Talán szokványos felállás: apa, anya, három gyerek, egy kutya és egy nyuszi. A legidősebb lány az online oktatásban leérettségizve egyetemre készül, a középső, Réka a Lovassy László Gimnázium padjait koptatja tizedikesként, a legkisebb fiú pedig még az általános iskola 6. osztályának rejtelmeivel ismerkedik. Látszólag úgy élünk, mint sok ezer más család Magyarországon. De valami mégis más az életünkben: a vívás.

Hogy is kezdődött? Réka 9 éves korában került kapcsolatba ezzel a sportággal. Korábban akrobatikus rock-and-roll táncegyesületben táncolt, aztán az általános iskolában egyik nap vívóbemutatót tartottak, és ez teljesen megváltoztatta az életét, és vele együtt a miénket is. A párbajtőr alapjait a helyi, balatonfüredi vívóegyesületben ismerte meg. Itt kezdett el versenyezni, szerezte meg első nyertes és vesztes asszóit, érte el első sikereit és kudarcait.

Ezen élmények vezették erre az útra az öccsét is; egy évvel később ő is párbajtőrt ragadott, és immár ketten töltötték délutánjaik egy részét a vívóteremben. A sportban a sportoló és az edző viszonya nagyon speciális: meghatározza, hogy a gyermeket mennyire tudja magával ragadni az adott sportág, vagy veszti el lelkesedését, motivációját a sportág iránt. Három év múlva valami megváltozott, és döntenünk kellett: vagy maradunk és végig nézzük kiábrándulásukat, vagy más utat keresünk.

Bármennyire is kényelmes volt a két-háromszáz méterre levő vívóterembe átsétálniuk nap mint nap, az olimpiai bronzérmes Szalay Gyöngyi nevével fémjelzett, de Balatonfüredtől 50 km-re levő tapolcai vívóteremben kötöttünk ki. Jöttek a sikerek, de sajnos nem sokáig dolgozhattak a gyerekek együtt Gyöngyivel,  2017. decemberében eltávozott közülünk. A felálló új vezetőség sajnos nem az ő nyomdokait követte, így egy év elteltével újra válaszút elé kerültünk.

Így kerültek végül Székesfehérvárra egy kitűnő edző – Kovács László – kezei közé. Az összhang edző és tanítvány között rögtön kialakult. Jöttek a sikerek, és persze a kudarcok is. Réka végre nemzetközi színtérre is kijutott.
Emlékszem, az első nemzetközi kadet versenye Zrenjaninban volt. Hosszú volt az út, Rékának nem volt semmiféle nemzetközi versenytapasztalata. Rengeteg ember, rengeteg országból. Ez a pici lány asszóról-asszóra lépkedve előre jutott végül be a döntőbe, és lett egyéniben hetedik helyezett. A következő napon csapatban a dobogó harmadik fokára léphettek fel! 
Aztán emlékszem Wroclawra. Megint egy hosszú út, egy verseny több száz versenyzővel mindenféle országból. És az én lányom a dobogón, a harmadik helyen végzett!
Ebben a versenyszezonban a serdülő korosztályban végül ranglistavezetőként zárt. Már akkor az volt a legnagyobb vágya, hogy végre az Európa-bajnokságon, és a Világbajnokságon ő is képviselhesse Magyarországot, ami a korosztályából csak a legjobb négynek (illetve Világbajnokságon háromnak) adatik meg. 

Eljött az idei év, ami nagyon rosszul kezdődött; szeptemberben az első két versenyét ki kellett hagynia. Nagyon rossz indítás, annál jobb folytatás. Iszonyú küzdelemmel és kitartással végül ranglista másodikként kvalifikálta magát a nemzetközi porondra. Itt jött a pofon: a vívószövetség a járványhelyzet miatt úgy döntött, hogy nem indítja a magyar versenyzőket a világbajnokságra, erre a legrangosabb versenyre. Így ugrott Kairó, iszonyú csalódással. Ezt a tehetetlenséget szülőként nagyon nehéz volt vele átélni, de már tervez.

És hogy mi kell ehhez? Hogyan néznek ki napjaink? Reggelenként indulás Balatonfüredről Veszprémbe, a Lovassyba. Aztán órák után az öccsével kiegészülve irány Székesfehérvár. Iskolázás, edzés, kondi edzés Székesfehérváron heti három alkalommal, és heti két (kadet-junior és felnőtt) keretedzés Budapesten. Ha csak Fehérvár a program, napi 150 km, fél hármas indulás, fél nyolcas érkezés. Ha Budapest: este fél tizes hazaérkezés. Sokszor ebéd, vacsora a kocsiban két kanyar között. Körülbelül kéthetente verseny, szombat délelőttől vasárnap estig a vívóteremben. Utána kezdődik a tanulás este 11-12-ig. A következő napon pedig kezdődik minden elölről.
Réka mindezek ellenére a Lovassyban kitűnő tanuló. Iszonyú erőfeszítés és lemondás mind az ő részéről, mind a család részéről, de egy szülőnek nincs annál csodálatosabb érzés, mint mikor láthatja gyermekét a dobogó valamely fokán, ez minden áldozatot megér!

Szamosfalvi Timea