Jászai-díjas színművész, a Veszprémi Petőfi Színház örökös tagja. Joós Lászlóval a kezdetekről, a sikerekről, a fokozatos átalakulásról, a józan belátásról és a mosoly titkáról beszélgettünk.
– Volt színész, művész a családban? Miként került a színészi pályára?
– Édesapám kereskedelmi érettségit tett, könyvelő volt Budapesten egy nagyobb üzemben, ám gyermekkora óta 
mozgott benne valami költői véna, a hadifogságban írt naplójegyzeti és versei is ezt mutatják. Ahogy észrevette, hogy a kölyök érdeklődik a versek iránt, közösen megtanultuk Az ember tragédiájának Isten – Lucifer párbeszédét, és fejből fújtuk együtt. Apám nagyon jó partnernek bizonyult, hol ő volt Lucifer, én Isten, máskor pedig fordítva – tehát tőle is kaptam támogatást. Elég korán, már az általános iskolában kiderítették rólam, hogy van a versmondáshoz valami képességem, aztán ez végigkísérte a középiskola során az életemet, bár műszaki technikumba jártam. Szüleim azért írattak távközlési technikumba, mert biztos szakmának tűnt a hatvanas évek legelején. Az érettségi és a technikusi vizsga után jelentkeztem a színművészetire: elsőre nem vettek fel, másodjára viszont igen. Így egy évet távközlési technikusként a Széchenyi-hegyi tévéadóban dolgoztam, ám aztán megszakadt a kapcsolatom ezzel a szakmával.
– Akkor nem tősgyökeres veszprémi.
– Pesten születtem, és ott is éltem egészen addig, amíg elvégeztem a színművészetit, aztán utána egyből itt, Veszprémben sikerült szerződést kapnom.
– Ez miként történt?
– Pétervári István – a veszprémi színház akkori igazgatója – megnézte a főiskolai vizsgaelőadást, és engem hívott meg. Én pedig igent mondtam, mert más szerződésajánlatom nem is volt. Nagyon jól tettem, hogy eljöttem Veszprémbe, mert kiváló emberekkel kezdtem dolgozni: Pétervári István volt az igazgató, Petes Gyuri az egyik legjelentősebb rendező, de sokat rendezett itt Horvai István, majd később Valló Péter is. Annak ellenére, hogy keveset mozdultam ki, a színházi világ jelentős tagjaival sikerült találkoznom.
– Három helyen játszott: Veszprémben 1967 és 1977 között, a Radnóti Színpadon – 1977-től 1979-ig – és Kecskeméten egy évadot 1980-ban. 
Ezután visszatért a Petőfibe, és itt is maradt. Ha a színészekre gondolunk, majdhogynem vándormadarak jutnak eszünkbe. Mi az oka annak, hogy csupán három helyen fordult meg?
– Amikor idejöttem, egyből szerepek szép sorozatával fogadtak, jobbára fiatal hős karaktereket alakítottam. Igazán élvezetem, valóban megbecsült tagja voltam a társulatnak, az igazgatás és a rendezői gárda elfogadott olyannak, amilyen voltam. 1977-ben aztán az addig vendégszínészekkel dolgozó Radnóti Színház vezetése lehetőséget kapott – a párttól –, hogy állandó társulatot szervezzen. 1976-ban a Petőfi pesti vendégjáték-sorozatában négy darabban három főszerepet és egy nagy szerepet játszottam. Gosztonyi tanár úr – akinek tanítványa voltam a főiskolán – látott a bemutatókon, és megkért, menjek el a Radnótiba, ahol azt tervezték, hogy színpadra állítják a fantasztikus litván költő, Justinas Marcinkevičius nemzeti darabját, amely a mi Bánk bánunkhoz hasonlítható. Azt az ígéretet kaptam, hogy én játszhatom a főszerepet. A művészi oldalt így lehet elmesélni, de volt egy sokkal prózaibb okom is arra, hogy elmentem Veszprémből.
– Nagyon kíváncsivá tett! Mi volt az?
– Tudni kell, hogy a nagy Szovjetunió orenburgi gázvezetékének három vagy négy állomását magyarok építették, és mi pedig a színházból egy kis társulattal – 1976-ban – kimentünk „szórakoztatni” a kint dolgozó munkásokat. Nagyon kemények voltak a fegyelmi követelmények, minden kis kihágást komolyan megbüntettek, és én ebben a közegben egy teljesen ártalmatlan mondat miatt pofozkodásba keveredtem egy olyan sráccal, aki szintén látogatóban járt kint. A lényeg, hogy az egyik esti buliban az oldalán fityegett egy Zenit fényképezőgép – amit akkoriban szabad volt hazahozni a Szovjetunióból –, én pedig odaszóltam neki viccesen, hogy „látom, már bevásároltál, megvan az ajándék”. Erre se szó, se beszéd lekevert nekem egy pofont, én meg nem hagytam magam. Hazaérkezésemet már megelőzte a kinti kaland híre, így aztán többször is behívtak raportra a pártbizottságra. Mindeközben Papp János színésztársam jelentkezett Veszprémbe, engem meg elhívtak a Radnótiba. Ez a helyzet Pétervári Istvánnak – akin kívül én tisztességes kommunistával nem találkoztam – kapóra jött, így két legyet üthetett egy csapásra: a párbizottságon mondhatta, hogy elküldött, illetve elmentem súlyos bűntudatom terhe alatt (a Radnótiba), és máris talált a helyemre új színészt. No, hát így távoztam Veszprémből.
– Nagyon rövid ideig maradt a Radnótiban…
– Igen, mert a Marcinkevičius-darab egy trilógia volt, 
és azt ígérték, hogy évente bemutatjuk egy-egy részét. Az első darabot le is játszottuk nagy sikerrel, ám a két következő előadásra nem kapott engedélyt a színház. Emellett képtelen voltam beilleszkedni a pesti színházi közegbe.
– Annyira más volt egy pesti és egy vidéki színház?
– Veszprémben úgy élt együtt a társulat, mint egy család. Az előadások után beültünk a büfébe, és kezdődött a „kávéházi együttlét”. Pesten az előadás után mindenki ment tovább, vagy haza, vagy a rádióba, vagy filmezni. Természetesen ott is kialakultak barátságok, de sokkal felületesebbek, mint a vidéki közegben.
– És Kecskemét? Az is vidék!
– Igen, de ott meg olyan fogadtatás várt, amely nem emlékeztetett a Veszprémben elfoglalt státuszomra. Így aztán 1980-ban visszatértem a Petőfibe.
– Milyen korszakok határozták meg a pályafutását itt Veszprémben?
– A legkellemesebb emlékeket az indulásom és az azt követő tíz év ébreszti bennem. Amikor visszajöttem, még Pétervári vett vissza, de elment Győrbe, és Hegyeshalmi Lászlóval nem volt felhőtlen a viszonyom. Igazi autoriter vezető volt; mindent megmondott, nélküle semmi nem történhetett – úgy is hívtuk, hogy „Apuka”. A kapcsolatunk akkor romlott meg, amikor azt kérte tőlem, legyek a helyi színész szakszervezet titkára – ám ezt nem vállaltam. A titkár védettséget élvezett – csak közös megegyezéssel lehetett elbocsájtani – ezért is mondtam neki, hogy „köszönöm, nem vállalom el, úgy érzem, vagyok olyan jó színész, hogy nincs szükségem erre a beosztásra.” Na, ezek után egyre kisebb szerepeket kaptam, és így előbb-utóbb be is bizonyította, hogy nem vagyok olyan jó színész. Konfliktuskerülő, pacifista emberként fokozatosan tudomásul vettem ezt az állapotot. Hozzátartozik ehhez, hogy visszatérésem idejében készült el a színészház, amelyben feleségemmel és két lányommal kaptunk egy lakást, így attól kezdve itt tartott a család is, gyerekeim óvodába, iskolába jártak, feleségem itt tanított – nem vágytam máshová. A Hegyeshalmi 
korszak után pedig jött az új generáció, akik a saját elhivatottságukkal voltak elfoglalva. Azok a fajta rendezők – mint Petes Gyuri Pétervári István, Horvai Pista –, akiknek partnere volt a színész, lassan kikoptak. Természetesen voltak kedves szerepeim a visszajövetelem után is, például nagyon szívesen emlékszem vissza az életunt író, Trigorin karakterére, akit a Sirályban alakítottam. Azt az előadást Dömölky János rendezte.
– Kik voltak azok a jelentős pályatársak, akikkel együtt dolgozhatott?
– Már főiskolás koromban együtt játszhattam Latinovits Zoltánnal a Mario és a varázslóban. Kozák Andris alakította eredetileg Mariót, de amikor végzett, a törvény szava szerint vidékre kellett szerződnie, és nekem ajánlották fel a szerepet. Kikre emlékszem nagyon szívesen vissza? Tánczos Tiborra, Kenderesi Tiborra, aki nagyszerű atyai barátom volt, Dobák Lalára, Demjén Gyöngyvérre, Borbiczki Ferire. Mostanában többször elgondolkozom azon, hogy másként is alakulhatott volna a pályafutásom, ha a veszprémi évek elején igent mondok Zsámbéki Gábor rendező barátomnak. Zsámbéki főiskolai évfolyamtársam volt rendezői szakon, és amikor színházműködtető pozícióba került Kaposvárott, meghívott, hogy menjek hozzá, de engem évekre előre beígért szerepek marasztaltak itt. Így aztán nemet kellett mondanom neki. Most már bánom, mert az a lehetőség nyilván lényegesen tovább juttatott volna szakmai szinten.
– Hogyan érti ezt?
– Zsámbéki Kaposvár után Budapestre került, és 2010-ig a Katona József Színházban töltött be vezető szerepet. A színház jelentős nemzetközi sikereket ért el, számos vendégjátékban vettek részt, és a társulat Pesten bekerült a színházi és filmes vérkeringésbe.
– Ön több mint negyven évet töltött el a Petőfi Színházban. Ilyen hosszú idő alatt miként tudta megoldani, hogy ne égjen ki? Hogyan lehet megújulni, töltődni?
– Ezt megoldja az idő múlása, vagyis hogy fokozatosan idősödik 
az ember. Idővel már nem azok a szerepek találtak rám, mint ez első tíz évben. Egyfajta átalakuláson mentem át, szerepkört kellett váltanom, s ez nem mindig sikerül az embernek, nekem sem sikerült tökéletesen. A színésztől egy vezető szerepet végigvinni másféle tehetséget kíván, mint egy epizódszerepben létrehozni önmagát.
– Az emberek nagy része a színészeket bohémoknak tartja. Ön is ebbe a kategóriába tartozik?
– Attól függ, mit értünk bohémság alatt. Mindig is nagyon fegyelmezett színésznek tartottam magamat – és nem is hallottam ennek ellenvéleményét. Az előadások után azt a pár deci feszültségoldót természetesen én is magamhoz vettem, de ez hozzátartozik a színházi léthez. Ám nem viselkedtem el sehol máshol, hogy színész vagyok. Nemrégiben tett felismerésem az, hogy ez bizony fogyatékosság – és emiatt nem bírtam például Pesten maradni. El-elmentem szinkronba, rádióba olykor-olykor, ám nem éreztem jól magam. Nem kerültem bele azok vonzkörébe, akik a színészségüket minden percben hangoztatták, akik a hétköznapokon is magukon hordták a színészet stigmáit. Úgy szoktam önmagamat definiálni, hogy valójában technikus színész vagyok, mert a megközelítési pontjaim és alapjaim nem azok voltak, mint amiket általában a színészek körében tapasztaltam. Nem álltam érzelmileg elragadtatva harcos szóvivőként egy-egy gondolat, elv mellé, hanem feldolgoztam a mellette, illetve az ellene szóló érveket, és utána döntöttem.
– Híresen ügyesen dolgozik a fával. Megvan még a hobbi?
– Meg, csak időközben ért egy szélütés – a mai szóval stroke –, és ez eléggé lekorlátozta a mozgásteremet. Egy-két dolog van, amire 
ígéretet tettem, azt majd még nyáron megcsinálom.
– Mi az, ami meghatározza most az életét?
– A lányaim, az unokám, nővérem, a kutyám. Szegény feleségem 11 éve hagyott itt, aztán az ő régi kedves barátnője is magára maradt, így most egymást támogatjuk.
– Örökös tagként bejár még a színházba?
– A színház sajátos világ. Ha egy darabban szereplő tíz színész leül az előadás után, és bemegy hozzájuk egy tizenegyedik, ő nem fogja olyan jól érezni magát, mint amikor esetleg ugyanezzel a tíz emberrel együtt mega is benne volt a csapatban. Éppen ezért egyre kevesebbet járok be, de persze a „nagy öregekkel”, Háromszéki Péterrel, Benczédi Sanyival, Bakodi Józsival, Meszléry Judittal tartjuk a kapcsolatot.
– Az alakja az idők során hozzákapcsolódott a városhoz, és úgy veszem észre, sokan szeretettel említik az ön nevét.
– Örülök, ha így van. A szándékom és egyéniségem ellenére azért kivívtam egyfajta elismertséget a városban, és az többször is megnyilvánult, persze ebből humoros helyzetek is kikerekedtek. Egyszer szükségem volt szarvasfaggyúra – ami a marha zsírja, és gépek kenésére szoktam használni –, el is mentem a henteshez, volt is neki, ám a „művész úrnak” olyan fél kilót adott, amin szinte nem volt faggyú, hanem inkább hús. Így akart jót tenni velem…
– A Petőfi Színház örökös tagja, Jászai-díjas színművész – időszakonként szokott az ember összegzést készíteni, a pályája lezárta után mit érez?
– „Az életet már megjártam/ Többnyire csak gyalog jártam,/ Gyalog bizon’…/ Legföllebb, ha omnibuszon. […] Ha egy úri lócsiszárral/ Találkoztam s bevert sárral:/ Nem pöröltem, –/ Félreálltam, letöröltem.” A személyiségem sajátossága, hogy nincsen bennem nagy egó, nem teng bennem túl az én-tudat. Így utólag azon a tíz éven csodálkozom a legjobban, amikor az volt a természetes mindenkinek, hogy vezető színész vagyok. Én lélekben nem voltam vezető színész soha, hanem elláttam azt a feladatot, amit többnyire vezető színész alkatok szoktak ellátni – akiknek van akkora egójuk, hogy az kitölti a színpadot és a társulatot. Mivel befelé élem meg magam, nekem nincs két arcom – egy befelé, a másik kifelé… Ez egy színésztől persze nem feltétlenül elfogadható kijelentés, hiszen a színész arra teremtetett, hogy mindig bújjon bele 
abba a személyiségbe, akit éppen megformál. Na de annak ellenére, hogy egyszer Adolf Hitlert kell megformálnom, másszor pedig Jézus Krisztust, mindkét esetben azokat a saját lelkemben megbúvó adalékokat kell előhoznom, amelyek alkalmasak vagy az egyik, vagy a másik – vagy akár több száz – karakter megformálásához. Minden emberben ott lakik a jó és a gonosz is. A színész dolga az, hogy elbírálja, melyikből milyen mértékben hoz elő egy-egy szerephez – ám végül mégis csak saját maga marad.
– Jó látni a derűt az arcán. Mi a mosolyának titka?
– Az, hogy józan belátással megelégszem azzal, amit kaptam az élettől, és nem támasztok olyan vágyakat a lelkemben, amelyek kivihetetlenek.
|
Névjegy: |
Szaksz Balázs
Fotó: Kiss Sándor
