Arra kértük Fenyvesi Ottót, válassza ki három, számára fontos versét. Íme, a költő személyes kedvencei.

 

Fenyvesi Ottó
CSAK A SZERELEMRŐL

Csak a szerelemről szerettem volna szólni,
az egymásnak szóló tekintetekről,
a lágyan hullámzó függöny árnyáról.
A benned lakozó szűzről és jóságról,
jóval többről, és mégis kevesebbről.

Csak a szerelemről szerettem volna szólni,
egyszerűen, a fülünkben csengő dalokról,
felhőkről, szelekről, vizekről,
a zölden derengő pasztellről,
a tenger cseppjeiről kebleden.

Csak a szerelemről,
a fényben vibráló jelenről, gyengéden,
a patak szabad áramlásáról szerettem volna.
A köröttünk elterülő üde rétekről,
ahol lángolva tusakodtunk a szerelemért.

Csak a szerelemről szerettem volna szólni,
benne volt nékem nagy reménységem.
Napsárga arcod mosolyáról, ajkad csókjáról.
Ahogy vetkőztél, ahogy öltöztél,
öled oltalmat nyújtó fényhídjáról.

Csak a szerelemről,
lüktető nyakeredről, ágyékodról,
amikor együtt nevettünk a dogmákon.
Csak a szerelemről: miután szíven
szúrtál egy lándzsás útifűvel.

(2019)

****

Fenyvesi Ottó
MINIMUM ROCK AND ROLL

&
Vadnak születtünk.
Kosnak, baknak, oroszlánnak,
bikának. Vízöntőnek, mérlegnek,
skorpiónak. Szűznek.
Sárkánynak, lónak, disznónak.
Szépek voltunk és hamvasak.
Mi voltunk az égen a csillagok.

&
Még messze volt Amerika.
Messze volt Sziám és Indokína.
Lehetett kólát inni, sztriptízt nézni,
hosszú hajat viselni, körmöt festeni.
Lehetett békésen egymás mellett élni
egy vaksötét, halálra ítélt országban.
Dúlt a konszolidáció, válság válságot követett.
Már megtojtak Kennedy tyúkjai.
A hidegháború jógagyakorlatozott.
Mindenki szabad akart lenni.
Ködöt virágzott a tavasz. Lilát és feketét.
A birkákból tej és vér csorgott,
a hegyekben nóta szólt, szilvapálinka
csörgedezett a patakban.
A gitárosok és az énekesek azt kiabálták:
Boldogok akarnak lenni.
A fűben feküdtünk, az éjszaka édes volt,
szerelemre való. Szívtuk a dohányt és
hosszan bámultunk egy
kőből faragott pillangó után.

&
Vadnak születtünk.
Ráknak, halnak.
Ikernek, nyilasnak.
Papucsállatkának.
Tigrisnek. Bakancsnak.
Ültünk a harmatos virradatban.
Hittünk a mennyországban,
hittünk a csókoknak, a könnyeknek.
Tankok vigyáztak a békére
és senki nem akart az NDK-ba szökni.
Vadnak születtünk,
szarvasnak, őznek, csodának.
Álltunk talpig kottákban.
Várt ránk a rock and roll
a kopaszkutya és Amerika,
a Fillmore East – New York City.
Hot Lanta, Statesboro Blues.
Néhány sor kihúzva:
Allman Brothers Band.

&
Valahol Little Richard énekelt.
Álltunk szétvetett lábakkal.
Fogtuk az akkordokat,
feszítettük a húrokat.
Egy lány haját simogattam.
Hosszú volt és hidrogénszőke.
Szorítottuk egymást.
Álltunk szétvetett lábakkal
a keserű ízű sárga fényben.
Nem akartuk egymást elfeledni.
Hivatkoztunk szerelemre,
az anyánkra, a helyi színekre.
Esküdöztünk a hetvenes évekre.

&
Talpfáról talpfára, talpfáról talpfára.
Menetelés a síneken.
Mártély után a Balaton.
Hideg volt a rúzs az ajkadon.
Talpfáról talpfára.
Várt rám a Balaton,
a sötét éjszaka.
Sötét volt a távol,
hol egykoron a költő kóborolt,
és fejét a sínekre hajtotta.
A távolban talán Szabadi
és Szárszó csillogott.
Sötét volt Aliga és Világos,
a múzsák alászálltak a tó vízére.
Várt az éjszaka, vártak a rímek.
Egy tejcsárda a két mikrofonhoz.

&
Vadnak születtünk.
Kurucnak, labancnak.
Kopasznak. Kutyának,
ebnek. Porszemnek.
Igennek, nemnek

&
Over and over.
Valaki föléd hajol,
megcsókolja a szád,
boldog, hogy létezel.
Azt mondja: az élet
csupa rongy, frázis.
Mondja még:
nem visel bugyit, és
szívesen olvas lírát,
Adyt és József Attilát.

&
Lélegző furcsa hajnalon:
Rockaway Beach, Coney Island.
Kérem szépen, itt nem lehet aludni.
Miből vannak itt a falak?
A szomszédban egy lány sikongott,
egész éjjel kéjesen nyögdécselt.
Azt mondogatja a sarki fagylaltos:
az éj leple alatt partot értek
a régóta várt békaemberek.
Los Hombres de Paco.

(2015)

***

Fenyvesi Ottó
VESZPRÉMI TÉL
Strófák fiamnak, lányomnak

Talán. Hanyatt fekszem. A padlón,
kábultan, mint egy roggyant bokszoló.
Sajog a bordám. Valahol szól a rádió.
Tekerem, nyűvöm napjaim. Ha már lehet:
élek. Emésztek. S ez se könnyű.
Testemben, lelkemben lomha szomorúság.
Fejtetőre állt a világ.
Nem szándékom beleszólni,
csak suttogom, alig hallhatón:
Istenem, megcsalt a messzeség.
Merre – bocsánatot kérek – tévedtem?
Hová kerültem? Hull a sötétség,
gyűlik a nagy zsíros fazékba,
háború, dögvész s egyebek.
A délelőtt általában rámegy erre-arra.
Falból kiálló szögekre, kínokra, könyvekre.
Tél van a fagytól terhes frontokon –
darál a rádió. Hatalmak osztoznak egy
nagy összetett, mellérendelt mondaton.
A légnyomás sújtotta tájban fejszék, repeszek.
Száz éve született az anarchista, Bakunyin.
Vajon mely repülőgépre szállt a halál?
Vajon és fekszem a havon. Szívemen zörejek.
Testemben, lelkemben nyomorúság.
Mormolok valamit a semmi ellen.
Valamit a zsíros fazékba. Hátha, mégsem.
Mire is számítottam? Lógok a szavakon.
Tétován vonszolom emésztőrendszerem.

Némák a bácskai kálváriák.
Némák, s néma vagyok én is.
A kavargó totálban türemlő valami.
Sátrukat bontó nomádok, nyomukban
darázsszázadok. Lógok valahol. Talán
spájzban vagy a paradicsom kapujában?
Fej vagy írás? Vagy-vagy. Fáj a bakom.
Laza mai szerkezet. Obszerválom a
legújabb giccseket. Függök szóvakon.
Fejembe anyavér tódul. Száll a halál
vagy a kakukk. Hanyatt-homlok menekül.
A messzeség párnák közt, némán, tűnődve.
Nem és nem. Nem stimmel valami.
Az élet egy lyukas stanicli.

Állandóan csöpög. Szitál az oltalom.
Hullnak a hulla-érett elemek.
A szabad, szent asszociációk.
Midőn valahol életfogytiglan
frigyre lép két kallódó fogalom.
Szóbakon a lét nyomorizált
tüneményei. Meg a kálváriák.
Az élet babrál, variál. Irtja,
öldökli önmagát. Felpörgetett
mondatoknak tépi gyökerét.
A lehetséges módok alibijét.
Megtörtént mire nem számítottam.
Számítottam csak a lelkemmel törődni.
Törődni, hasalni a szikrázó nyárban.
Most épp semmit se értek nagyon.
Tél van a nagykabátban. Jégcsapok
az elme mondattanán. Nem értem,
minek a sok kibabrált hol-miért.
Csak fogyok. Nyakamat tekerem
jobbra-balra. Fejemet cipelem
hanyatt-homlok. Valakit talán meg
kell mentenem. Esetleg: mégsem.
Emléktelen városok terein araszolok.
Keresztbe-hosszába. Várok.
Maradni nyugton, szóvakon.
Csinálni valamit. Fejből,
csípőből. Menteni menthetőt.
Elhagyni ritmust, látszatot.

(1992 legelején)