Smiló Dávid, a Paradigma Ariadné építészstúdió társalapítójaként vett részt a Veszprém Európa Kulturális Fővárosa projekt szakmai fejlesztésében és tért vissza a városba a gyerekkori látogatások után egy új fejezetet nyitva, új képet alkotva Veszprémről. Dávid beszélt a város jelenéről, jövőjéről és hogy milyennek is látja azt a bizonyos „csúnya belvárosként” emlegetett Kossuth utcát az ikonikus betontoronnyal, a húszemeletessel.

„Nem is gondolnánk milyen hatásokat gyakorol ránk, hogy milyen környezetben élünk. Környezetünk igen komolyan befolyásolja azt, hogy miként érezzük magunkat” – így fogalmazott Jan Gehl veszprémi látogatása során a városok „személyiségformáló” erejéről.

Veszprémnek is hatása van a személyiségünkre? Milyenek a veszprémiek, szerinted hogyan hat a város a lakókra?

- Úgy gondolom, hogy Veszprém sem „elég kicsi” város ahhoz, hogy ne legyenek benne negyedek, amelyekhez különböző identitások kötődnek. Amikor a Haszkovóval foglalkoztunk, élesen kiderült (az erről készült tanulmányban is látható), hogy a Haszkovó út és a Jutasi út közötti terület egy bizonyos generációnak a „Haszkovó lakótelepet” jelenti, és akik a másik oldalán laknak az útnak, sértésnek veszik, ha azt mondod, hogy Haszkovó lakótelepi lakosok, mert a Haszkovónak valamilyen negatív csengése van számukra. Ez egy erős identitásbeli kérdés, amely lehet, hogy konkrétan a személyiséget nem formálja, de a városélményünket, hozzáállásunkat a városhoz nagymértékben befolyásolhatja, ha az a mindennapi impulzus ér minket, hogy mások azt gondolják, azon a bizonyos helyen, ahol élek, rossz lakni, annak ellenére, hogy esetleg én szeretem az otthonomat. Azt, hogy egyébként veszpréminek lenni milyen, szerencsére nem érzem olyan karakteresnek, és ez jó, mert azt jelenti, hogy Veszprém egy befogadó város. Bizonyos településeken azt, hogy valaki „gyüttment”, komolyan veszik: aki „gyüttment”, az nem helyi. Veszprémben ez a jelenség egyáltalán nem jellemző, pedig a veszprémieknek is van erre egy kifejezése: a bebíró. Én is itt tudok lenni és tudok úgy tevékenykedni a városban, hogy szeretettel fogadnak, annak ellenére hogy nekem csak az édesanyám élt itt.

Többször hallhattuk a veszprémi belvárosról, hogy „csúnya, szürke, unalmas, rondák az épületek”. Valóban ennyire drasztikus a helyzet? Mit kéne tenni: építsük át a belvárost és bontsuk le a húszemeletest?

- Alapvetően azért élveztük nagyon a Veszprém EKF projektben való részvételünket, mert azokat az embereket, akikkel kapcsolatba kerültünk, el tudtuk mozdítani arról az álláspontról, hogy a veszprémi belváros csúnya lenne. Számunkra nagyon fontos állítás, hogy a városaink és főleg a háború utáni városi fejlődés egy adottság. A húszemeletest törzsgyökeres veszprémiek tervezték és kivitelezték: a szocializmus ellenére az egy veszprémi eredmény, hogy az épület ma is áll. Lehet azt mondani, hogy „fúj, de csúnya és nem szeretjük”, de a helyzet az, hogy velünk lesz még 50-100 évig. Ellenben itt jön be a trükk az egészbe: mindenki rádöbbent arra, hogy tényleg nagyon fontos, hogy milyenek az épületek és hogyan kanyarognak az utcák. De ami igazán jelentős, az az, hogy mi történik a „földszinten”, és hogy milyen történetek kötődnek hozzá. Ha a földszint egy szolgáltatásokkal teli, nyüzsgő hely, az jó, még akkor is, ha egyes városokban már talán túlzó is, hogy minden sarkon kézműves kávézó, kézműves söröző és kézműves hamburgerező kap helyet. Ez nyilván a véglet. Számomra már most sem annyira hangsúlyos a húszemeletes, ha végigsétálok a Kossuth utcán, nem böki ki a szememet és talán már a DM logója is feltűnőbb, ami fontos, mert több dolgom van a DM-ben mint a húszemeletesben, amikor leemelem a polcról a pelenkát a kislányomnak.

A városélmény túlnyomórészt ezekből az apró, profán élményekből tevődik össze: olyanokból is, hogy bemegyek a postára és a hivatalnok mosolyog-e rám, vagy morcosan elveszi a csekket és én is morcos leszek tőle. Ezek kis dolgoknak tűnnek, de alapvetően a design vezérelt városstratégiának – amit, ha minden jól megy, a MOME fejleszt majd Veszprémnek és az EKF projektnek is része – pontosan az a célja, hogy az apró interakciók javításán keresztül formálja a város megítélését, az itt élők és az ideérkezők számára is. Hajlamosak vagyunk nagyobb jelentőséget tulajdonítani egy-egy épületnek, mint amennyire valósan befolyásolja életünket: biztos vagyok benne, hogy a dugók is több bosszúságot okoznak a veszprémieknek, mint a húszemeletes.

Összességében azt gondolom, hogy Veszprém nagyon jó adottságokkal rendelkezik, de egy Utcazene Fesztivál alkalmával azért látszik, hogy még mennyivel jobb lehetne a belváros. Igazából, ha Utcazene van, akkora ott a „flow” mindenhol, észre sem veszed például, hogy most ez egy csúnya, modern épület vagy egy szép régi, mert az a sok kis „törött utca”, a Kossuth utca mögött, egy élő, pezsgő negyeddé válik. Veszprémnek nagyon jó a potenciálja arra, hogy ha a szolgáltatások még jobban felfejlődnek, egy zseniális várossá váljon.

A változás jó, de biztos, hogy mindenkinek? Mit gondolsz, ha az EKF kapcsán az eddigi, meglévő dolgokba „belenyúlunk”, az hogyan fog változtatni az emberek gondolkodásán, hozzáállásán?

- Biztos vagyok benne, hogy ha Veszprém lesz Európa Kulturális Fővárosa 2023-ban, az a veszprémiek számára egy hatalmas hullámvasút lesz. Nagyon sok minden fog történni hirtelen a városban, de én bízom benne, hogy minden veszprémi nyitott lesz erre, vagy legalábbis nyitottá tehető az újdonságokra. A cél az, hogy úgy alakuljon át a város a jövőben, hogy annak ellenére, hogy Veszprémben olyan kulturális fejlesztések valósulnak majd meg, amelyek idevonzanak turistákat, vállalatokat más helyekről, a meglévő lakosság ne érezze azt, hogy ez már nem az ő városa, otthona többé.

Egy nyugdíjas korú hölgy a lakótelepről, aki ritkán jár a belvárosba, mégis mit fog az egészből érzékelni? Elfogadható változások lehetnek ezek számára is?

- Az lesz a legnagyobb sikere az EKF-nek, ha ez a néni ugyan bejön a belvárosba, de ha esetleg nem mozdul ki mégse a lakótelepről, akkor is szembe fog vele jönni az EKF és találkozni fog ezekkel a kulturális teljesítményekkel: nem az fog történni, hogy lesz egy izgő-mozgó kulturálisan fejlődő belváros és gyakorlatilag a „külvárosok”, ahol a lakosság fele él, nem érzékel majd semmit. Ebből a szempontból nagy kérdés lehet a Haszkovó teljes területe, amire ha máshogy tekintenénk és elkezdenénk igazán városként szemlélni, látnánk, hogy ott is lehet közterületet fejleszteni, Séd típusú rehabilitációt csinálni, ott is vannak épületek, útvonalak, lehet igazi focipályákat és futópályát létrehozni: úgy is átalakulhatna a Haszkovó teljes arculata, hogy nem nyúlunk hozzá az épületekhez, nem bontunk el semmit és nem cseréljük le a lakókat.

Kritikus kérdés lehet az elfogadás, hogy hogyan lehet majd beintegrálni a folyamatba mindenkit: ebben a civil szféra nagyon sokat tud segíteni. Ezért is nagyon jó az EKF pályázata Veszprémnek, hiszen kiemelkedően sok civil vett részt a fejlesztésében: helyi vállalkozók, helyi lelkes emberek, akik alapból sokat tesznek a városért, és ők így már hiteles, ismert arcai ennek a projektnek. Ezek az apró személyes kapcsolatok, bizalmak, amik igazából meghatároznak ilyen fejlesztéseket.

Sulyok Georgina
Fotó: Kovács Bálint