A Balaton közeléből jöttem – szoktam válaszolni régebben, mikor azt kérdezték, hogy az országnak melyik részében töltöttem a gyerekkoromat. Sokáig nem is tudatosítottam, hogy miből tevődnek össze az emlékképeim, aztán ahogyan idősebb lettem, kezdtem el megérteni és lebontani lassan, hogy mit is jelent ez valójában nekem, milyen élmények fűznek ide.

Gyerekként a nyaraimat meghatározták a strandolások, a hétvégéket pedig a vízparti séták a szüleimmel és a nagyszüleimmel. Gyakran mentünk a sétányra nézelődni kikapcsolódásként. Sokat szaladgáltam a madarak után, hajkurászva őket, hátha sikerül egyet megfogni. Majd persze mikor rájöttem, mennyire esélytelen próbálkozás ez, csalódottan kotorásztam ki a cipőmből a kavicsokat, amik a futkározás közben potyogtak bele.

A strandolásokról egyértelműen megmaradt emlékem, amikor kisétáltunk a hosszú stégre és onnan körülnéztünk. Milyen végtelen is volt a víz! Itt egészen másfajta, csendesebb volt a hangulat, mint a part közelében. A nádas mellett vízimenta nőtt, néha pedig egészen érdekes madarakat, vízisiklókat láttam. Egyszer egy egész kacsacsalád úszott ki a nádasból a vízbe. A kicsik sorban követték az anyjukat, ügyesen mozgatva a kis szárnyaikat és lábaikat, ahogyan átúsztak egy másik, védettebb helyre. Persze akkor még az volt a legfontosabb, hogy épségben hazajussunk és vigyázzanak rám a szüleim, de már akkor is ámulva figyeltem ezt a világot a sok-sok különleges lényével és illatával, színeivel, amik elém tárultak.

Van egy fénykép az otthoni albumban, amin még egészen kicsi gyermekként, a sajkodi parton üldögélek és nézelődök. Az ottani strand barátságos, meghitt, kis zöld füves sávja, az út mögött az erdő a hegyoldallal és a fák susogása szép emlékekként maradtak meg. Nemcsak nyáron, hanem ősszel és télen is különleges hangulata van ennek a kis strandnak. Egy ilyen őszi kép jut most eszembe, amikor egyszer, a strandot elhagyva, a nádas melletti kis tisztáson sétáltunk. A vízszintjelző bólyák ki voltak már véve a vízből, sehol sem hallatszott a nyári zsivaj és nyüzsgés. Kevesen jártak arra akkor, és a kis tisztás egyébként is kiesett a fő túraútvonalak és kerékpárutak csapásvonalából.

Amikor már egyetemre jártam és nem otthon laktam, akkor is igyekeztem folytatni a sétákat, egyfajta kikapcsolódásként. A susogó nádas és a víz fodrozódása mindig meg tudott nyugtatni. Csodálatosan változatos volt ez a víztömeg – hol kékesszürke, hol egészen fehéres, néha pedig zöld színekben játszott. A túlsó part párába vagy ködbe burkolózó sziluettje sokáig misztikusnak tűnt számomra. Néhányszor jártam ott is – akkor visszanézelődtem az északi parti hegyekre, vagy tűnődtem az úszások alkalmával a két part különbözőségén – már amennyire a sekély víz engedte ott, hogy ússzak. A stégről a kilátás is más volt, mint az otthoni strandokról. Szívesen üldögéltem kint, főként reggel, begyűjtve néhány új képet az emlékek bokrétájába.

Később is megmaradt ez a fajta szemlélődésem, kiegészülve a biciklizés nézőpontjával. Ez sokat adott hozzá a kirándulásokhoz, hiszen az ide-oda kanyargó keskeny kis utak sokszor olyan helyekre vezettek el, ahova máshogyan nem juthattam volna el. Számtalan új illattal, színnel gazdagodtam egy-egy túra alkalmával – például a nádasok posványos szaga vagy a közvetlen vízpart reggeli színei és szeles frissessége kempingezéskor. Nem is beszélve arról, amikor egyszer, szintén egy túra alkalmával a Badacsonyról letekintve, a kora reggeli panorámát és a víz felett gomolygó párát csodáltuk egy csésze kávéval a kezünkben.

Egy másik, igen markáns arca volt a tájnak a téli part – ahogyan visszaemlékszem. Ilyenkor minden olyan dermedten és lassan, éppen hogy csak létezett. A sétálók leheletei kis fellegekként pöfögtek felfelé az égre. Az ittmaradt madarak félszegen botladoztak kint a kockaköveken. Jól esett ilyenkor egy forró ital valahol, amit átfagyott kézzel lehetett hörpölgetni egy hosszabb séta után. Megint kicsit későbbről az esküvőm jut eszembe. Az alsóörsi Török-ház kertjében voltunk, ahonnan körben páratlan kilátás nyílik a vízre. Egészen megmaradt az emlékezetemben, ahogyan ott álltunk a vendégekkel és a táj észrevétlenül, de meghatározóan keretezte a mi meghitt eseményünket. Ez egész biztosan egy olyan hely, ahova még sokszor szeretnék visszalátogatni, megerősíteni az emlékeinket.

Az otthoni táj képe egyre jobban letisztul bennem, amikor időnként a szüleimhez látogatunk haza. Az odavezető úton már általában azt várom, hogy megpillantsam a tavat és újraéljem a találkozásokat. A Nosztori lejtője után leérve Veszprémből, Csopakot elhagyva már látszik a tó. A bekötőútra befordulva pedig egyre közelebb kerülök a szüleim házához, a kedves kerthez, ahonnan a Balaton egy szeletére rálátni. Ilyenkor az jut eszembe, hogy ez még mindig az egyik otthonom – hiába töltök sok időt távol. Ha a hegyoldalba megyünk fel sétálni, csodálatos panoráma tárul elénk. Egy földút visz át Csopakra, aminek oldalát szegélyezik a szőlősorok. Helyenként ezeket megszakítja egy-egy kihagyott telek, ahol magasra nőnek a fű és a vadvirágok nyáron. Nem elhanyagoltak ezek sem, inkább csak a maguk természetességében nyújtóznak el és változatosságot visznek az összképbe. Nagyon jó érzés elmélázva nézegetni a tájat, belefutni a magas fűbe. Egy nekem nagyon kedves helyen pont látszik a tihanyi félsziget a távolban, míg közelebb a füredi, part menti épületek sziluettjei szegélyezik a partot. Amikor belemerülök a panorámába, akkor tényleg csak az a pillanat van és minden más eltűnik.

Ahogyan végiggondoltam ezeket, rengeteg régi szép kép és élmény felelevenedik bennem. Ilyenkor úgy érzem, soha nem lehetek ezekért az emlékekért eléggé hálás. Akárhol is fogok élni ezután, a Balaton-part mindig egyfajta alfa és omega lesz számomra.

Szöveg: Poller-Nagy Gyöngyvér
Fotó: Poller-Nagy Szabolcs