Kollár Kálmán karnagy úrral, a Magyar Kultúra Lovagjával kicsinyke belvárosi lakásában beszélgettünk régmúlt időkről, kórusról, hegedűről, jelenlétről és az eltökéltségről.
– Mikor kötelezte el magát a zene mellett? Soha nem akart más pályát választani?
– Lovászpatonáról származom, édesapám asztalosmesterként dolgozott, földünk, állataink nem voltak, így aztán amikor kezdtem fölcseperedni, akkor „odaadtak” a szomszédoknak, hogy a „gyerek tanulja meg, miből lesz a kenyér”. Bizony nehéz paraszti munkákat kellett végeznem, viszont elkezdtem szépen erősödni, és ennek egyenesen az lett a következménye, hogy a gimnáziumi években – a győri bencéseknél – birkózóedzésre jártam. Sorra nyertem 
a versenyeket, ifjúsági válogatott lettem, ám egy idő után el kellett döntenem, hogy birkózó leszek, vagy pedig a zenével foglalkozom, mert a kettő nem passzolt egymáshoz. Ráadásul az érettségi után felvettek az orvosi egyetemre – így a sportolói és az orvosi pályát otthagytam a hegedűért.
– Miért pont a hegedű?
– A II. bécsi döntés után Lovászpatonára került egy erdélyi hegedűművész – aki mellesleg tejeskocsisként dolgozott –, és az ügyesebb gyerekeket hegedülni tanította. Feri bácsi hozzánk is eljött, de nekem nem ízlettek az órák, és lassan, de módszeresen megutáltatta velem a hegedűt. Olyannyira, hogy a nálunk nyaraló unokatestvérem bőröndjébe becsempésztem a hangszeremet, ő meg elvitte haza, Tényőre. Persze kiderült, hogy mit tettem, be kellett vallanom szigorú édesapámnak, aki viszont – teljesen váratlanul – annyit mondott: ha nem akarsz, kisfiam, akkor nem kell hegedülnöd. Később, a gimnáziumban szembesültem azzal, hogy a városi osztálytársaim mind zenéltek, szavaltak, és az önképzőköri összejöveteleken be is mutatták tudásukat. Egyik szörnyűbb volt, mint a másik, és eldöntöttem, hogy megmutatom: én jobban tudok majd hegedülni, mint ők. A nyári szünetben édesapám asztalosműhelyében titokban éjszakánként készítettem magamnak egy hegedűt. Ősszel Győrben 14 éves kamaszként bekopogtattam a zeneiskolába, hogy tanítsanak meg hegedülni. Egy fiatal tanárhoz kerültem, akinél első évben négy-öt év anyagát megtanultam, nagyon élveztem, de őrült tempót diktált, s emiatt nem érett meg bennem a tudás. Egyszer csak megakadtam, az egyik vizsgám nagyon rosszul sikerült, és akkor azt tanácsolta nekem, hogy válasszak más hangszert, például rézfúvóst. Teljesen összetörtem, de a vizsga után egy másik hegedűművész tanár felajánlotta, hogy szárnyai alá vesz, és vele elkezdtük teljesen elölről a hegedülést. Három évre rá felvételiztem a konziba, onnan a főiskolára.
– Minden kultúraszerető veszprémi tudja, hogy ön a Veszprémi Liszt Ferenc Kórustársaság karnagya, és a zeneiskolában 
tanít – de milyen végzettségek sorakoznak mindezek mögött?
– Van egy tanítói oklevelem, egy általános iskolai ének-zene tanári, egy hegedűtanári és egy felsőfokú karnagyi diplomám.
– Az 1950-es évek világát már el sem tudjuk képzelni. Milyen volt fiatal tanítóként kezdeni akkoriban?
– 1953-ban a győri gyárvárosi általános iskolában kaptam állást – éneket tanítottam, kórust vezettem. Hogy milyen volt akkoriban a világ? A gyári munkások gyermekei közül sok mezítláb járt iskolába, ezért az első fizetésemből a kórusunk első sorának bakancsot és kék melegítőalsót vettem, hogy legalább egyformán nézzenek ki fellépéseinken. A győri albérletem egy családi ház végében lévő ferde tetejű kis mosókonyha volt, ezért aztán, naponta több órát, félig rogyasztva, álló helyzetben kellett gyakorolnom, iszonyú kínszenvedések közepette, nehogy a vonó elérje a ferde plafont.
– Ebben az időszakban szerezte énektanári diplomáját?
– Annak ellenére, hogy éneket tanítottam, nem rendelkeztem semmiféle zenei diplomával, így aztán elvégeztem a Budapesti Pedagógiai Főiskola általános ének-zenei tanári szakát – de akkor még mindig nem voltam hegedűtanár.
– Hogyan került Veszprémbe?
– Egyik győri barátom a Balatonnál járt motorral, és utána elmesélte, hogy ilyen fantasztikus helyet még életében nem látott. Nekem is volt egy „Horthy” Csepelem, egy teleszkóp nélküli (úgynevezett lemezvillás) motorom – ezzel jártam népdalt gyűjteni a Bakonyba –, így aztán gondoltam 
egy őrült merészet, és elindultam Győrből, hogy én is megnézzem azt a Balatont. A zötyögős makadámúton bejöttem Veszprémbe, és a Benedek-hegy lábához keveredtem. Ott kóvályogtam, és egyszerűen beleszerettem a városba, megérintett valami. Úgy döntöttem, hogy nekem ide kell jönnöm. Bár nem volt hegedűtanári diplomám, írtam a veszprémi zeneiskola igazgatójának, hogy szeretnék Veszprémbe jönni, mert meghalok Veszprém nélkül. Válaszolt is, és 1958-ban már Veszprém volt az új otthonom. Nagy Lídia tanárnő Kodály segítségével megalakította a város első ének-zenei tagozatos általános iskoláját, oda kerültem tanítani. Természetesen meg kellett szereznem a hegedűtanári diplomát, így a tanítás mellett a Zeneakadémia győri kihelyezett tagozatán végeztem.
– A neve összeforrott a Liszt kórussal. Mit jelent önnek a kórusmuzsika?
– Mindent, az életemet.
– De a hegedű is minden…
– Igen, de ez nem jelent ellentmondást. A különböző hangszereket azért találták ki, hogy valamiféle módon utánozzák, felidézzék az emberi hangot – minden hangszer az emberi hang, az emberi érzelmek kifejezését próbálja pótolni ember nélkül. Ha valaki egy életet szán a zenének, akkor keresi a tökéletességet, az összhangot. Az emberi hang nem tud hegedülni, a hegedű nem tud énekelni. A kettő egymást feltételező létezése valódi teljesség-érzést eredményez. Ilyen idősen az ember foglalkozik az élet és a halál kérdésével. Ez ugyanaz, mint a hangszer és az énekhang: az élet és a halál sem létezik a másik nélkül – a kettő összeolvadása a létezés.
– Hogyan lett a Liszt kórus karnagya?
– Nagy Lídia tanárnő 1958-ban alapította meg a Liszt 
kórust egyszerű dózsavárosi munkásemberekből, és felkért, hogy legyek a tenor szólamvezetője. Nagyon megszerettük egymást, hatalmas traumaként ért, amikor 1963-ban elhunyt. A vezető nélkül maradt kórus engem választott karnagynak. Irtózatos nagy felelősség volt, hiszen előtte soha nem irányítottam vegyes kart – éppen ezért beiratkoztam a felsőfokú karnagyképzőre.
– A 21. században járunk, változik a világ, az emberek érdeklődési köre, de úgy tűnik, Veszprémben nem lesz kevesebb énekkar. Ön szerint ez minek köszönhető?
– Az érseki levéltárban halmokban áll az a kottaanyag, amit több száz évvel ezelőtt veszprémi orgonisták, hegedűsök, karmesterek írtak. Tízezer ember sem élt Veszprémben a 18. században, mégis már két kórus is működött a városban: az egyikben énekelt a polgármester, a másikban pedig a főszolgabíró. Ez az élénk zenei élet átöröklődött az utókorra, vagy egyszerűen kódolva van Veszprémbe – nem tudom. Valóban nem épülnek le településünkön a kórusok – jelenleg is legalább nyolc működik. Ám mindehhez rendkívüli kitartás és minőségre való törekvés szükséges: anyagilag a város tart fenn minket, a szakmában pedig a színvonal gondos megőrzése a biztosítékunk.
– Mi a véleménye napjaink veszprémi zenei életről?
– Most fokozottan kell arra koncentrálnunk, hogy meg is maradjon az elődeinktől örökölt pezsgő és minőségi zenei élet, hogy tovább tudjuk vinni a hagyományokat. Ehhez nem csak pénzbeli segítség szükséges az önkormányzattól, hanem figyelmesség és tudatosság. Például ha egy városi vagy megyei ünnepségre olyan közreműködőket hívnak meg, akik nem tudnak minőségi produkciót nyújtani, akkor a mi működésünket döngölik a földbe. Ennek ellenkezője egyfajta erkölcsi elismertséget jelent.
– Hatalmas sikereket ért el a Liszt Ferenc Kórustársaság, és ön is kiemelkedő elismeréseket kapott. Ha csak a legfontosabbakat sorolom: Köztársasági Érdemrend Lovagkeresztje, Magyar Kultúra Lovagja. Magyar Örökség Díj 
a kórustársaságnak. Hova helyezi ezeket a díjakat az életében?
– Ami nekem szól, az valójában semmi, mert… az a szép és szívet melengető, amikor a kórus együtt dolgozik, örül, lélegzik. Egymás nélkül senkik vagyunk. A felkészültségem mit sem jelent: ha a drágáim nincsenek velem, úgy érzem magam, mint akinek levágták a kezét. Kétszer nyertük meg a kórusok világbajnokságát Arezzóban. 1983-ban három olasz fickó az ölében visszavitt a Petrarca Színházba a parkolóban álló busz mellől az előadás után, mert még mindig tapsolt a közönség, és meg kellett hajolni. Csodálatos érzés volt, de közben az járt az agyamban, hogy miért csak engem vittek, az egész kórusnak ott kellett volna állni mellettem.
– Nyugdíjasként hogyan zajlik az élete?
– Ötvös Károly igazgatónak hála még mindig taníthatok a zeneiskolában, és megkértek, hogy legyek az iskolai vonós hangszerek karbantartója. Nem unatkozom… Rengeteget kell készülnöm a hétfői és a csütörtöki kóruspróbákra, emellett ott vannak a növendékek, a hegedűk…
– Köztudott, hogy a javítás mellett csodálatos hangszereket készít. El is adja a mesterhegedűit?
– Odaadom tanítványaimnak, hogy gyakoroljanak rajtuk, de nem adom el őket. Rengeteget kell pepecselni velük, magam készítem, tervezem a gépeket, amelyekkel megmunkálom a fát. Nem bírom eladni a hegedűimet – mert akkor elvesznek tőlem valamit vacak pénzért, amivel mit csináljak? Egyem meg, vegyek rajta cipőt, ruhát? És dobjam oda a hegedűt, ami hónapok alatt hozzám nőtt?
– A zene minden?
– Nem. Vers nélkül nem tudok meglenni egyetlen nap 
sem. Minden héten legalább egyszer elolvasom József Attila Imádság megfáradtaknak című költeményét: „…a fűszálak sose csorbulnak ki,/ Csak a kardok, tornyok és ölő igék.”
– Min dolgozik mostanában?
– A húsvét kétarcú ünnep: magában hordozza a kereszthalál tragédiáját, de benne van a feltámadás öröme is. Húsvétkor hagyományosan a bazilikában koncertezünk a kórussal, de nagyon nehéz a műsort összeállítani, mert nincs olyan minőségi passiójáték, amely mindkét érzést vissza tudná adni, és az én elvárásaimnak is megfelelne. Ezért úgy gondoltam, írok egy passiót. Amikor szabadidőm is van, és rendben van a lelkem, nekiülök, és ezen dolgozom. Most tartok a 97. oldalnál, az egyharmadánál. Nem konfekció, hanem testreszabott darab lesz – kimondottan a Liszt kórus adottságaira alakítom a zenét.
– Megszállott ember?
– Nem hiszem, csupán eltökélt vagyok. Azt viszont tudom, hogy nem élném túl, ha valami tragédia történne velem, és nem tudnék tovább dolgozni. A munka adja az állandó jelenlétet az életben, az állandó ébrenlétet, az állandó készenlétet. Készen kell lenni mindenre.
– Például arra, hogy azt a négy tönkrement vonót megcsinálja, amit most kapott a zeneiskolából?
– Igen, arra is készen kell lennem, meg erre a hegedűre is, mert véletlenül beleléptek, de még rendbe lehet hozni, hogy a tanítványok zenélhessenek rajta. Mert a tanítványok várják, hogy zenélhessenek rajta.
[video:http://www.youtube.com/watch?v=vesbiJ5ODjg]
| Névjegy: Kollár Kálmán 1932-ben született Lovászpatonán. A győri bencés gimnázium befejezése után a győri tanítóképzőben diplomázott, majd elvégezte a Budapesti Pedagógiai Főiskola általános ének-zenei tanári szakát. A Zeneakadémia győri kihelyezett tagozatán hegedűtanári diplomát, majd a budapesti Zeneakadémián karnagyi képesítést szerzett. Győrben kezdett tanítani, 1958 óta él Veszprémben. 1959-től a Csermák Antal Zeneiskola főállású, majd nyugdíjas tanára. 1963-tól folyamatosan a Veszprémi Liszt Ferenc Kórus művészeti vezetője, karnagya. Hat évig vezette a Liszt Ferenc Kórus mellett a Zirci Bányász Vegyeskart, nyolc évig a Péti Munkás Férfikart, és több mint tíz esztendeig a rendkívüli eredményeket elért Kállai Éva Gimnázium Leánykarát, később vegyes karát. Számos kitüntetést kapott: SZOT Díjas, Veszprém Város Díszpolgára és Pro Urbe díjasa, valamint a Veszprém Megyei Érdemérem és Művészeti Díj tulajdonosa. 2002. augusztus 20-án a Parlamentben átvehette a Magyar Köztársaság Érdemérem Lovagkeresztje kitüntetést, 2009. január 22-én pedig a Magyar Kultúra Lovagja címet nyerte el. 2009-ben szülőfaluja, Lovászpatona díszpolgárává választják, valamint a Csermák-díj, illetve szakmai pályafutásának elismerésként KÓTA életműdíjat kap. 2011. október 23-án veheti át az Örökségünkért Érem kitüntetést. Szervező munkájával hagyományossá tette (20 év alatt 10 találkozó zajlott le, 8 ország 42 együttesének részvételével) a magyar zenei élet Veszprémhez kötődő rangos eseményét, a Nemzetközi Romantikus Kóruszenei Találkozót. Tanulmánykötet írt „Zengj nekünk dalt” címmel a Kodály vegyes kari kötet dupla CD-jéhez. 2006 és 2011 között elkészítette a veszprémi székesegyház levéltárában fellelt művekből a Musica Antiqua Vesprimiensis eddig négy lemezből álló sorozatát. Az általa vezetett Liszt Ferenc Kórus legrangosabb elismerései: 1973 - Arezzo (Olaszország) I-II-III. helyezés 1974 - BBC I. díj (avantgarde kategóriában) 1975 - Tours (Franciaország) Köztársasági Elnöki Különdíj 1976 - Montreaux (Svájc) I. díj nőikarban I. díj vegyes karban 1983 - Arezzo nőikar I. díj, vegyes kar I. díj 1988 - I. Budapesti Nemzetközi Kórusversenyen, aranydiploma 1993 - Llangollen (Wales) verseny, II. díj 1998 - Minősítő hangverseny – Hangversenykórus Summa Cum Laude 2000 - II. Budapesti Kodály Zoltán Kórusverseny – vegyes kari kategória I. díja 2002 - Elkészül Kodály 24 vegyes kari művét tartalmazó dupla CD „Zengj nekünk dalt” címmel, melyhez Kollár Kálmán tanulmánykötetet is írt. 2007 - A kórus elnyeri a Magyar Művészetért Díjat és Prima Primissima Díjat kap 2008 - Kettős Jubileum: A kórus 50. éves, Kollár Kálmán pedig 45. éve vezeti a kórust. 2009 - Kollár Kálmán elnyeri a Csermák-díjat és a Magyar Kultúra Lovagjává ütik 2010 - Augusztus 20-án önálló koncert a Salzburgi Dómban, Czifra János meghívására 2011 - Június 18-án a kórus és karnagya átveszi a Magyar Örökség Díjat, és ezzel bekerül a „Magyar Szellem Láthatatlan Múzeumába”. A kórus nevét az Aranykönyv őrzi, amit a Magyar Nemzeti Múzeumban őriznek. |
Szaksz Balázs
Fotó és videó: Kiss Sándor
