Kinek mi jut eszébe a színházról? Sokaknak elsőként talán a shakespeare-i szállóige ugrik be: „Színház az egész világ. És színész benne minden férfi és nő…” A reneszánsz drámaíró és társulata ezt olyannyira komolyan vette, hogy még színházukat is Globe-nak, azaz szabad fordításban világnak nevezték el. A világ tehát színház, ahol szerepeket játszunk, a színház viszont maga a világ – a makrokozmosz és a mikrokozmosz összeér, és leképezik egymást.

Eszerint mindenki néző és szereplő egyszerre – de korántsem mindenki színházba járó ember. Sőt egész kultúrák jól megvannak és megvoltak a színház (már az európai értelemben vett, történetmondó-karakterábrázoló fajtája) nélkül. Pedig a történetek modellezése az „egyszerű” elbeszélés helyett ősi igényünk.  Először ez is mágikus célokat szolgált, mint szinte minden művészeti ág előzménye: ha a vadászok előre eljátsszák a sikeres zsákmányszerzést, az be is fog következni. Ez a rituális funkciójú szerepjáték aztán több vallás esetében is visszaköszön, hiszen kiválóan alkalmas misztikus-mitikus történetek felelevenítésére (betlehemezés, passiójáték) vagy erkölcsi tartalmak közvetítésére (moralitás).

És persze – ha már az ősi eredetnél tartunk – ott rejlik a színház a jó mesemondásban is, mivel a mesélő színész is egyben, aki nem pusztán elmondja, hanem át is éli a történetet, és ha kell, öt, tíz vagy akárhány különböző szerepet is eljátszik közönsége gyönyörködtetésére.

Sorolhatnánk még vég nélkül az eredőket és az okokat, de egy alapkérdést elmulasztottunk tisztázni: valójában mi is az, hogy színház? Egy épület? Egy társulat? Egy előadás?

Egy épület…

A színház szó sokaknak egy színházépület idéz fel. Ez természetesen a ma létező viszonyok miatt van így – az újkori színjátszás a kőszínházak dominanciáját hozta magával. Mindez annak ellenére igaz, hogy szinte bármilyen terep alkalmas a színjátékra: a történelem folyamán játszottak már tábortűz mellett, szekéren, várudvaron, iskolában, templomban, bányában, lakásban, és így tovább a végtelenségig… Veszprém bővelkedik aktív színházi terekben, de csak egy olyan épület van, amely eredendően is színháznak épült.

Az, hogy egy városnak színháza van, különös rangot is kölcsönöz neki. Ez összefügg azzal, hogy a színházi mozgalom kibontakozása Magyarországon összefonódott a modern értelemben vett nemzeti öntudat formálódásával, a felvilágosodás mozgalmaival. A színházépület a polgári kultúra meglétét jelképezi, egyszerre a lokálpatriotizmus és a nemzeti és globális kultúra szimbóluma.

Veszprém színháza, a Petőfi Színház épülete idén már 104 éves lesz. A szecessziós építmény 1908. szeptember 17-én nyitotta meg kapuit, elkészülését a városlakók jelentős része támogatta adományaival, köztük az építtető polgármester, a sokszor emlegetett Óváry Ferenc is. Az alapítás óta lezajlott két világháború, (legalább) két forradalom, számos rendszerváltás, de a színház működését mindezek érdemben nem befolyásolták. Ez a bő évszázadnyi történelem önmagában is lenyűgöző, és különös súlyt ad a színház szónak városunkban. Mégsem állíthatjuk azt, hogy egyszerűen egy épületről szól ez a kifejezés.

Egy társulat…

Az emberek, akik csinálják a színházat: színészek, rendezők, díszletmunkások, jelmeztervezők, dramaturgok és társaik… Ők meg aztán igazán régen itt vannak a körünkben: tudjuk, hogy a piarista gimnáziumban voltak előadások már a 18. században, melyeken különböző iskoladrámák kerültek színpadra, de a 19. század második évtizedétől  már „hivatalos” színielőadások is zajlottak – igaz, főleg vándorszínházi truppok közreműködésével. Ezzel együtt is elmondható, hogy a „színházcsinálók” már nagyjából negyed évezrede a városban vannak.

Manapság meg aztán különösen nagy a választék: Petőfi, Pannon, Kabóca, Egyetemi Színpad, iskolai színjátszó körök, az esetenként felbukkanókról nem is beszélve…

Még egy adat a gyűjteménybe: a Petőfi Színház 50 (lassan 51) éve rendelkezik állandó társulattal. Természetesen a gárda ennyi idő alatt sokszor átalakult, megfordult nálunk Latinovits, Cserhalmi, Trokán Péter, Bujtor, Eperjes, Valló Péter – és még rengeteg kiváló művész.

Ők a színház? Persze, hogy ők, ők csinálják, éltetik. És persze, hogy nem, hiszen ők csak emberek, részei a fogalomnak, de nem pusztán ők töltik fel tartalommal.

Egy előadás…

Minden művészi produktum alkalmas arra, hogy kiváltsa bennünk a megrendülés-megtisztulás-megvilágosodás különleges érzését, a katarzis fogalma mégis kifejezetten a színház kapcsán híresült el.

Nem emlékszem, mi volt az első színházi előadás, amit életemben láttam, de hosszan sorolhatnám azokat az élményszerű bemutatókat, amelyek mind adtak valamit számomra – a könnyed komédiáktól kezdve a fajsúlyos tragédiákig, szinte kivétel nélkül. Ma talán nem „divat” a színház: igazából a közösségi befogadáson alapuló termékek mind kezdenek avíttassá és túlzottan macerássá válni a tömegmédiumok azonnali kielégülést ígérő dömpingjében. Mégis szomorú lenne, ha eltűnne a színház az életünkből. Hiszen elmenni egy épületbe, látni egy társulatot, akik megvalósítanak egy előadást: ez egyszerre művészi élmény, kikapcsolódás és, igen, társasági esemény is – hogy kinek melyik az erőteljesebb motiváló tényező, az már egyéni beállítottság kérdése.

 
Egy olyan városban élünk, ahol a színház élő történelem. Az életben tartása folyamatos erőfeszítéseket igényel a részünkről: köz- és magánpénzeket költünk rá, kiöltözünk, befogadunk, gondolkodunk. És ami a legfontosabb: részeseivé válunk mi magunk is.

Négyszáz éve Shakespeare amatőr pszichológusként kiváló megfigyelést tett. Tézisét azóta a profi pszichológusok is igazolták: hétköznapjainkban különböző szerepeket játszunk el, különböző helyzetekben különböző módon reagálunk: életünk egyetlen hatalmas színjáték, amelyben eljátsszuk a ránk osztott szerepeket. De jó néha játékból játszani, vagy legalább figyelni mások játékát, mert ezzel is magunkról tanulunk.

Ha jól tudunk figyelni. És ha elmegyünk színházba.

Király Viktor

Videó: Kiss Sándor

Fotó: Babják Tamás