Kívánhatok ennél többet?

„Megtanultuk kiizzadni magunkból azt, amiről nem is sejtettük, hogy bennünk van” – nagyjából így írható le röviden az a 16 és fél év, amit a Kittenberger Kálmán Növény- és Vadaspark Sigmond István vezetése alatt megélt. Sigmond Istvánnal, az állatkert egykori igazgatójával múltról, jelenről és jövőről beszélgettünk.

− Hogyan került az állatkert élére?

– 1991 elején Dióssy László megállított a városháza folyosóján, hogy tudnék-e ajánlani valakit az állatkert élére, mert hamarosan váltásra kerül sor. Kapásból említettem neki két nevet, ő megköszönte, majd megkérdezte, hogy na és a Sigmond Pista? Nekem eszembe se jutott ez a lehetőség, de ha már így alakult, úgy gondoltam, éppenséggel pályázhatok is. A többfordulós kiválasztás végén Szappanos Pista barátommal maradtunk ketten, aki réges-régi ismerősöm, már a nagyszüleink is jó viszonyban voltak, úgyhogy ez igen feszélyezett mindkettőnket. Végül néhány szavazat különbséggel rám esett a választás, és 1991 májusától én lettem az igazgató.

− Milyen viszonyok jellemezték ekkor az állatkertet?

– Teljesen máshogy festett minden, mint ahogy mostanában látható. Ketrec és rács mindenhol, szűk, nehezen rendben tartható helyek jellemezték a ZOO-t.  Ez persze nem azt jelentette, hogy korábban nem vették figyelembe az állatok és a közönség igényeit, mert arra hamar rá kellett jönnöm, hogy az összes elődöm szerette volna azokat szem előtt tartani, csak éppen az adott időszak lehetőségei nem voltak meg hozzá. Alapvetően a kettősség dominált: voltak egészen elszomorító körülmények, és néhány kimondottan jó állattartó hely, amelyek mind a mai napig használatban vannak.

− Milyen elképzelésekkel indult neki a munkának?

– Konkrétan nem sok mindent tudtam megfogalmazni, akkor még az állatkerti zoológiához nem sokat értettem. A belső információkról kevés előzetes tudásom volt; a pályázat elkészítése idején többször is jártam az állatkertben, így elsősorban a külsőségekből próbáltam kiindulni. Amit mindenképpen elhatároztam, az a barátságosabb környezet kialakítása volt. A látogatások alkalmával megfigyeltem, hogy a gyerekek viszonylag hamar megunják a nézelődést, főleg hogy többször egymás mellett szinte azonos fajú állat volt, és mivel az állatkertünk jellemzően a gyerekekről és a családokról szól, kellett valami – például játszóterek –, ami megtöri ezeket a biológiai bélyeggyűjtemény-szerű helyeket. Az állatkertbe kerülve már a költségvetést, a gazdálkodást is próbáltam áttekinteni, ami nem volt túl biztató. Nagyon sok minden zúdult a nyakamba, és pár hónapba telt, mire kezdtem rendszerbe rakni ezeket a dolgokat, emellett rengeteg tanulás kellett, hogy kialakuljon valamiféle használható elképzelés. Kénytelen voltam néhány szükségszerű személyi változtatást is tenni, ez volt az egyik legnehezebb dolog. Összességében minden téren másképpen kellett működni. Volt egy korszerűtlen, az állatok és a látogatók szempontjából is előnytelen megjelenésű állatbemutatónk, egy olyan gazdálkodási háttér, ahol nem hogy nem lehetett szórni a pénzt, de nagyon is meg kellett gondolni, hogy mire adjuk ki. Ugyanakkor ez a fajta szegénység és csóróság nagyon sokszor nem teszi lehetővé, hogy a rendelkezésre álló források célszerűen kerüljenek felhasználásra, hanem néha egészen ésszerűtlen kiadásokba kényszeríti bele az embert, de akkor ezek voltak a pillanatnyi túlélés elemei.

− Milyen fejlesztések zajlottak az Ön ideje alatt?

– Az állatkerti fejlesztések kérdése mindig is nagyon fontos, ugyanakkor nagyon nehéz pont volt számunkra. Engem rendkívüli módon zavart, hogy az intézményi gazdálkodás túlzott kötöttségeket hordozott, és nem adott sohase kellő szabadságot arra, hogy a rendelkezésre álló javakkal ésszerűen gazdálkodjunk. Az éves költségvetés többé-kevésbé biztosította a történelmileg megszerzett pozíciókat, de ebből kitörni és ezen túl sok mindent nem lehetett remélni. Másrészt az volt a gondom, hogy sem az intézményeknek, sem az önkormányzatnak nem volt hosszabb távú elképzelése a szervezet működtetéséről vagy a fejlesztésekről, hiányzott a racionális érdekeltségi szint is, így a pénz mindig egy-egy apró célra volt elég, és nem adott nagyobb lehetőséget arra, hogy átfogóan és valami ésszerűségi sorrendet felállítva szisztematikusan véghezvigyük a fejlesztést. Ebből a helyzetből egyszerűen ki kellett kerülni. 1993-ban felmerült a lehetőség, hogy kapunk támogatást arra, amiben a leginkább rászorulunk a fejlesztésre. Mivel a csimpánzokról, Böbéről voltunk ismertek, rá gondoltunk – ez végül a szabályok, a pénz és a túlzott kockázat miatt nem valósult meg, de ennek keretében rákényszerültünk, hogy átgondoljuk a helyzetünket, és összeállítsunk egy fejlesztési koncepciót. Ebben a tartott fajok meglehetősen radikális csökkentését és egy területbővítést fogalmaztunk meg, egyes állatbemutatók lebontását, a Fejesvölgy képének megőrzését és javítását. ’98 táján két hótörés is közbeszólt, aminek annyi volt az előnye, hogy a biztosítótól és az önkormányzattól soron kívül kapott pénzből el tudtuk tüntetni a hókárokat úgy, hogy az állattartó helyeket is megnövelhettük egy icipicit. Később az állatkerti alapítvány (Kittenberger ZOO Alapítvány) összegyűjtött pénzecskéjén csináltuk azt a kifutót, ahol most a dzseláda páviánok vannak, akkor még lámakifutónak. A kilencvenes évek második felében már jobban akadtak pályázati pénzek, az alapítvány is mindig adott valami önrészt, így az első nagyobb pályázati összegből már össze tudtuk rendezni a gazdasági épület környékét. Az akkori elefántkifutó épült meg, ennek a helyén vannak most a tapírok, illetve a gazdasági épület másik felét is átrendezgettük kicsit, és ezzel a későbbi fejlesztések lehetősége teremtődött meg. Tulajdonképpen hosszútávon hasznosítható dolgokat sikerült létrehozni a kihasználatlanul, elhanyagoltan fekvő területek összerendezésével.

− Időközben pedig új mérföldkőhöz érkezett a ZOO a kht. révén…

– 1996–97 körül kezdtünk el először gondolkodni azon, hogyan tudnánk kikerülni az intézményi keretek közül, majd 2000 első felében megszületett az önkormányzati döntés, hogy 2000. december 31-el az állatkert mint intézmény megszűnik, és 2001. január 1-jével közhasznú társaságként fog tovább működni. Ez mindenkinek egy tanulási folyamat volt számos buktatóval; iszonyatosan nehéz év következett 2001-ben, mert az átalakulás minden költségét levonta az önkormányzat a kht. támogatásából. A következő évet már nem terhelték ezek a kifizetések és levonások, 2002 végére a támogatási megállapodásnak a formája, tartalma is rendeződött. Nem volt bőkezű, de az indításhoz képest már korrekt volt, és olyan dolgokat is elismert, amit korábban az önkormányzat nem akart, és a 2003-as volt az első tervezhetőbb évünk. Lényegében ezzel elindult az állatkert fejlesztése, első lépésként elkészült az új medvekifutó. Nem a legszerencsésebb vállalkozása az állatkertnek, de nagyobb helyre kerültek a medvék, és láthatóan jól is érzik magukat. 1995-től a Magyar Állatkertek Szövetségének is az elnöke lettem, ebben a minőségben próbáltam minél többet tenni azért, hogy létrejöjjön egy olyan állami alap, ami az állatkertek működését támogatja. 2002 végére ért be ez a munka, aminek a végén a 11 állatkert megállapodhatott egymás között, hogy ki és mennyire pályázzon évente. Ez volt az a lehetőség, amivel igazán meg tudtunk indulni: ebből újult meg az egész nagymacska-sor, megépült a flamingóház, a Gulya-dombon az Afrika kifutó. Ez volt az első elem, ami még a ’93-ban megfogalmazott – és azóta párszor átírt –fejlesztési koncepció mentén tudta az állatkert átalakítását elkezdeni és többé-kevésbé véghezvinni. Amikor 2007-ben nyugdíjba mentem, egyetlenegy dolog maradt hátra: a csimpánzok. Ez akkor nem jött össze, de hosszú távon megvalósult a területbővítés, később a Csimpánzvilág is elkészült, gyakorlatilag egy nagy fejlesztési terület áll most az állatkert rendelkezésére. A 16 és fél év alatt – amíg én ott voltam –, nagyon sokat dolgoztam és dolgoztunk azért, hogy ezek összejöjjenek, és úgy gondolom, az nem lényeges a végeredmény szempontjából, hogy 2007. december 31. előtt vagy néhány hónappal később értek be és valósultak meg az elképzeléseink. Mert ez talán annak is az igazolása, hogy nem voltak teljesen rosszak, és ha nem kifogásolják őket, akkor minden rendben van.  Az ember számára nagyobb elégtétel nem lehet, hogy a valamikori álmait így vagy úgy, de sorra megvalósulni látja.

− A 16 és fél évből, amit az állatkert élén töltött, mire a legbüszkébb?

– Nem tudnék bármit is kiemelni. A folyamat bennem úgy él, hogy rendkívül nehézkes volt egyáltalán megtalálni a módot, hogy elindulhasson, majd amikor sikerült, és az állatkert kht.-vá tudott válni, és a racionális gazdálkodás feltételei megteremtődtek, akkor az első buktató éven túl ezek már szinte maguktól jöttek, egyik a másik után. Hogy mik épültek, az másodlagos. A működési feltételeket – beleértve a fejlesztési lehetőségek megteremtését – volt a legösszetettebb összehozni. A pályázati keretek szűkösnek bizonyultak, mégis belevágtunk a dolgokba, és nem tudom hogyan, de olyan energiákat tudtak mozgósítani ezek a pályázati lehetőségek, hogy egy kicsivel mindig több lett belőle, mint amennyit reméltünk, és azt mindig valahogy belülről termeltük ki, úgy hogy nem kellett fizetést csökkenteni, embert elküldeni, a park is rendben volt. Megtanultuk kiizzadni magunkból azt, amiről nem is sejtettük, hogy bennünk van. Ezeknek a plusz energiáknak a felszabadítása és mozgósítása a másik legnagyobb dolog, mert bármelyiket is nézem, a medvekifutót leszámítva, mikor lezártuk az adott pályázati beruházási programot és összeszámoltuk, hogy mellette még mennyi mindent megcsináltunk saját erőből − parkosítást, kertészetet, növénytelepítést −, időnként leesett az állam, hogy honnan volt pénzünk és lehetőségünk még erre is, de volt, és még az év vége is rendben összejött. Amikor ’91-ben átvettem az állatkertet, az éves költségvetés kb. 30 millió volt, ez 2007-ben elérte a 300 milliót. Ez soknak tűnhet, de mindig azt vallottam, hogy minél több pénzt kell átforgatni a rendszeren, mert az arról helyben lekopó és ott maradó fillérekből rakódik össze az a kis tartalék, amiből lehet fejleszteni. Azt hiszem, arról szólt ez a 16 év, hogy ebbe az irányba haladjunk, ami nem is volt mindig tudatos, csak utólag vált azzá, egy-egy év lezárásakor.

− Mennyire volt nehéz 16 és fél év után kiszakadni az állatkert életéből?

– Az, hogy 2007. dec. 31-el befejezem a munkát, nem 2007-ben vált nyilvánvalóvá számomra. A kht. élére öt évre neveztek ki, 2005. dec. 31-el járt le az első megbízatásom. Nem volt kérdés a városvezetés számára, hogy ezt meghosszabbítsák, de akkor mondtam, hogy 61 éves vagyok, úgy kalkuláltam, 2007 végéig szeretném folytatni, hogy a még hátralévő időben a Csimpánzházat rendbe tehessem. Mivel ez az én elképzeléseim szerint alakult, nem jelentett számomra gondot sem akkor, sem azóta, hogy kilépek. Úgy fogom fel, hogy az állatkerti munkahely megszűnt számomra. Egy „szépséghibája” van a dolognak: a Kittenberger ZOO Alapítvány. Alapítása, 1991 októbere óta én vagyok a képviselője; célunk, hogy az állatkertet támogassuk, amink van, azt az állatkert technikai, zoológiai, szakmai fejlődése érdekében felhasználjuk. Miután ezt én irányítom a mai napig, ez egy összekötő kapocs, de próbálom úgy működtetni, hogy az állatkert által megfogalmazott igényeket szolgáljuk, és ne befolyásoljuk a ZOO-t. A 22 év alatt 100 millió forintot jócskán meghaladó összeget juttattunk az állatkertnek elsősorban fejlesztésre, ezek között a legnagyobb a csimpánzvilág volt, aztán a medvekifutó, a lámakifutó és a főbejáratnál a pelikános kút, és még lehetne folytatni a sort.

− Emellett mivel foglalkozik a nyugdíjas évei alatt?

– Az alapítvány mellett a helyi állatvédő egyesületnél is dolgozom. Ennek az egyesületnek van egy alapítványa, az Otthont az Állatoknak Alapítvány, aminek ’92-től 2005-ig én voltam a képviselője, majd idéntől megint én vagyok. Arra gyűjtünk, hogy Veszprémben egy állatotthon jöjjön létre, egy hosszú procedúra révén épp most jutottunk el arra a pontra, hogy az önkormányzat 1,8 hektárnyi állami területet megvásárolt az alapítvány pénzén. Ezen a területen fog  remélhetőleg egy-két éven belül felépülni az állatotthon. Emellett egy országos szervezet, a Magyar Állatvédő és Természetbarát Szövetség (MÁTSz) elnökségében dolgozom régóta, és ezen az ágon vagyok tagja az Állatvédelmi Tanácsadó Testületnek már az alapítása óta. Itt alapvetően állatvédelmi jogszabályokkal, azok módosításával és elvi kérdésekkel foglalkozunk. Az utóbbi idők törvényeiben és jogszabályi módosításaiban is több javaslatunk visszaköszön – nagy öröm és elégtétel, hogy a testület munkájának köszönhetően is életszerűbbé vált az állatok helyzete az elmúlt két-három évben. Valamint mielőtt nyugdíjba vonultam, 2006-ban Pécselyen vettünk egy kis területet szőlővel, hogy legyen mit csináljak – most majdnem megint ott tartunk, hogy töredékes idő jut erre.

− Az állatokért tett fáradozásait több elismeréssel jutalmazták. Milyen érzés ezt megélni?

– 2008-ban Pro Urbe díjjal tüntettek ki, és még ugyanebben az évben a „Magyar Köztársasági Érdemrend Lovagkeresztje” kitüntetést is megkaptam, a közel két évtizedes állatkert-igazgatói munkámért és az állatok védelme érdekében kifejtett tevékenységemért. Mégis, ami hozzám talán a legközelebb áll, az a Magyar Állatvédő és Természetbarát Szövetségtől – 2006-ban, a medvekifutó megépítését követően – kapott „Kiváló állatvédő” díj. Tudni kell, hogy az állatvédő szervezetek különösebben nem szeretik az állatkerteket, és ebben a környezetben nagyon jó dolog, hogy egy állatkert vezetőnek adnak ilyen elismerést, ráadásul a plaketten, a szokásos magyar vizsla ábrázolás helyett egy medvével. Ez alapvetően az intézményi teljesítménynek szól, az más kérdés, hogy ezt egy vezető testesíti meg, de nagyon sok viszonosság és kölcsönösség van mögötte, mert ha nincs rend, akkor nincs elismerhető eredmény sem. Az említett díjak mindegyike nagy megtiszteltetés, mert valakik úgy gondolják, hogy valahol valamilyen figyelemreméltó dolog történt, és azt érdemes elismerni, jelezni, hogy észrevettük.

− Hogyan látja az állatkert életét a távozása óta?

– Nagyon elégedettnek kell lennem, mert azok a dolgok valósulnak meg, amiket a ’93 óta megfogalmazott fejlesztési koncepciók kitűztek. Kívánhatok ennél többet?

− Van olyan álma, amit még szeretne megvalósítani?

– Az állatok otthona nagyon fontos. Nagyon sok gond és baj van ezen a területen, aminek nagy része az emberi tudatlanságból, hozzá nem értésből, hellyel-közzel rosszakaratból fakad. A közösségnek pedig sok pénzébe kerül, de ezek a kiadások lefaraghatók, ésszerű mederben tarthatók. Szerintem ez eleven közösségi probléma, de a mai világban minden eleme kezelhető. Legfontosabb talán az állatvédelmi felvilágosítás. Talán második helyre tenném a pénz kérdését: rendezetlen az állatvédelem finanszírozása. Még hiányzik jó néhány jogszabály-módosítás, aminek ezt kellene a helyére tennie. Végső soron az össznépesség közérzetét javítja minden tevékenység, amely megelőzi, vagy éppen gyorsan rendezi az állatokkal kapcsolatos konfliktusokat. Veszprém egyébként nincs rossz helyzetben e tekintetben, de azért javítanivaló akad bőségesen. Úgy látom, ebben – vagyis az állatvédelem, az állatotthon létrehozása ügyében – az önkormányzat, az állatvédő egyesület és az alapítvány között nagyon jó együttműködés alakult ki. Ha lassan is, de biztosan haladunk afelé, hogy az állatotthon előbb vagy utóbb megépüljön ország-világ előtt vállalható módon.

Bertalan Melinda
Fotó: Babják Tamás