John Judit képei magukban hordozzák a csendet. A természet csendjét, a magányunk csendjét. 

Pasztellképeidet, grafikáidat nézve eszembe jut a csend.

Sokféle csend létezik, ezt főleg azóta érzem, amióta 15 évvel ezelőtt rajzolni, festeni kezdtem. Az alkotás egyszerre jelent elcsendesedést és egy izgalmas, belső utazást, ami az időnélküliség élményét adja - amíg „belebújok” a képbe, nem érzékelem a külvilág ingereit, az idő múlását. Az első grafikáimon talán inkább a magány csendje van jelen, a későbbi tájképeken már a természeté.  

A Bakony, Balaton mennyire hatott a csendedre?

A közelségük miatt szerencsére minden évszakban bejárhatom mindkettőt. Nagyon szeretem az őszi, téli Balaton vízparti csendjét, a tágas víztükör és az égbolt egymásba olvadó színeit, az erdő állandóan változó fényeit. Ezeket a hangulatokat szeretném megörökíteni a papíron is, és erre a pasztellkréta lágy textúráját érzem a legalkalmasabbnak.

Könyvtárban dolgozol. Jut elég időd az alkotásra?

Munka mellett sajnos nagyon kevés idő jut erre. Egyre nehezebben viselem a bezártságot, legalább hétvégenként igyekszem kijutni a természetbe, így az utóbbi években egyre inkább előtérbe került a kirándulás közbeni fotózás - a rajzolás és a festés rovására. 

Szöveg: Pethő Imre - Poller Imre
Képek: John Judit