Az igényességgel tudjuk legjobban szolgálni a közönséget – mondta Oberfrank Pál, a Veszprémi Petőfi Színház igazgatója, akivel többek között küldetésről, szellemiségről és a megismételhetetlen csodáról beszélgettünk.
– Ön szerint egy megyeszékhelyen működő színház rendelkezik valamifajta küldetéssel?
– Mindenképpen. Komoly kihívást jelent számunkra, hogy a Petőfi Színházban igényes, magas színvonalú munka folyjon, ugyanakkor emellett megtaláljuk azt a szintet, amely nem távolodik el a publikumtól, hanem a közönség auráján belül marad. Meg kell éreznünk a helyi közösség sajátosságait, lelki világát, igényszintjét, és részben alkalmazkodnunk kell hozzá. Olyan műsorstruktúrát 
igyekszünk kialakítani, amelyben el tudjuk mondani az embereknek, hogy a mindennapi küzdés nem értelmetlen dolog, hanem tényleg van remény. Tudatosítani kell az emberekben, hogy egy közösség tagjai, és az a legfontosabb, hogy megtalálják azt a közös nevezőt, amely összeköti őket másokkal.
– Milyen szellemiség kisugárzására törekszik a színház az ön vezetése alatt?
– Aki fölmagasztalja magát, azt megalázzák, aki viszont hajlandó alázattal végezni a munkáját, azt jobban megértik és értékelik – noha az adott a pillanatban néha nehezen értelmezhető, hogy az ember miért nem akar diktátor, autokrata lenni. Hívő katolikus emberként számomra a színház vezetése szolgálat. Igyekszem a takarítónőtől a gazdasági igazgatóig mindenkihez szeretettel fordulni, és azt szeretném, ha ez a fajta attitűd, szellemiség eluralkodna az intézményben. Természetesen ez nem egyszerű, hiszen mindenkinek megvannak a maga sebei és keresztjei; ám – véleményem szerint – csak bizalommal lehet egy közösségben létezni, és szolgálatként kell felfogni a feladatainkat. Ha így teszünk, ez a belső attitűd megjelenik a színház hangulatában, és tükröződik az előadásokban is.
– Hogyan tudott beilleszkedni a társulatba, illetve a veszprémi közegbe?
– Tudatában vagyok annak, hogy mindig „gyüttment” leszek. Ennek van hátránya és előnye is. Dolgozni jöttem ide, egy nagyon fontos intézmény vezetését vállaltam el – megpróbálok minél jobban szolgálatára lenni a városnak és megyének. Azt gondolom, akkor szolgálom legjobban a közösséget, ha becsületesen, hitelesen járom végig ezt az utat. Viszonylagos kívülállásomnak előnye lehet, hogy nem kell függenem senkitől, valamint könnyebben tudok igent és nemet mondani. Az elvégzett munka sikerei most érnek be – a társulat érzi, hogy ha jól dolgozik, akkor a közönség és a fenntartó is szereti és elégedett. Jó a kapcsolatom a munkatársaimmal – éppen a napokban gondolkoztam el azon, hogy nem tudok olyan embert említeni a színházban, akire ne szeretettel gondolnék.
– Ön szerint a rengeteg szórakozási lehetőséggel, információáradattal rendelkező 21. században mi lehet a színház varázsa?
– A csókot nem lehet digitalizálni. A színházban pont az a jó, hogy hús-vér, hogy ott, akkor, abban a pillanatban, megismételhetetlenül történik meg a csoda a színpadon. 
Ezt a varázslatot semmilyen gép nem tudja elvenni. Emellett hiszek abban, hogy az emberek vágyódnak a mély lelki életre, amelyet a templomon kívül csak a színházban, a kultúra templomában lehet közösségben megélni.
– Hova helyezi el a város kulturális palettáján a Petőfi Színházat?
– A kulturális paletta rendkívül sokszínű és telített a megyeszékhelyen, ám igazgatóként meglátásom szerint természetesen a Veszprémi Petőfi Színház a legfontosabb kulturális intézmény a városban. Mindazonáltal ezért a helyért meg kell dolgozni, és a pozíciónkat meg is kell tartani és erősíteni. Pályázatomban azt fogalmaztam meg, hogy a színházat egyfajta szellemi központként képzelem el – létrehozásakor is annak építették, olyan helynek, ahol a város polgárai meg- és átélhetik közösségi létüket. Az elképzelést nem könnyű megvalósítani, hiszen a veszprémi polgárok jelenleg csak színdarabot nézni jönnek a színházba, nehéz őket „itt tartani” – ám azért is dolgozunk, hogy ez a szemlélet megváltozzon.
– Ötven éves a társulat. A múlt, jelen, jövő kontextusát ennek a tükrében miként látja?
– A jubileumra való készülés során szembesültem azzal, hogy ki mindenki fordult meg a színházban – többek között Szakonyi, Páskándi, Illyés Gyula –, és micsoda művészeti munka folyt e helyen, különösen a ’60-as, ’70-es években. Ez a múlt arra kötelez minket, hogy nagyon nagy alázattal, tisztelettel és méltó módon vigyük tovább és éltessük a színházat a közösség számára. Előadásainkkal, műsorpolitikánkkal reményt, jövőt, hitet szeretnénk adni a nézőknek, nem akarjuk „bedöngölni” őket a földbe. A jövőben pedig ezt a gondolkodásmódot, hozzáállást kell erősítenünk. Úgy érzem, ebben a furcsa világban, ahol már a színházak létezése is kérdés, a Petőfi Színház kis szigetként tud működni. Nagyon odafigyelnek ránk, sok művész szívesen jönne Veszprémbe. Valóban megvan annak a lehetősége, hogy a Petőfi Színháznak ne kelljen az ócska popularitásba menekülnie a nézőszám növelése érdekében, hanem pont fordítva; a színvonal növelésével, az igényességgel leszünk képesek kiemelkedni, és ezzel tudjuk legjobban szolgálni a közönséget.
Szaksz Balázs
Fotó: Kovács Bálint