Beszélgetés egy örök kisfiúval, Nyirkó István színművésszel, aki kilencéves korában nyert bronzérmet a kishalfogó versenyen…

– A Chioggiai csetepaté című darabban az egyik jelenet végén úgy hagyod el a színpadot, hogy hazamész, és megkeresed a kilencéves korodban nyert bronzérmedet. Hogy volt ez a kishalfogó verseny?

– Igazából már nem emlékszem, nagyon régen történt. Hogy milyen indíttatásból indultam el rajta? Talán az lehetett az oka, hogy nyílt verseny volt, tehát bárki benevezhetett. Aztán harmadik lettem. Egyszer elmeséltem ezt Kéri Kittynek egy próbán, és neki annyira megtetszett a történet, hogy beírta az általa rendezett Goldoni darabba. Már akkor is komolyan vettem a horgászatot. A pontos bedobást például a nagyanyám tyúkudvarán gyakoroltam úgy, hogy jelet rajzoltam a földre, és megpróbáltam minél messzebbről odadobni a horog nélküli, ólmos szereléket. Ennek a gyakorlásnak még ma is érzem a hatását, és talán nem tűnök szerénytelennek. ha azt mondom, elég pontosan dobok…

– Negyvennégy évvel később sikerült egy fényesebb érmet szerezni…

– Mert nem járok horgászversenyekre. A Hankó Attila Emlékversenyre viszont – mivel ez egy színész-horgászverseny, és Attilát személyesen is ismertem – pár éve megpróbálunk eljutni, ám ez sajnos nem megy mindig könnyen, mert legtöbbször dolgozunk. Tavaly a csapatversenyt a mi színházunk nyerte, egyéniben ezüstérmes lettem, és elhoztam a legnagyobb hal különdíját is.  De igazából a halastavakkal szemben mindig a vadvizeket részesítettem előnyben, ahol a halnak nagyobbak az esélyei, mint egy zsúfolt halastóban. És az is igaz, hogy ha már kifogtam a halat, nem szeretem elengedni…

– Pedig úgy tudom, nem rajongsz a halételekért.

– Ez így nem igaz, pontosítanálak: nem eszem meg akármilyen halat. Utálom a szálkákat. Éppen ezért kicsit körültekintőbben készítem elő a halat, mint szokás. Például a tenyeres keszegeket nem 5 milliméterként, vagy centiméterekként irdalom, hanem olyan sűrűn, amennyire csak lehet. Amikor megforgatjuk a paprikás lisztben, gondoskodunk arról, hogy az irdalásokba is jusson a lisztből, ezért a pici szálkadarabok tökéletesen ropogósra sülnek. A nyelvünk amúgy sem érzékelné a két milliméternél kisebb szálkákat. Vannak,  akik irdaláskor átvágják a bordákat, szerintem a helyes irdalás a bordákkal párhuzamosan történik.

– Híresek a pontyfiléid. Kitől tanultál meg filézni?

– A tévéből. Pontosabban a tévéből tökéletesítettem. Az alapokat egy idős bácsitól tanultam, egy dunai halásztól, úgy tizenkét évesen, a dunaújvárosi kompnál, ahol dévéreztem, meg márnázással próbálkoztam. A halászok ott pucolták a halat, és mindig megnézték, mit fogtam, mert akkor még fűzfaágra fűztük fel a halakat. Ott tanultam meg halat pucolni, filézni, ott találkoztam azzal, hogy milyen mezítláb tehénszarba lépni, hogyan kell sarlózni a lóherét, hogyan kell dragacsot tolni, babot csépelni.

– Patkó vagy filé?

– Elsőre gazdaságtalanabbnak tűnhet a patkóra darabolásnál, ha valaki minden nagyobb halat filéz. De csak elsőre. A halfej, a gerinc, a farok megy az alaplébe. A filék a módszeres irdalás után pedig a fagyasztóba. Ezeket a filéket kirántva úgy lehet enni, mint a rántott húst – tökéletesen szálkamentesek. A kirántott haltej és az ikra is mennyei falat… De egy kis pirított vöröshagymával elkeverve, tésztabatyuba zárva nem megvetendő étel a hallében sem.

– Tudom, hogy nem szereted a halászlé kifejezést.

– Mert nem a halászok levéről van szó…

– Miben különbözik a te halleved a másokétól?

– Nem tudom. Az alaplevet általában nagyon lassú tűzön főzöm, mint a kocsonyát, több fajta apróhalból (dévérek, bodorkák, kárászok), gerincekből, fejekből, farkakból. Fontos, hogy a csontenyv kifőjön a gerincekből, hogy pont annyi hagymát, pirospaprikát tegyünk bele, amennyi kell. Az apróhalakról ezután villával lehúzzuk a húst, és ma már nem kézi erővel, hanem turmixszal szabadítjuk meg a puhára főtt szálkáktól. Amikor ez az alaplé készen van, már könnyű a dolgunk: ugyanattól az idős dunai halásztól tanultam, hogy amikor felforr az alaplé, két gerezd szétlapított fokhagymát eresztünk bele fél percig, eltávolítjuk, majd ezután helyezzünk bele annyi pontyfilét, amennyire éppen szükség van. Két perc után már tálalhatjuk is… Készen van a jóízű, sűrű – nevezzük úgy, mint mindenki – halászlé, tökéletesen szálkamentesen.

– Van olyan hal, amire szívesen emlékszel vissza?

– Hirtelen kettő is. Az egyik egy 13,30 kilós busa. A harmincadik születésnapomon fogtam Balatonszabadiban, május 23-án. A munkahelyi nyaralónkat kellett kifesteni, és megkértek bennünket, három fiatal srácot, hogy segítsünk ebben. Mi természetesen igent mondtunk. Leutaztunk, de nekem nem kellett festenem, mert a fiúk azt mondták, hogy én csak menjek le horgászni, fogjak halat vacsorára. Anyám küldött a születésnapomra egy láda sört, azt megittuk, így már nem voltunk szomjasak, és én szokásomhoz híven kenyérhajjal horgásztam. Amikor csendes a víz, nem hullámzik, akkor kiváló csali a kenyérkocka. Sokáig türelmesen néztem a finom, apró emelgetéseket, de aztán meguntam és bevágtam, és bizony rajta volt ez a busa. A horog rendesen a szájában volt. A másik szép élményem már Veszprémhez kötődik. Amikor ideszerződtem, a kádártai „Tankúsztató-tó” még szabad tó volt, nem kellett rá engedély, és én oda jártam le bodorkázni, meg vörösszárnyú keszegezni. Imádtam őket ropogósra átsütve. Az egyik napon nagyon erős szél fújt. A régi orosz textilbakelit botommal úszóztam, kicsi horoggal, húszas damillal, egy szem kukoricával. Mivel kishalra voltam berendezkedve, nem is vittem magammal merítőhálót. Nagyon fújt a szél, hideg volt, úgy gondoltam, még maximum egy fél órát maradok, amikor elindult az úszó… Egy 5,40 kilós ősponty volt. Körülbelül harminc percig kellett fárasztanom, mire annyira elfáradt(unk), hogy kézzel ki tudtam emelni, mert a tavon senkinek sem volt merítőhálója… Gyönyörű, erős nyurga volt, soha nem fogom elfelejteni.

gasztronauta

Fotó: Babják Tamás

Képek

nyirko_istvan_02

nyirko_istvan_03

nyirko_istvan_06

nyirko_istvan_04

nyirko_istvan_01

Nyirko_Istvan_05