Hegyeshalmi László tizenhat éve vezeti a Művészetek Házát Veszprémben. A város önkormányzata 2021-ben Veszprém Városért – Pro Urbe érdeméremmel díjazta kiemelkedő tevékenységét. Életpályáról, művészetről, alkotásról, művészetközvetítésről… és a „tudatos létezésről” beszélgettünk. 
 

A Művészetek Háza igazgatójaként ismerik leginkább Veszprémben. Minek tartja önmagát? Kulturális szakembernek vagy inkább képzőművésznek, művészembernek?

A kettőt nem választom szét. Képzőművésznek, akinek nagyon fontos a művészetközvetítés és a művészetoktatás – hiszen az ilyen módon művelt közönség nélkül reménytelen a szakma helyzete. A vizuális műveltség rendkívül fontos, és nagyon erősen befolyásol mindenfajta tudást. 

Mi mozdította a képzőművészet felé? Mikor döntött úgy, hogy ezzel fog foglalkozni?

Az általános iskola után fiatal kamaszként nem tudtam eldönteni, hogy mit szeretnék csinálni. Sok minden érdekelt, de pontosan nem tudtam meghatározni a célt. Akkor indult Várpalotán a képzőművészeti tagozat a Thury Gimnáziumban, és szüleim inspirálására 1967-ben oda jelentkeztem. Nem voltam kölyökzseni, de érdekelt a képzőművészet – így jó döntésnek tűnt, és valóban az is lett.

A felnőttek nagy részére nem jellemző, hogy gyermeküket a képzőművészet felé irányítják. Az Ön szülei milyen indíttatásból inspirálták?

Valószínűleg ők se gondolták akkor, hogy képzőművészeti pályára terelnek, hanem az volt a cél, hogy olyan jó gimnáziumba járjak, ahol van olyan tantárgy, szakirány, ami különösen érdekes és érdekel. Édesapám mindig is humán területen tevékenykedett, a Petőfi Színház igazgatójaként ismerte ezt a világot. Édesanyám adminisztrátorként dolgozott, de tájékozott volt – ő is támogatott. Ráadásul kollégista lettem, és mivel hárman voltunk testvérek egy nem túl nagy lakásban, ilyen aspektus is belejátszhatott a döntésbe. Kezdetben nem volt könnyű a kollégista lét és a beilleszkedés, de aztán életre szóló élmény lett a palotai iskola. Ottani osztálytársaim közül a „kömény-mag” (10–13 ember) a mai napig minden évben tart több napos osztálytalálkozót – azaz nagyon mély barátságok alakultak az osztályunkban.

És miként alakult az Ön pályája?

A gimnázium után felvételiztem az Iparművészeti Főiskolára és a Képzőművészeti Főiskolára is. Mindkettőben végigmentem az összes rostán, és erősen biztattak, de olyan őrületes túljelentkezés volt, hogy végül nem nyertem felvételt. Mivel nagyon érdekelt a művészet mellett az irodalom, így felvételiztem Pécsre, a tanárképző főiskola magyar-rajz szakára is, és oda felvételt nyertem. Aztán elvittek szeptemberben előfelvételis katonának, és tavasszal kaptam egy levelet, hogy megszűnik ez a szak: választhatok a biológia-rajz vagy a földrajz-rajz között, emellett Szombathelyen indul matematika-rajz szak, oda is mehetek.

Azt mondta, hogy nem volt művészzseni, de a közismereti tárgyakat tekintve Ön mégis az lehet, hiszen úgy tudom, hogy a matematikát választotta a magyar helyett.

A biológiát és a földrajzot is szerettem, de annyira nem érdekeltek ezek a tárgyak, hogy életprogramként megállják a helyüket. A matematika viszont sok mindennek az alapja, kiindulópontja, alfája és omegája. Így aztán emellett döntöttem. Mindenesetre küzdelmes lett a matematika szak, rengeteget kellett tanulnom, de a mai napig elkísér, és mindmáig izgat a filozófiája, másrészt az, hogy állandóan fejlődő tudomány – elég csak a mesterséges intelligenciára gondolni. 

A főiskola után tanított, vagy tanult tovább?

Tanítottam és tanultam is. 1976-ban kezdtem tanítani, majd pedig felvételiztem a Képzőművészeti Főiskola rendkívüli tagozatára, amely diplomához kötött képzés volt, és 1982-ben festőművész és középiskolai tanár lettem. 

Mikor kezdődött a művészetközvetítő tevékenysége, munkája?

1976-ban indult a Magyar Nemzeti Galériában Szabados Árpád – az MKE későbbi rektora – és Várnagy Ildikó elképzelései alapján a Gyermek és Ifjúsági Képzőművészeti Műhely (GYIK Műhely), és 1977-ben megvalósítottam ennek egy változatát a Művelődési Központban. Ennek következményeként 1981-ben meghívtak a Megyei Művelődési Központba képzőművészeti referensnek, ami kiállításrendezést, a központ galériájának működtetését, és megyei mentori feladatok ellátását jelentette. 

A nagy váltás végül a Művészetek Háza volt az Ön életében?

Összetett dolog. 1987-től vezettem helyszínileg itt, a Várban a Veszprémi Vizuális Műhelyt, amely akkor a Városi Művelődési és Ifjúsági Ház égisze alatt működött. A rendszerváltozáskor aztán a városi kulturális szféra is átalakult. 1993. január elsején létrejött a Városi Művelődési Központ, a Megyei Közművelődési Intézet, valamint a Művészetek Háza, amely elsősorban a kortárs művészetet volt hivatott bemutatni és támogatni. A Várgaléria, a Csikász Galéria, a Dubniczay-palota a Művészetek Házához került. Feleségem, Holényi Zsuzsa dolgozott a cégnél, én külsősként tevékenykedtem: a Veszprémi Vizuális Műhelyt vezettem, plakátokat, kiadványokat terveztem, kiállításokat rendeztem. 2003 augusztusától lettem a Művészetek Háza munkatársa – először igazgatóhelyettesként, és 2006-tól igazgatóként. Azaz 18 éve vagyok a cégnél.

Mi volt az az alapvető cél, amit meg kívánt valósítani, amire igazgatóként törekedett?

Egyrészt az, hogy létre tudjunk hozni egy olyan jó csapatot, amely hatékonyan működteti az intézményt, és képviseli a kortárs művészet ügyét – hiszen mindannyian tudjuk, hogy a kortárs kultúra közvetítése nem éppen „fáklyásmenet”. Félreértés ne essék, mindezt nem gondolom missziónak, „csupán” az a cél, hogy azt a tudást, amit összerakunk, tudjuk is közvetíteni. A Művészetek Háza célja, hogy kiváló minőségű művészethez, kultúrához juttassa a veszprémieket. Azt gondolom, ez sikerült is. Ahogy a VeszprémFest-en, úgy a Művészetek Házában is kimagasló művészek alkotásai jelentek meg az évek során. A világ száz legjelentősebb kortárs képzőművésze közül nem egy, nem kettő alkotásait hoztuk el Veszprémbe. Ez mind együttműködés és összefogás eredménye, azaz nem az én dicsőségem. Például bemutattuk Joseph Albers műveit 2004-ben. Magyarországon se előtte, se azóta nem volt ilyen jelentős kiállítás az ő életművéből. Ugyanezt mondhatjuk el Günther Ueckerről vagy Sean Scully-ról, akinek idén volt a Nemzeti Galériában nagy életmű-kiállítása, de az első magyarországi tárlatát mi rendeztük. Julian Schnabel kiállítását is megszerveztük – Közép-Európában erre nem volt példa. Persze sorolhatnám a magyar művészek kiállításait is: Maurer Dóráét, Bak Imréét, Klimó Károlyét, Szabados Árpádét – de nehéz, mert nem akarnék senki kihagyni, megbántani.

A magyarországi kulturális szférában volt minderre visszajelzés?

A szakmabeliek tudják, hogy ez mit jelent, és ezáltal emelkedik az intézmény presztízse. Olyan szerencsés helyzetben vagyunk, hogy azt gondolom, ha van „pénz, paripa, fegyver”, akkor bárkit megszólíthatunk Magyarországon, és azt gondolom, külföldön is. 

Feltételezem, ehhez vezetőként hatalmas személyes kapcsolatrendszerre is szükség van.

A 21. század legfontosabb tőkéje a kapcsolati tőke. Ez az élet ennek a területére is igaz. Kialakul egy hálózat: azok a művészek, akik nálunk jártak, segítenek másokat is elérni. És természetesen ezt a kapcsolatrendszert heti szinten kell karbantartani. Igazán büszkék vagyunk arra, hogy a művészek jól érzik magukat nálunk – ebben persze semmi különleges, extra nincsen, csak figyelünk arra, hogy amit csinálunk, az a legjobb minőségű legyen.

Virágok és csendélet – vagy vonalak, absztrakt…? 

Bennem nincs kizárólagosság. Rendeztem Borsos Miklósnak kiállítást, és életre szóló élmény volt. Az ő munkásságában, szobraiban vannak olyan megoldások, amelyekre azt mondanánk, hogy az absztrakthoz, az elvonthoz kötődnek, de a művészete inkább figuratív. Ha végignézzük az intézmény kiállítás-koncepcióját, akkor nem az absztrakt, avagy figurális elkülönböződés a lényeg, hanem a minőség. Rendeztünk például Munkácsy kiállítást, és a KOGART Gyűjteményből nagy válogatást. Nem kizárólagosságban gondolkodunk. És a geometrikus vonalban is rengeteg út létezik.

Az Ön képzőművészeti alkotásai viszont az absztrakthoz kötődnek. Miért ez a művészeti vonal áll Önhöz közel?

Az absztrakcióban azt érzem fontosnak, és azért izgat, mert úgy gondolom, ez egy teremtő gesztus. Létrehoz a művész valamit, ami előtte nem volt. Nyilván a figurális képnél is létrejön egy kép, ami előtte nem létezett, de a figuralitásban, a tárgyias festészetben a valóság tárgyaiból lesz kép. Az absztrakt festészetben a kép lesz a valóságos tárgy – aminek kvázi nincs előzménye. Létrejön egy vizualitásban, látványban izgalmas dolog, amely nehezen köthető máshoz. Persze mindig mindenre tudunk asszociálni – de a jó absztrakt művek teremtenek. Nekem ez a fontos.

„Ilyet én is tudok!…” – gyakran hallani ezt mondatot a befogadóktól egy-egy kortárs képzőművészeti alkotás kapcsán. Mi a véleménye erről?

Lehet, hogy ez a legfőbb oka annak, hogy ezt az egészet csinálom. A tanítványaim is számtalanszor mondták ezt, amikor kortárs kiállítást tekintettünk meg. Olyankor elkezdtünk beszélgetni, közelebb jutni az egész történethez. És éppen ugyanezt a beszélgetést folytatjuk most is a Művészetek Háza látogatóival. Igyekszünk közelebb jutni az egész történethez. Nem baj, ha a látogató így gondolja: „Ilyet én is tudok!” Nekünk segítenünk, orientálnunk kell, hogy a néző befogadja a kortárs művészetet. A kortárs művészet sajátos megítélése onnan fakad, hogy a klasszikus, akadémikus művészet után bekövetkezett egy nagyon nagy paradigmaváltás a 19. században. Persze ilyen váltás a művészettörténetben sok volt, csak ezt nem így fogjuk fel. Például Caravaggio a korábbi korokhoz képest halálosan avantgárd volt. A 19. század végén aztán megjelent az úgynevezett redukcionizmus, az egyszerűbb formák előtérbe helyezése, az újfajta színkezelés. Ennek több oka is volt. Egyrészt a művészek úgy gondolták, hogy így sok mindent közelebb lehet hozni a közönséghez. A közszemléletben a művészet (a németben a kunst kifejezés, amit mi másra is használunk) olyan dolog, amit én nem tudok. Ehhez képest a száz éve született Joseph Beuysnak volt egy mondása: „Mindenki művész!” – és nem az akadémikus „kunst” értelmében, hogy bravúrosan, anatómiai pontossággal meg tud festeni egy figurát, hanem hogy mindenki képes kifejezni magát. Merthogy a művészet maga a kifejezés és állítás – például színekkel, szövegekkel. Ezért mikor ezek az egyszerűbb formák jelennek meg egy képfelületen vagy szoborban, akkor arra azt mondhatja látszólag jogosan a néző, hogy „ilyet én is tudok”. Nos, erre kétféle válasz is lehetséges. Egyrészt egy-egy ilyen gesztus (műalkotás) mögött sok évtized szakmai tapasztalata rejtőzik. A másik, hogy ha meglátom a kereket vagy a Rubik-kockát, akkor mondhatom azt, hogy „ilyet én is tudok”, csak sajnos azt előttem már kitalálták. Ha már látom, hogy valami hogyan néz ki, akkor annak a másolatát már én is el tudnám készíteni. Ez jogos észrevétel, csak az már nem érdekes. A teremtés a fontos.

Ön szerint nehezebb befogadni a modern művészetet, mint a klasszikust?

Véleményem szerint igen, nehezebb. Egyrészt a klasszikus művészet kapcsán létezik egyfajta megszokás, másrészt több kapaszkodót „találhatunk” – mondjuk így – egy hagyományos képen. Ugyanakkor felszínesen hisszük ezt. A néző a világban azonosítható tárgyakat lát a képen, ez biztonságot ad, de a mélyebb tartalmak, a formai jelentések viszont sokszor már nem működnek. Emellett, ha valaki csak klasszikus műveken nő fel, és nem találkozik mással, akkor idegenül fog hatni számára egy olyan ábrázolás, ahol semmi mást nem lát, mint téglalapokat vagy négyzeteket vagy vonalakat vagy csak színfoltokat. Nehezen talál „kapaszkodót”. És ekkor jön a kijelentés, hogy „nem értem a képet”. A mai világunk nagyrészt arról szól, hogy mindent meg lehet racionálisan magyarázni, helyére lehet tenni. És elfelejtjük, hogy a humánum egy racionális és egy érzelmi összetevőből áll. Azt szoktam mondani a nézőknek például egy tárlatvezetésen, hogy keressenek egy olyan színt a képen, amihez van érzelmi kötődésük, hiszen minden színnek van érzelmi hatása. Vagy keressenek egy olyan formát, ami érdekes számárukra. Vagy ha elutasítják a képet, akkor fogalmazzák meg, hogy mi az, ami őket irritálja – mert legtöbb esetben nem racionálisan irritál a kép. Megszólít, vagy nem szólít meg. Az értés más kérdés. Érdekes módon a kvantumfizikát nem akarja mindenki megérteni, azt elfogadjuk. Az olyan „komoly dolog”, mert azt mondták a tudósok. A művészetet viszont érteni akarjuk… – pedig sok esetben elég lenne érezni.

A tizenhat éves vezetői pozíció hogyan egyeztethető össze a képzőművészeti tevékenységgel?

Nehezen. A súly áttevődött az igazgatói munkára. De helyretettem magamban – nem frusztrált az, hogy nem tudok eleget festeni vagy alkotni. Azt gondolom, ha jobban nyomna ez a dolog, akkor biztos többet festenék. Ez alkat kérdése is. Nyilván más, amikor valaki reggel bemegy magányos alkotóként a műterembe, és napi 8 órát ott dolgozik, és más, ha intézményt vezet. A művészetközvetítő munka annyi nagyon jó szakmai kapcsolatot adott, amit független, önálló alkotóként soha nem lehetett volna elérni. Másrészt mindig nagyon érdekelt a művészet praktikussága – a látványtervezés, a díszlettervezés, tipográfia. Mindig is volt polgári foglalkozásom, nem választottam szabadúszóként a bizonytalanságot. Rendeztem kiállításokat, tanítottam, terveztem könyvet, plakátot, színházi díszletet, kiadványokat… A vizualitást komplex egységként fogom fel. Ezért szoktam mondani, hogy nem festőművész, hanem képzőművész vagyok.

Érzésem szerint hazánkban az emberek vizuális kultúrája nem éppen magas színvonalú. Ön szerint mit lehetne, kellene tenni, hogy ez megváltozzon?

Mint mindenfajta tudásnövelés, ez is kicsi gyermekkorban kezdődik. Rendkívül fontos, hogy minél előbb hozzájussanak a vizuális művészeti élményekhez a gyerekek. Meglátásom szerint a kreativitás legfontosabb eszköze a művészettel való foglalkozás. Éppen ezért nem lenne szabad hagyni, hogy a művészeti oktatás a pedagógiai programokban háttérbe szoruljon. Léteznek természetesen művészeti iskolák, de szerintem a diákoknak minden intézményben meg kellene kapniuk az művészethez való hozzáférést és a művészeti tudást. Ehhez jól képzett szakemberekre van szükség, akiknek nem idegen a kortárs művészet. Ez rengeteg munka, ezt elismerem. Összességében úgy gondolom, lehetőséget kellene biztosítani a legkülönbözőbb generációknak, hogy művészettel foglalkozhassanak – és akkor a vizuális kultúránk is fejlődhetne. 

Csodálatos helyen, a Művészetek Házában ülünk. Az évek során számos nagy kiállítást, rendezvényt valósítottak meg az intézményben. Viszont nyártól már nem Ön irányítja a Művészetek Házát, hiszen nyugdíjba vonul. Furcsa is kimondani… Mi jön most? Mire szeretne hangsúlyt fektetni az elkövetkező években?

Egyrészt amiben tudok, továbbra is részt szeretnék venni, valamilyen szinten segíteni az intézmény munkáját. Másrészt szeretnék többet foglalkozni a saját dolgaimmal, a képzőművészettel – és nem ártana egy kis kikapcsolódás … többet kertészkedni, sportolni. És a legfontosabb: talán több időm lesz, amit én tudok beosztani. Ez igazgatóként nem így volt. 

A város vezetése nemrég ismerte el és díjazta eddig munkáját a Pro Urbe érdeméremmel. Hogyan esett Önnek ez a gesztus?? 

Meglepett, és természetesen jól esett. És persze semmi nem változott meg. Teszem tovább a dolgokat, végzem a munkámat. Ha az ember a díjakért dolgozna, akkor nagyon kevés dolgot csinálna meg.

Beszélgetésünk központi gondolata a művészet – annak művelése és átadása, közvetítése. Azt mondta, hogy az Ön munkája nem misszió. Viszont én valahol mégis annak érzem. Önnek miért „fontos ennyire” a képzőművészettel való foglalkozás?

Véleményem szerint a vizuális kultúra „megemeli” az embereket. Ebben nyilván idealista vagyok. A helyzet az, hogy mindannyian benne vagyunk a napi taposómalomban, a hétköznapi életben, ami nagyon sok feladattal, gonddal jár – de ez az emberi lét alapdolga. A napi rutin, a feladatok sora – ez az élet. De a lét – azt hiszem – ennél több. Kellenek azok az élmények, amikkel át lehet élni a mindennapokat. Lehet ez egy séta a parkban, a naplemente megnézése – vagy egy kiállítás, avagy maga az alkotás…, amivel hozzá tudunk adni saját magunkhoz valamit. Talán ez a tudatos létezés? Ahogy a híres „bonmot” mondja: „Lehet művészet nélkül élni? Lehet, de nem érdemes…” 

Szaksz Balázs
Fotó: Babják Tamás

---

NÉVJEGY:
Hegyeshalmi László

Iskolák:
1967 Általános iskola – Veszprém
1971 Thuri György Gimnázium, rajz tagozat – Várpalota
1976 Berzsenyi Dániel Tanárképző Főiskola – Szombathely
1982 Magyar Képzőművészeti Főiskola – Budapest
2003 Kulturális menedzser, ELTE – Budapest
2008 Európai Kulturális Szakértő – Budapest
2011 Kulturális intézményvezető – Szombathely

Fontosabb munkahelyek:
1976 Általános Iskola – Szentgál
1977–1981 Hriszto Botev Általános Iskola – Veszprém
1981–1990 Megyei Művelődési Központ – Veszprém
1992–1997 Vetési Albert Gimnázium – Veszprém
2000–2003 Táncsics Mihály Szakközépiskola – Veszprém
2003-tól Művészetek Háza Veszprém – Veszprém

Fontosabb kiállítások:
1974 Szombathely
1976 Várpalota
1977 Jelenia Gora – Lengyelország
1982 Szombathely
1983 FMK – Budapest
1990 MMIK Galéria – Szombathely
Bagolyvári Galéria – Balatonfüred
Kisgaléria – Veszprém
1994-95 Mestermű Galéria – Veszprém
1996 Egyetemi Galéria – Veszprém
1997 Mestermű Galéria – Veszprém
1998 Duna Galéria – Budapest
Római kori villa és romkert – Baláca
2001 Thorasminde Galéria – Gladsaxe, Dánia
2003 Műcsarnok – Budapest
2003 Mestermű Galéria – Veszprém
2005 Balatonfűzfő 
2006 Pro-Art Galéria – Gyergyószentmiklós
2011 Magtár – Veszprém
2013 Nagy Gyula Galéria – Lovas
2018 Galéria Arcis – Nádasdy-vár, Sárvár
2018 HYBRYD THEORY, Művészetek Háza – Veszprém
2020 ZM Galéria – Csopak