Ha jó az előadás, biztosan megérint

Egyre több embernek – főként a gyerekek között – az internet jelenti a külvilággal való kapcsolatot, mert ott kevésbé vannak kitéve veszélynek, nincs annyi konfliktus, ki lehet kapcsolni. A színház ezzel szemben megmutatja a valóságot, éppen ezért félünk tőle – vallja Kardos Klára pszichológus. 

– Az embereknek csak egy része érzi úgy, hogy érdemes időt és pénz fordítani színházra. Akkor van értelme színházba járni, ha az ember hagyja, hogy megérintse, ami a színpadon történik. Ha jól elkészítenek egy darabot, akkor érezni lehet, miként küzd az ember magával, vagy éppen másokkal. Popper Péter a pszichológia kísérleti műhelyének  tartotta a színházat, így bátran állíthatom, a pszichológia és a színház nagyon szorosan összekapcsolódik.

– Vannak, akik esetleg nem ezt az élményt keresik?

– Sokan még ebben a közegben sem tudják elengedni magukat, nem merik kifejezni érzelmeiket, inkább azt figyelik, kik ülnek a nézőtéren, ahol sajnos jelen van a sznobizmus. A színházba járást kellemetlen programként élik meg, de a divat azt diktálja, hogy ott üljenek, ez pedig nem tesz jót a darabnak, mert a színészek ezt megérzik, és befolyásolja az előadásukat. Természetesen sokan azért járnak színházba, hogy átéljék az ottani élményeket, nem pedig azért, hogy maguk legyenek a színpadon. Szerencsére vannak emberek, akik azért járnak színházba, hogy élményekhez jussanak, színesítsék, gazdagítsák hétköznapjaikat. Magamat is színházrajongónak tekintem, olyannyira, hogy ha tetszik egy darab, többször is megnézem, hiszen mindig másképp játsszák a színészek, és én is más lelki állapotban ülök be, mást veszek észre; az előadásokat követően pedig nagyon szeretem megbeszélni a látottakat, azt, hogy milyen érzéseket keltett bennem az előadás. Egy darab utolsó előadásának is megvan a saját pszichológiája.

– Sok esetben érezzük úgy, nem elég, amit a szemünk elé tárnak, hanem a kulisszák mögé vágyunk. Ez miért van így?

– A színészi teljesítmények között óriási minőségi különbségeket tapasztalhatunk. Azt tartom a legfontosabbnak, hogy a színész tisztelje a közönséget, neki játsszon, ekkor nézőként is átélhetem a darabot. Talán ezt az érzést várjuk akkor, amikor a kulisszák mögé tekintünk.

– Kisgyerekként gyakran játszunk valamilyen szerepet, beleéljük magunkat egy-egy mesehős életébe…

– Ez felnőttként is tovább él bennünk, csak kevésbé merjük átélni a látottakat. Bármilyen különleges esemény is történik a színpadon – mindennapi konfliktusok, tragédiák –, azt levetítjük a hétköznapi életünkre.

– Mindig keressük a párhuzamot?

– Nem tudatosan képezzük le a darabot a saját életünkre. Ha jó az előadás, akkor biztos hat ránk, az már más kérdés, hogy hajlandók vagyunk-e ezzel az érzéssel kezdeni valamit. Szocializálódni kell a színházra, ezért rendkívül fontosnak tartom a gyerekdarabokat – minél korábban szülessenek kellemes élményei ezzel kapcsolatban a fiataloknak, természetes legyen, hogy ez jó.

–  Önnek mi volt az első meghatározó színházi élménye?

– A színházhoz való viszonyomat egy középiskolában látott előadás határozta meg, amelyben Cserhalmi György és Latinovits Zoltán felváltva mondtak verseket, díszlet nélkül. Ijesztő volt számomra, hogy csupán a személyiségükkel milyen hatást értek el, faltól falig betöltötték a teret.

– Mennyire fontos, hogy a színház – talán – nevelő célzattal a könnyedebb műfajok mellett komolyabb alkotásokat is rendre bemutasson?

– Az nem baj, ha könnyedebb darabok mennek, amennyiben erre mutatkozik igény. A színház mindig próbál egy bizonyos irányba terelni, néha kicsit erőszakosan, de a közönség  ezt nem hagyja. Minden darabnak megvan a maga színháza, az „alternatív” előadásoknak is, amelyek helyszíne gyakran a kamaraszínház, ami véleményem szerint a színház csúcsa. Éppen emiatt sokan nem is mernek bemenni a Játékszínbe, hiszen ha jók a színészek, nincs esély a távolságtartásra. Kell egy kis nyomást gyakorolni a közönségre, de tiszteletbe kell tartani az igényeket, különben kivonulnak. A nézők sok oldalról terheltek a hétköznapokban, a színháztól nem ezt várják.

– Folyamatosan kapjuk az információkat, bőséges a kínálat, ha kikapcsolódásról van szó. Mennyire van még létjogosultsága a színháznak?

– Ez a kérdés a virtuális és a valóság közti különbségből adódik. Egyre több embernek – főként a gyerekek között – az internet jelenti a külvilággal való kapcsolatot, mert ott kevésbé vannak kitéve veszélynek, nincs annyi konfliktus, ki lehet kapcsolni, ha valami nem tetszik. A színház közelebb áll a valósághoz, éppen ezért veszélyesebb is.

– Egyre kevesebben járnak színházba, ezt ráfoghatjuk a valóságtól való félelemre?

– Ezzel nagyon leegyszerűsítenénk a dolgokat. A színháznak valamilyen szinten meg kell újulnia, hogy magához vonzza az emberek, hiszen ki kell mozdulni otthonról, fizetni kell érte, ki kell öltözni – bár ez utóbbi már sajnos nem jellemző.

Cseh Zoltán

Fotó: Kovács Bálint