Szeretek bemenni a kórházba, új beteggel találkozni. Még nem tudom, hogy nevelem le magam erről – mondja a Pro Urbe érdeméremmel kitüntetett dr. Rednik András. 

– Egy kisvárosban nőttem fel, annak is a szélén, közel a természethez. A víz, az erdő meghatározó szerepet töltött be az életemben, arrafelé orientálódtam, aminek édesapám kifejezetten örült, nem  pártolta, hogy orvos legyek. Ebben nyilván szerepet játszott az is, hogy nem vettek fel a soproni erdészeti egyetemre. Édesapám jó nevű orvos volt a környéken, gyakran keresték, ennek is köszönhettem a szegedi egyetemi felvételemet az orvosira. Gyakran olyanoktól és olyankor kaptunk segítséget, hogy meg se fordult a fejünkben. Remek befektetés rendesnek és jónak lenni, csak bizonytalan a megtérülési ideje.

– Harmincadik éve dolgozik a veszprémi kórházban. Milyen út vezetett a belgyógyászat élére?

– Az orvosi szakmák közül ez volt a legszélesebb tudományrész, úgy gondoltam, ez elég összetett ahhoz, hogy soha ne unjam meg. Több mint negyven éve dolgozom, de két egyforma esettel még nem találkoztam. Az iskola befejeztével akadályokba ütköztem az elhelyezkedésnél, mert abban az időben a fiatalok számára a KISZ határozta meg a helyelosztást, de én nem voltam tag. A kórbonctani intézetben kaptam először állást. Az akkori főnököm azt mondta, ha hajlandó vagyok három évig ezen a területen maradni, segít bejutni a belgyógyászatra. Az ott töltött közel négy év később a javamra vált, további egyetemi tanulmányt jelentett. Az akkori belgyógyász professzor egy kutatómunkát indított, ehhez keresett szövettani vizsgálatokban jártas fiatal orvost. Ide ajánlottak engem, így kerültem a belklinikára. Ez volt életem álma. Két fontos dolgot szereztem meg itt: a feleségemet és a szakmát.

– Mikor került Veszprémbe?

– Hét évig a szegedi intenzíven dolgoztam, amikor az egykori tanítványom szólt, hogy felszabadul a belgyógyászati vezetői poszt Veszprémben. A szemtelenül őszinte hozzállásomnak köszönhettem, hogy megkaptam az állást. Bőven akadt munka, többek között – az országban elsőként – a korabeli igényeknek megfelelően létrehoztunk a sürgősségi osztályt.

– Milyennek látja az orvosutánpótlást?

– Olyan, mint amikor az ember elveti a zöldborsót: kikel, de miután nem kap vizet, elszárad, vagyis az egyetemen felnő a lelkes, hivatástudattal rendelkező orvospalánta, de amikor eljut a végzésig, és a saját megélhetéséről kell  gondolkodnia, kiderül, hogy nincsenek jó lehetőségei. Nettó 80–90 ezer forintot keres egy kezdő orvos, ez alig több, mint a szakképzett nővéreké. Nincs kitől tanulniuk, a fiatal szakorvosok, akik vitték a magyar egészségügyet, inkább Nyugat-Európában érvényesülnek. Norvégia például már megengedheti magának, hogy nem tart fenn orvosképzést, hanem megfelelő fizetéssel „beszerzi” a doktorokat. A helyzetet nehezíti, hogy a magyar szellemi tőke jelentős része az orvosegyetemeken koncentrálódik, éppen ezért híresen jó értéke van a magyar orvosi diplomának.

– Egyetért azzal, hogy a fiatalok külföldön próbálnak szerencsét?

– Egy rossz szó sem érheti őket. Joggal elvárhatják, hogy megéljenek a piacképes tanult szakmájukból. Engem is hívtak Kanadába, de nem vállaltam, elviselhetetlen honvágyam tud lenni.

– Márciusban Pro Urbe díjat vehetett át a várostól.

– Nem tudtam róla, nagyon nagy meglepetés volt, hihetetlenül jólesett. Számomra ez a legrangosabb kitüntetés, hiszen az a város adta, ahol élek. Azóta is azon töröm a fejem, hogy mivel érdemeltem ki, hiszen számos hibával rendelkezem. Ha valamit nem jól csinálok, vagy valakivel nem vagyok türelmes, érzem a hátam mögött édesapám hangját: „ezt nem jól teszed”. Úgy érzem, el kell számolnom felé a hibáimmal. Minden reggel 20 percet azzal töltök, hogy összeszedem az ismert hibáimat, és lelkileg kondicionálom magam, hogy azokat aznap ne kövessem el.

– Mit jelent önnek a család?

– Gyakorlatilag mindent. Lustaságra hajlamos egyén vagyok, ha nem lett volna közösség, akiért dolgozhatom, akkor elkallódtam volna. Feleségem, Zsuzsa a bölcsesség és a pénzügyminiszter a családban, mindenre figyel. 43 éve keltünk egybe, nélküle nem bírtam volna véghezvinni, amit elértem. Egyedülállóként életképtelen lennék. Amikor megláttam, tudtam, ő lesz a feleségem, vagy senki. Két dolgot nem toltam el az életemben, a pár- és a szakmaválasztást.

– Állami kitüntetésben is részesült.

– Rácz Jenő igazgató felterjesztésére kaptam meg két éve a Magyar Köztársasági Érdemrend Lovagkeresztjét. Nagy büszkeséggel töltött el, de nem vagyok benne biztos, hogy megérdemeltem. Nem tettem semmi különlegeset, nem vagyok feltaláló vagy korszakalkotó. Egy tégla vagyok, aki valahol lent tartja az épületet.

– Meddig lehet valaki orvos?

– Félek attól, hogy nem veszem észre, mikor kell befejezni. 70 éves kor felett nem tanácsos ezt végezni – most 69 vagyok –, mert butul az ember. Szeretek bemenni, új beteggel találkozni. Még nem tudom, hogy nevelem le magam erről. Sokan vannak, akiknek örökül hagytam bizonyos „téveszméimet”, ha ezek megmaradnak a jövőnek, elégedett lehetek munkásságommal.

Cseh Zoltán

Fotó: Kovács Bálint