Három tigrisünk közül Szása kicsi korában került hozzánk, kölyök korában simogattam, az első oltásokat kézből adtam be neki, amíg Marokházyné Kati vakargatta a fülét. Nos, Szását akármennyit is „zaklattam” az idők során, a mai napig odajön hozzám, ha a belső teremben vagyok, odadugja a fejét, és várja, hogy megvakarjam a füle tövét. A két nőstény már nem ilyen, amint belépek, azonnal jelzik, hogy jobb lenne távoznom. Az oroszlánok szintén. Egészen biztos, hogy a lövést összekapcsolják az állatorvossal, és ezért reagálnak így rám.

– Melyik a legkedvesebb állata az állatkertben?

– Nagyon szeretem Szását, valamint a dzselada pávián családot – mert gyönyörű közösséget alkotnak, egészen lenyűgöző, ahogy a család együtt él és tevékenykedik –, szeretem az orrszarvúakat, nagyon jó fejek, és főként Pablo a kedvenc. Odajön, kidugja fejét a rácson, és vakarnom kell a füle tövét – és vele azt is meg lehet csinálni, hogy valaki tömi a szájába az almát, egy másik kolléga megfogja a fülét, és én simán tudok a fülvénából vért venni. Pablo ilyen szinten együttműködő a társasággal. Szeretem a csimpánzokat is, Totó és Maggie a kedvencem.

– Öröm és bánat, siker és tragédia… Gondolom egy sikeres állatorvosi beavatkozás komoly örömet okoz, de miként dolgoz fel egy elhullást?

– Az attól függ. Ha utólag az ember úgy látja, hogy nem tudott volna semmit tenni, akkor valamivel könnyebb. Ha viszont úgy pusztul el az állat, hogy a lehetőség megvolt a gyógyulásra, azt nehezen dolgozom fel. Van egy köztes helyzet is: megesik, hogy előre látjuk a kudarc lehetőségét, ám megpróbálkozunk a gyógyítással – ebben az esetben kisebb a kudarcélmény, mert az ember eleve felkészül, hogy tragédia is bekövetkezhet. Természetesen a legjobb az, ha valamit sikerül megoldani.

– Tud ilyen sikerélményeket kiemelni?

– A siker mindig kézzel fogható, de egyben viszonylagos is. Császármetszést végeztem már párducon, antilopon, sőt kígyón is. Ezekben az esetekben a helyzet ugyanaz: ha nem operálom meg az állatot, anya és kölyke elpusztul. Ha megoperálom, két célom van: megmenteni az anyát, és ha lehet, akkor az utódot is. Ebben az esetben a nagy siker az, ha megmarad az anya és a kölyke is, a közepes siker az, ha legalább az anya életben marad.

– Mi kell ahhoz, hogy valaki jó állatkerti állatorvos legyen?

– Elhivatottság és hatalmas tolerancia; az állatot olyannak kell elfogadni, amilyen. Ők nem tudnak másként viselkedni, mint ami genetikusan beléjük van kódolva. Mindig meg kell találni azt a módszert, amelynek segítségével egy zebrával vagy éppen egy tigrissel tudok bármit is csinálni. Nem szabad a saját akaratomat ráerőltetni az állatra – mert úgysem sikerül. A gyógyítási folyamatba bele kell kalkulálni az állat viselkedését, és ez nagyon más minden esetben, például egy leguán vagy egy tigris nem éppen ugyanaz. De valójában pont az az izgalmas ebben a feladatban, hogy ennyiféle állattal foglalkozhatok. Úgy szoktam mondani, hogy ez az állatkerti munka nekem szakmai bónusz és jutalom. Így fogom fel ezt az egészet. Teljesen más, mint amit korábban főállásban végeztem – más kihívás, más közeg, nagyon összetett munka…, és nagyon szeretem csinálni.

Szaksz Balázs
Fotó: Babják Tamás