Tudja, hogy sokan nehéz természetűnek vélik a kollégái közül. Mégis azt tartja, azokat a konfliktusait, amelyeket egy-egy előadás sikeréért vív, kénytelen „végigjátszani.” Szalma Tamással beszélgettünk.
– Mindenkinek van egy története arról, miként ébredt rá arra, hogy színész akar lenni, mi, vagy ki indította el a pályán…
– Talán azzal kezdődött, hogy már egészen korán megismerkedtem a betűkkel, így amikor iskolába kerültem, már folyékonyan ment az olvasás. A családomban sok pedagógus van, így számos példát láttam magam előtt: amikor késett a tanító néni az óráról, én magam olvastam fel a gyerekeknek az első padban, amíg meg nem érkezett. Ez volt talán a kezdet, 
majd később a versek ragadtak nagyon magukkal: a Toldi, a János vitéz. Emlékszem, ezekkel a művekkel kezdődött az, hogy amit olvastam, azt egyszersmind el is képzeltem magamnak, képekben láttam, átéltem.
– Az első valódi megmérettetés és siker mikor és hogyan történt?
– Másodikos gimnazista lehettem, amikor Kazinczy-díjat kaptam. Ez nagy büszkeséggel töltött el, és immár visszavonhatatlanul sarkallt a színészi pálya felé. A szentesi Horváth Mihály Gimnáziumban fejeztem be a középiskolát. Az iskola vezetője, Bácskai Mihály volt az akkori amatőr színjátszás atyja, nekem pedig, mondhatom, a mesterem a pálya kezdetén. Ebből az intézményből egyébként rengeteg „jó fej” került ki, nem csak színészek. Talán az volt bennünk a közös, hogy mindnyájan elkötelezettek vagyunk a közösség felé. Hiszünk abban, hogy jót csak egy jól együtt dolgozó embercsoport nyújthat a színpadon.
– Egy ilyen idealizált világból milyen volt a való életbe csöppenni?
– A főiskolán Békés András és Valló Péter osztályába kerültem. Valló Péterrel azóta is nagyon jó a viszonyom. Mondhatom, hogy jelenlegi tudásom „alapköveit” neki köszönhetem. Mindemellett rengeteg nehézséget okozott a beilleszkedés fiatal éveimben, és még ma is akad ezzel gondom. Túl sokat akarok egyszerre, nagyon bánt a kudarc, nehezen viselem azt, amikor nem tudok megfelelni a irántam támasztott elvárásoknak. Bánt, ha a színház nem közösségként működik, mint ahogyan azt a szentesi diákévek alatt megéltem. Recsegve-ropogva kerestem a saját utamat a pályám elején, és ez rengeteg kínlódással járt. Azóta is sokszor megesik velem, hogy úgy érzem, nem tudok kellőképpen megfelelni a szerepemnek, nem a megfelelő helyen és időben vagyok, nagyon nehezen küzdök meg a helyzetemmel, és sajnos ez az állapot minden új kihívásnál a nulláról kezdődik. Elég hisztis vagyok ilyenkor, amit ráadásul nagyon férfiatlannak és szakmaiatlannak érzek mindig. Mégis hiszem, hogy a valódi értékek mellett ki kell állnom, még ha ez időnként komoly konfliktusokhoz is vezet.
– Nem lehet könnyű minden alkalommal megbirkózni ezzel a problémával…
– Nem, valóban nem, de hiszen nem szórakozni járok ide a színházba.
– Jónéhány városban dolgozott már, mi volt az oka a váltásoknak, melyik színház mit jelentett az útja során?
– Ruszt József színházában kezdtem, ez komoly tanulásra adott lehetőséget. Ruszt nagyszerű színházi ember és pedagógus volt. Az ő hatására kezdtem túllátni azon, 
hogy „csak egy színész vagyok”, aki felveszi a ruhácskáját, és így vagy úgy megold egy szerepet. Kezdtem komplexen látni a színházi feladataimat. Ez hozta a következő színház, a kaposvári létjogosultságát az életemben. Itt hasonló munkamódszerrel találkoztam, mint Rusztnál, de mégis más volt, itt is újfajta színészi gondolkodást tanulhattam meg. Hét év után aztán innen is eljöttem, ekkor már úgy éreztem, készen vagyok arra, hogy mesterek nélkül, önmagamtól tanuljak. A szegedi színháztól immár nyolc éve szerződtem ide Veszprémbe.
– Mit jelent ez az elmúlt nyolc esztendő a pályáján?
– Ez alatt az idő alatt minden megtörtént itt – jó és rossz értelemben egyaránt -, ami egy színházban egyáltalán elképzelhető, beleértve a művészi és emberi találkozásokat. Bujtor Istvánnal való közös munkának óriási szerepe van az életemben, ezt is ennek a színháznak köszönhetem. Bujtor megmutatta nekem, hogy a nyugalom nagyon sokat tud segíteni az emberen. Ilyen állapotban az agy hihetetlen teljesítményre képes. Ezt tanultam tőle.
– Hogy érzi itt magát, mennyiben egyezik a színház és Szalma Tamás elképzelése a hogyan továbbról és a színészet, a színész feladatáról?
– Veszprémben nagyon sok jó impulzust kapok. Úgy látom, hogy a munkáimmal talán sikerül hozzáadnom ahhoz, hogy itt egy valódi művészközösség alakuljon ki. A színház feladata? Úgy gondolom, hogy a színház nem tud semmit megoldani, nem tud senkit megmenteni. Arra viszont fel tudja hívni a figyelmet, hogy az élet életveszélyes. Ennyit tud tenni. Alapértékeket kell a színháznak képviselni. Azokat az emberi alapértékeket, amelyeknek tökéletesen sziklaszilárdnak kellene lenniük, de mára teljesen értelmüket vesztették. Olyan emberi alapeszményeket kell színpadra állítani, ami egyre több embert hív a színházba. Ezen kívül nem a közönség igényei, hanem a szükségletei szerint kell a darabokat színpadra állítani.
– Ha a sok munka mellett marad egy kis szabadideje, hogyan tölti el?
– Sajnos a hobbiaimból már kiöregedtem. Ejtőernyőztem, de utoljára akkor ugrottam, amikor kéthetes volt a kislányom, aki ma kilencéves. A nyolcvanas években búvárkodtam is. Úgy 
érzem ennyi idősen már nem látnának szívesen a sporttársak. Majd talán, ha már olyan öreg leszek, hogy igazi kuriózumnak számít, akkor majd még ugrok egyet. Úgyhogy most ,,kézzel fogható” hobbim nincs, tulajdonképpen a hobbim is a színház. Ha pedig van egy kis szabadidőm, akkor hazamegyek a családomhoz Nyíregyházára.
– A gyerekek örökölték a színészi vénát?
– A nagyobbik lányom a debreceni színház tagja, a kisebbikről még nem lehet eldönteni, hogy tehetséges-e.
– Nem túl nagy ár ez a több száz kilométer, távol a családtól?
– Amikor idekerültem, magányosnak éreztem magam, de azóta ez az érzés átalakult. Ma már ez az én színházam, az én városom. Amikor az óvárosban vagy a színház környékén sétálok, úgy érzem, itt minden az enyém, itthon vagyok Veszprémben is.
| Névjegy Szalma Tamás főiskolai tanulmányait a Színház- és Filmművészeti Főiskolán végezte 1977 és 1981 között. 1981-től 1982-ig a Szegedi Nemzeti Színház színésze volt. 1982-1986 között a zalaegerszegi Hevesi Sándor Színház tagja volt. 1986-1993 között a kaposvári Csiky Gergely Színházban játszott. 1993-2003 között a debreceni Csokonai Színház és a Szegedi Nemzeti Színház tagja volt. 2001 óta a Páger Antal-színészdíj kuratóriumának tagja. 2003 óta a Veszprémi Petőfi Színháznál szerepel. Színházi szerepei és rendezései mellett számos tévéfilmben és játékfilmben szerepelt. Díjai: Jászai-díj, Latinovits-díj, Greguss Zoltán-díj. |
Joós Eszter
Fotó: Babják Tamás
