Péterfi Ferenccel, a Magyar Művelődési Intézet közösségfejlesztőjével beszélgettünk a magyarországi civil élet lehetőségeiről, nehézségeiről.

– Az Ön olvasatában mi a civil?

– Civil az, ami az állam és a gazdasági-piaci szektor között van, amelyben az emberek saját, önkéntes elhatározásukból tevékenykednek – esetenként egyénileg, de inkább közösen cselekszenek. Olyan közeg, amelyben érdekek fogalmazódnak meg; de jelenti számomra az állam/önkormányzat ellenőrzésének, kontrolljának a folyamatát, a nyilvánosság használatát, kezdeményezések, együttműködések és esetenként elhatárolódások dimenzióját egyszerre.

– Milyen a magyarországi civil kulturális szféra? Melyek a legfőbb sajátosságai, problémái, pozitívumai?

– Nehezen tudnám a véleményemet pusztán a kulturális szférára fókuszálni. Főként, mert én nagyon tágan értelmezem a kultúrát, és kiemelkedően fontosnak tartom az ünnepi kultúra mellett a mindennapi, hétköznapi kultúrát, amely szinte minden döntésünket, szándékunkat, viselkedésünket, kapcsolatunkat „lefedi”. Akár szegényes, akár gazdag ilyen tartalmakban – az mind kultúra.

Átfogó jellemzőket sorolva könnyen közhelyeket fogalmaz az ember. Mégis, a magyar civil társadalomnak nagyon alacsony az érdekérvényesítés ereje. Ez többnyire jellemzi a civil társadalom szervezeteit is: erősebben szabadidős és kulturális eseményeket szerveznek, minthogy összefogások alakulnának a közjóra irányuló folyamatok, az érdekek összehangolása érdekében. Nehezíti a helyzetet, hogy gyakran az egyébként indokolt, hiányzó közfunkciók-feladatok átvállalásával, a „kiszerződéssel” is elvész a valódi civil tevékenységre a kapacitásuk szervezeteknek. Kritikusan alacsonyak a bizalmi viszonyaink, főként a közintézmények iránti bizalom van tartósan mélyponton. Ebben nagy szerepe van a nagyon alacsony színvonalon „muzsikáló” politikai elitnek – de nem lehet a mindenki saját felelősségét sem elvitatni ebben a kérdésben. A cselekvő emberek és cselekvő közösségek nagy szükségét tudom kiemelni.

– A rendszerváltás óta miként fejlődött a civil élet Magyarországon?

– Hát éppen erre utaltam az előbb. A ’90-es évek első felében nagy bumm volt, hirtelen kiépült egy számában erős nonprofit szektor, de – miközben az állam feltételteremtő szerepe nagy –, nagyon erős függőség alakult ki az állami-politikai szférától. Részben, mert ő úgy viselkedett: képletesen szólva „tenyérből etette” minden ciklus során a forrásokkal a szektort, másrészt a mi önállóságunk sem bontakozott ki megfelelően. De nem csak az anyagi forrásokkal van a baj, az önbizalma és az önálló karaktere is nehezen alakul a civil társadalomnak. Egyszerre van baj az együttműködés képességével (akár egymás közötti, akár a többi szektorral való együttműködésre gondolunk) és az elhatárolódó, nyomásgyakorló képességgel is. Komoly probléma és az előzőek ennek hiányában is alakultak így, hogy nincsenek nagy – főként strukturális problémák megoldására alkalmas – hosszú távú programok Magyarországon. A valódi, tartós és kiszámítható fejlesztési folyamatoknak ez elengedhetetlen feltétele lenne.

– Mi a véleménye a hálózatok működéséről?

– Ez most egy nagyon széles kifejtést érdemelne, de ez is tanulandó folyamat. A hálózat egyszerre függést és függetlenséget kellene hogy jelentsen. A kölcsönös függés – azaz, amikor egy folyamat természetéhez igazodva, egymásra érzékenyen figyelve; hol domináns, hol hátrahúzódó-alárendelődő szerepet tanúsítunk – kifinomult és érzékeny magatartást igényelne. De mi csak egyféle függést tanultunk eddig.

– Helyi szinten mennyire fontos, hogy a civilek beleszóljanak a kultúra alakításába?

– Nagyon. A helybeliség kínálja azt az esélyt, hogy belátható, megélhető kiterjedtségben még átlássunk viszonyokat, még esélye legyen annak, hogy hatással tudunk lenni a dolgok alakítására – hogy kapcsolódhassunk, és elhatárolódhassunk ügyektől, dolgoktól, közösségektől, s ne a médiában puffogtatott nagy folyamatokhoz kötődő, gyakran primitív, dogmatikus szövegeket, érveket ismételgessük – akár egy kocsmai vagy társasági vitában. Ha megfigyelik, az emberek nagy részének nincs kiérlelt saját szavaival elmondott véleménye például közügyekben, hanem azt ismételgetik, amit a pártközpontok PR-osai mantraként kitaláltak. Szóval, a helyi szint nagyon fontos, ott van a cselekvésnek igazi esélye.

– Milyen változások és fejlődések alatt áll a hazai civil élet?

– A változás egyik fontos jellemzője a kiszáradás – kiapasztás, a tanácstalanná válás és az igazodás keresése. A függések ennek a fő okai. Ami a legabszurdabb, hogy ebben a mindenkori politikai elit is végső soron vesztessé válik. A szuverenitás kialakulása kikerülhetetlen. A nagyszájú, pénzosztásra és leszívásra profilírozódó, a politikához dörgölődző néhány „nagyágyú” valójában a saját politikai támogatóit is erősen kompromittálja, talán már rövid – de mindenképpen közép távon nagyon sok kárt okoz neki is. Kikerülhetetlen a saját lábra állás felgyorsulása. Még, ha viszonylag szegény társadalomról is van szó, amely nehezen tud teljesen önfenntartó folyamatokat kezdeményezni, finanszírozni, az államon túli, más szövetségesek megtalálásával fog kikényszerülni a nagyobb cselekvési szabadság.

Csepely Máté