a város arca
Helyi-érték
MÁTÉ P. GÁBOR
A szerenád

Máté P. Gábor színész 17 éve tagja a Veszprémi Petőfi Színháznak. Számos emlékezetes alakítás fűződik nevéhez, márciustól azonban részben „szerepet váltott”, hiszen a teátrum bemutatta A szerenád című darabját, amelyet azóta is nagy sikerrel játszik a társulat. Máté P. Gáborral a metaforikusságról, a közös munkáról, a szódavízről és az öntükrözésről beszélgettünk A szerenád kapcsán. 

– Honnan jött a darab ötlete? Koncepciózusan készültél arra, hogy mesejátékot írj, avagy kipattant a fejedből az isteni szikra?

– Egy buszon elaludva álmodtam meg a történetet, és amikor felébredtem, arra gondoltam, meg kellene írnom. Volt egy szabad nyaram, így aztán két hónap alatt papírra vetettem a darabot. Ez már hét éve történt. Azt szerettem volna,  hogy a Petőfi Színház mutassa be, és ennek most jött el az ideje; Kőváry Katalint nem érdekelte, Bujtor István kész műsor-koncepcióval érkezett a színházba, és mire beszélhettünk volna A szerenád műsorba kerüléséről, szegény István elment közülünk, Oberfrank Pál igazgatónk pedig elolvasta, és úgy döntött, színpadra állítjuk.

– Volt szerzőtársad?

– Az alapötlet megírásakor nem, de amikor kiderült, hogy színpadra visszük, Palásthy Bea kollégámmal, a rendezővel leültünk, és elkészítettük a színpadi változatot. Örültem, hogy ő lesz a rendező, tudtam, hogy bele fog nyúlni, lesznek ötletei – de álltam elébe.

– Háy János az „Összetartozók” című kötetében a Gézagyerek darabja kapcsán azt írja, majd elsírta magát, amikor Nápolyban darabokra trancsírozta egy olasz rendező. A szerenád esetében mennyire egyezett meg a rendezői koncepció a te elképzeléseddel?

– Palásthy Bea velem együtt, közös munkában szerette volna megalkotni az előadást, éppen ezért kért fel arra is, hogy szerepeljek a darabban. Voltak ötletei, például van olyan rész, amelyet konkrétan ő írt bele, de előtte persze megkérdezte, megteheti-e, én pedig örömmel beleegyeztem – hiszen Bea módosításai mind pozitív irányba vitték a darabot. Abszolút harmonikusan dolgoztunk együtt.

– Mi volt a legnehezebb az írás-alkotás folyamatában?

– Elkészítettem a vázlatokat, kitaláltam, melyik jelenet miről fog szólni… és utána legalább hússzor változtattam rajta – bár Bereményi Géza egyszer azt mondta nekem, hogy amikor az ember  már kilencedszer írja át a darabját, tovább ne próbálkozzon tovább, mert fölösleges. A legérdekesebb nem is az írás, hanem a rendezővel való közös munka volt. Megfogalmazott egyfajta irányt, és ennek türkében kellett még nagyon komoly munkát belefektetnem a darabba. 2011. márciustól szeptemberig tartott ez a folyamat.

– És milyen volt benne szerepelni?

– Nagyon érdekes… nehéz is megfogalmazni.

– Szövegproblémáid voltak?

– Nem, mivel a legkisebb szerepet kaptam, amit nem is bánok. Komolyra fordítva a szót: nagyon furcsán éltem meg az előadás megalkotását. Duplán örültem, amikor a próbafolyamat alatt egy-egy jelenet jól ment, amikor pedig kevésbé sikerült a próba, akkor szinte összetörtem – mivel sokkal intenzívebben éltem meg, mint más próbákat. El kell mondanom azt is, hogy olyan szeretetben dolgoztunk, amit már régen éreztem. Ráadásul A szerenád valódi petőfis előadás, a mi gyerekünk, hiszen Palásthy Bea rendezése mellett Csarnóy Zsuzsi első koreográfiája volt. Zsuzsi sokat tapasztalt színésznő, és hihetetlen erőt adott, ahogy szívvel, lélekkel, hittel részt vett a munkában. Szili Péter zalaszentgróti barátom, a zeneszerző „lóg ki” egy kicsit a petőfis gárdából. Palásthy Bea úgy állította össze a színészgárdát, hogy mindenkire passzolt a szerep. Az első próbán azt mondta: innentől csak ő lehet a hibás, ha valami nem jön össze, mert megkapott mindenkit, akit akart.

– Hogyan alakult a bemutató?

– Szülővárosomból, Zalaszentgrótról majdnem nyolcvanan érkeztek a premierre, igazán jól esett, hogy így szorítottak Péterért és értem. A főpróba hetén már éreztem, hogy összeállt a darab, ez egyfajta nyugalommal töltött el. Csodálatos érzés, hogy mind a felnőtteket, mind a gyerekeket ennyire „megfogta” A szerenád.

– Gyerekdarab vagy felnőttdarab?

– Mindenki azt mondja erről a meséről, hogy azért egyedi, mivel nem igazán született olyan színpadi alkotás, amely a gyerekeknek  és a felnőtteknek a szerelemről szól. „Hű de nagy sztori” nincsen benne, de az egész valóságot kinyitja. Gyerekdarab? Felnőttdarab?  Mindkettő. Miért képzeljük azt mi, felnőttek, hogy tudjuk, mi a jó a gyereknek? Ez rossz hozzáállás. Szerintem azt a gyereket, aki még nem fogja fel a darab rejtett metaforáját, elvezeti a látvány, a zene, a szöveg. Bőven elég, ha megérzi, és nem kell feltétlenül megérteni. Lehet, hogy az érzéseivel sokkal jobban érti, mint egy felnőtt, vagy akár én magam.

– Mi a bújtatott metaforikusság, filozófia a darabban?

– A Szerenád egy szerelmes történet. Arról szól, hogy van egy kishitű zenész, hangszerkészítő, aki ha nem győzi le önmagában a kishitűséget, akkor nem tud előbbre lépni, és nem lesz övé a lány. Ennyi a sztori. És jönnek a figurák, akik segítik, hogy összejöjjön a szeretett lánnyal: két hangjegy, egy üveg bor, egy palack szódavíz, saját maga szelleme és egy szál virág. Ők tulajdonképpen ő maga: a zenész. A virág a lelke, a hangjegyek az érzelmei, a szellem a tudata, a bor az önbizalma…

– És a szódavíz?

– A szódavíz az önbizalomhoz csatlakozó kolonc…  Nos, ez a filozófia, a metaforikus háttér a darabban. Lehet, hogy a gyermek ezt pontosan nem fogja felfejteni, de ettől függetlenül meg fogja érezni a mese lényegét.

– Cholnoky Viktor írja a Tartini ördögében, hogy az alkotás mindig öntükrözés. Ez a darab is az? Rólad szól?

– Nézd, természetesen rólam is szól. Persze nem vagyok  hangszerkészítő, és kishitűnek sem mondanám magam, de ez az udvarlás dolog valahogy nem megy nekem…

– Mit szólsz az elismerő, dicsérő kritikákhoz?

– Nagyon jól esik, de a megfelelő helyen kezelem őket. Figyelek rájuk, de nem értékelem túl a szerepüket, hiszen nem a kritikák határozzák meg a darab minőségét. A mérce több összetevőből, szegmensből áll össze: alkotótársaim és jómagam érzéseiből, a nézők visszajelzéseiből és végül a kritikák megnyilvánulásaiból.

– Mennyi ideig futhat A szerenád a színházban?

– Tizenöt gyermekbérletes előadást játszunk idén, és úgy tudom, átkerül a következő évadra is. Nagyon remélem, eljutunk vele vidékre, és bízom abban, hogy fel tudjuk vinni a Thália Színházba Budapestre. Mindemellett pedig meglátjuk, hogy sikerül-e bekerülni vele a Deszka Fesztiválra és a kaposvári Gyermekszínházi Biennáléra.

– Lesz újabb Máté P. mesedarab?

– Nem hiszem, hogy mesejátékok írása lesz az életcélom, de ha újabb ötlet jön, akkor nem fogok elugrani előle. Maradok Máté P. Gábor: színész, zenélgető, dalszövegíró ember, aki írt egy mesedarabot, de valójában mégis csak a színpad az igazi, saját közege.

 

Névjegy:

Máté P. Gábor 1974. augusztus 20-án született Zalaegerszegen. 1994 és 1997 között a Veszprémi Petőfi Színház stúdiójának tagja, 1997-től a Veszprémi Petőfi Színház színésze. A színészet mellett zenél, dalszövegeket, zenét ír. Zenekarának neve: Hegyi Band a Yetihez.

Fontosabb szerepei:
Shakespeare: Hamlet – Hamlet; Zerkovitz-Szilágyi: Csókos asszony – Ibolya Ede; Lebovic: Az ezredik éjszaka, Csapda – Varázsló, Nagyvadász; Milne-Karinthy-Palásthy: Micimackó – Micimackó; Tolsztoj: Legenda a lóról – Feofán, Fritz; Goethe-Rupert Seidl: A patkány – Patkány; Fassbinder: A szenny a város és a halál – Kisherceg; Dale Wasserman: Kakukkfészek – Cheswick; Szophoklész: Oidipusz Kolónoszban – Polüneikész; Andersen-Pozsgai-Bornai: Hókirálynő – Ördög; Karinthy: Tanár úr kérem – Rossz tanuló; Szabó Magda: Régimódi történet – Majthényi Béla; Goldoni: A komédiaszínház – Arlecchino (Gianni); Petőfi-Arany-Pozsgai: Lélek, légy szabad – Arany János; Eisemann-Szilágyi: Én és a kisöcsém – Sas

Film: A szalmabábuk lázadása, A föld szeretője, Janus

Zene: Az ezredik éjszaka, Csapda

Írói munka: A szerenád

 

Szaksz Balázs

Fotó: Kovács Bálint