Nagy kihívás minden alkalommal eleget tenni a felebaráti szeretetnek, de ezért vagyunk – véli de Jonge Jánosné, aki Pro Urbe érdemérmet vehetett át idén márciusban.

– 1962-ben Budapestről kerültem a Veszprémi Vegyipari Egyetemre az analitikai kémia tanszék indulásakor, ahol több évtizedig dolgoztam. 1990 októberében a Kereszténydemokrata Néppárt külső szakértőként delegált az akkor megalakult önkormányzat oktatási bizottságába. Így kerültem kapcsolatba az oktatási ügyekkel, a katolikus iskola alapításával, s ennek eredményeként hívtak márciusban a polgármesteri hivatal átszervezett humán területe élére. 1994-ig dolgoztam ebben a státuszban, az évek alatt sok új kezdeményezésünk volt, rengeteg sikerélményt kaptam. Ekkor úgy tűnt, nyugdíjba vonulok, azonban az Oktatási Minisztérium kérésére továbbra is az oktatás területén maradtam 2002-es nyugdíjazásomig.

– 1991-ben alapították meg Veszprémben a magyar Máltai Szeretetszolgálat helyi csoportját, ahol azóta is töretlenül dolgozik, mint elnök.

– Júniusban ünnepeltük a 20. évfordulót. Az első időszakok talán látványosabb sikerekkel voltak tele, a '90-es években rengeteg új dologba lehetett belevágni ezen a területen is. Iskolai felszereléseket, kórházi bútorokat hozattunk Németországból, Svájcból a veszprémi intézmények számára, bútorokat, háztartási gépeket, ruhaneműt a lakosságnak. Az ország déli határai mentén dúló háború idején – kihasználva németországi kapcsolatainkat – mi is sok segítséget nyújtottunk. A háború véget ért, de a szolgálat ma is aktívan működik. Többek között idős embereket támogatunk, segítünk, hogy tartalmasabb, könnyebb legyen a mindennapjuk. Egy pékség jóvoltából naponta megkapjuk a megmaradt kenyeret és péksüteményt, ezt ruhaosztással egybekötve szétosztjuk az irodánkban. Jellemzően sokgyermekes családok érkeznek, hajléktalanok, illetve egyedül élő kisnyugdíjasok. Szombatonként éjszakai ping-pong foglalkozásokat szervezünk középiskolás korú fiataloknak, jó érzés, hogy nem rosszabb helyen csapják agyon a szabadidejüket. Ezen kívül általános iskolásokat korrepetálunk, gyógyászati segédeszközöket kölcsönzünk.

– Hány embernek nyújtanak segítséget?

– Elmúlt karácsonykor 384 háztartásba vittünk élelmiszercsomagot, a rendszeres kenyér- és péksüteményosztásra is több mint kétszáz embert várunk alkalmanként, ruhaosztásra négyszer ennyien érkeznek évente. Jelenleg rendszeresen 45 idős ember gondját viseljük, 33 helyen van kint gyógyászati segédeszköz. Könnyen belátható, a 20 év alatt milyen sok ember fordult hozzánk.

– Mi volt a legmegindítóbb emlék az elmúlt két évtized alatt?

– Az egyik karácsonyi gyűjtés idején egy egyszerűen öltözött, nagyon idős néni tolta elénk kosarát. Körülbelül 1500 forint értékben hozott élelmiszert, ami a szerény jövedelméhez viszonyítva hatalmas adománynak számított.  Könnyes szemmel nyújtotta át a vásárolt termékeket, hozzátéve, neki már nem maradt senkije, akit szerethet, vagy akin segíthet, kérte, tegyük meg a nevében egy rászorulónak. Máskor egy hasonló alkalommal egy fiatal pár érdeklődött munkánk iránt, nem sokkal később egy szépen elrendezett bevásárló kocsival, minden nélkülözhetetlen termékből kettőt vásárolva érkeztek vissza, s kérdezték: „Jól választottunk?” Sugárzott belőlük a boldogság és az öröm, hogy hozzájárulhattak a karácsonyi gyűjtéshez. Természetesen vannak nehéz pillanatok is, de azokat feledtetik a szép emlékek. Nagy kihívás minden alkalommal eleget tenni a felebaráti szeretetnek, de ezért vagyunk.

– Milyen érzésekkel vette át a „Pro Urbe” díjat?

– Nagyon boldog voltam. Ilyen kitüntetést nem egy ember kap, éppen ezért hálás vagyok mindazoknak, akik az elmúlt 20 évben mellettem voltak. Az első nagy elismerés egyébként az volt, amikor két éve a szolgálatra bízta a veszprémi hajléktalan ellátást az önkormányzat. Azóta több problémára is rávilágítottunk, ennek köszönhetően most a Házgyári úti „pokoli toronyban” élők életén igyekszünk javítani.

– Önkéntesek tekintetében milyen az utánpótlás?

– Sajnos nem jó, noha nagy szükség lenne új erőkre, mert idősödő tagjainknak már csak a kétharmada tud rendszeresen dolgozni. Kevesen jelentkeznek, inkább csak egy-egy feladatra van vállalkozó, rendszeres munkára alig-alig. Friss nyugdíjasként kezdtük a legtöbben, annak a korosztálynak volt szabadideje, aktivitása erre a feladatra. Most a fiatalok elfoglaltak az egzisztenciájuk megalapozásával, a nyugdíjas nagymamák éppen ezért az unokákat felügyelik, így nem tudnak rendszeres elfoglaltságot vállalni. Emiatt a tagság utánpótlása nagyon gyenge. Pedig az önkénteseinktől nem kívánunk sokat, mindenkitől azt kérjük, csak annyit vállaljon, amit becsülettel meg tud tenni.

Cseh Zoltán

Fotó: Kovács Bálint