2008-ban szűnt meg a Szabad-Sajtó Egyesület által működtetett, immár legendává vált Veszprém Index internetes napilap. 2006-ban és 2007-ben Németh Viktória kollégánk számos állatmesével szórakoztatta az újság olvasóit. Most az archívumból előástunk annyi állatmesét, amennyit bírtunk, és újra közkinccsé tesszük. Olvassák őket figyelmesen és nyitottan!

A fehér gólyamadár – az igazi hungarikum

A fecske mellett az egyetlen madarunk, amelyet minden magyar becsukott szemmel is lát maga előtt. Rajzolásához sem kell paradicsommadárnyi ceruza, elég a piros meg a fekete (és ha van, akkor a fehér). Ja, és a zöld, a szájában lógó békához.  A gólyarajzon tuti szerepelne még a „hozzánőtt” villanyoszlop vagy kémény a nagy fészekkel. Egyszerű „vidéki” rajz kerekedne egy egyszerű madárról. Valószínű azonban, hogy egyetlen magyar „gólyarajzon” sem szerepelne a Gibraltári-szoros vagy a kelet-afrikai szavanna…

Ha őszinték akarunk lenni, akkor bevallhatjuk, hogy a gólyát amolyan „hungarikumnak” tekintjük. Hozzászokott már a szemünk, hozzátartozik minden rendes faluhoz, Veszprém esetében egy étteremhez, a mezőkhöz, szántásokhoz, patakokhoz. Pedig költ még ez a derék madár Németországtól a Közép-orosz hátságig, valamint a Pireneusi-félszigeten (Portugália, Spanyolország területe). Szomorú hír azonban, hogy Európa nyugati lakói és olasz barátaink már csak elvétve találkozhatnak vele, angol területet pedig csak a Gibraltári-szorosnál érintenek gólyáink. A vadabb vidéket kedvelő, kalandosabb gólyamadarak pedig Északnyugat-Afrikában vagy Kis-Ázsiában kalandoznak.  

Hazánkban a 250 m tengerszint feletti magasság alatti, nedves – vízben gazdag – területeken szinte mindenütt megtalálható (volt). Az emberi túlbuzgás – a területek lecsapolása, valamit újabb és újabb szántóföldek kialakítása – végett életterük – éppúgy, mint egyedszámuk – nálunk is fokozatosan csökken. 1993-tól fokozottan védett madár hazánkban, és ha morbidok akarunk lenni, leírhatjuk, hogy természetvédelmi értéke viszont ezzel egyenes arányban nő, jelenleg 100 000 Ft-nál tart.  

Mint minden, ami él, gólyáink is kénytelenek voltak alkalmazkodni hozzánk, kénytelenek voltak hozzászokni az ember fránya képéhez. Pedig nem volt ám mindig gólyafészek a kéményeken! Valamikor réges-régen a fákon fészkeltek „babahozó barátaink”, és ennek meg is volt az előnye. Tudniillik helyben volt az „étterem”. Mára már kibillent ez az idill a helyéről, és gólyáink kénytelenek voltak először kémények, majd pedig villanyoszlopok után nézni, és hozzászokni a távrepüléshez, amennyiben étkezni kívántak.

Villanyoszlop ide, kémény oda, egy gólya fészekalj kvázi 4–5 tojásból áll, s a bennük cseperedő fiókák április végén látják meg a napvilágot. A gólyamama nem egyszerre, hanem  2–3 naponként rakja le tojásait a fészek aljára, hogy rajtuk aztán 30 napig ücsörögjön, amit a második tojás lerakásától számít. Rendes szülőkhöz illően a gólyapár mindkét tagja kiveszi a részét a kotlásból. De csak nappal. Mert éjjel, a „a zord és kiszámíthatatlan dolgok” ideje alatt a tojó veszi kezébe, illetve teste melegébe a tojásokat. És hogy az említett 4–5 tojásból mennyi is „repül ki”? Hát, jó esetben is 2–3 kisgólya hagyja el a fészket, akik 3–5 éves korukban válnak ivaréretté, azonban legtöbbjük már az első esztendőkben elhalálozik. Ezzel szemben a legidősebb gólyák akár a 30. szülinapjukat is megérik. (Akármennyire is „bababarátnak” tartjuk a gólyát, tudomásul kell vennünk, hogy amíg egyesek gyerekét meghozza, addig a maga beteg fiókáit egyszerűen kidobja a fészekből. „Gólyaszelektál”.)

Mesés élményeinkből és rajzfilmekből tudjuk, hogy a gólya nagyon kedveli a békák társaságát. Szívesen falatozik köztük és belőlük. Emellett szívesen kelepel be szöcskéket, sáskákat, cserebogarakat és rágcsálókat, no és halakat és gyíkokat is. Amilyen helyes madár, olyan csúnya az étlapja.

No és a lényeg, a költözés, szaknyelven: a vonulás. Augusztus végén kezdenek csomagolni gólyáink, és csapatokba verődve augusztus vége felé indulnak útra a fiatalok, az idősebbek ráérősen csak szeptember első felében, sőt egyre gyakrabban hallani el-nem-költöző gólyákról is. Érdekesség, hogy míg a „nyugat-németországi” gólyák a Gibraltári-szoroson átrepülve Közép-Afrikában telelnek, addig a kelet-európai gólyák – így a mieink is – a Boszporusz felett repülve – a Földközi-tenger keleti partjai érintve – jutnak el Afrikába, ahol a Nílust követve Fokföldig vonulnak. Hát teljesítménytúrának sem utolsó. A gólyák többsége a kelet-afrikai szavannákon tölti a telet. Aztán, amikor januárt és februárt kezd írni a naptár, újra hozzálátnak a csomagoláshoz, indulnak vissza, hogy márciusra, április elejére rendbe  hozzák a hátrahagyott fészkeket. Az elsőéves kisgólyák nem térnek vissza kapásból, hanem csapatokba verődve, randalírozva zaklatják a Közel-Keleten fészkelő párokat. Ezekből az ificsapatokból kerülnek ki a nyár második felében fészket építő ifjú házasok.  

És ha már a gólyák messze telelnek, hoznak vásárfiát az itthon maradt embereknek. A gólya amolyan „hozó” madár lett. Először is embergyereket hoznak a csőrükben, amit a kéményen keresztül pottyantanak a családba, és természetesen ők hozzák a tavaszt, a meleget hozó napsugarakat is. A gólya multifunkcionalitását mutatja, hogy szerencsét is hoz, mint Isten madara. Ugyanis akinek a kéményén fészek van, annak háza védve van a tűz és villámlás ellen. A bitang embernek, aki leveri a gólyafészket, néma gyereke születik, és tűzvészben pusztul háza.

És eladósorban lévő lányok, figyelem! Szinglik, kémleljétek az eget! Aki először látja meg az első hazatérő gólyát, annak jó esélye van a férjhezmenésre!

Németh Viktória