Nem is annyira nehéz, mint inkább értelmetlen próbálkozás lenne a részemről objektív magyarázatot találni rá, hogy számomra miért Veszprém a legfontosabb hely a világon. Ugyanúgy elfogult vagyok a szülővárosommal, mint ahogy elfogult vagyok a családommal is.

Hogy Veszprém jó fekvésű, közel hozzá a Balaton, de mégsem idényváros, közel a Bakony, de a legnagyobb hóban is meg lehet közelíteni, közel van a főváros és a nyugati határ, de még sincs ezek árnyékában – az mind nagyszerű dolog. És szeretem azt is, hogy hegyes-völgyes, hogy mindig fúj a szél, hogy tele van nagyszerű épületekkel és intézményekkel, és sok jeles hazánkfia innen származik. De mindezek együttvéve sem adnak magyarázatot a Veszprém iránti rajongásomra. Veszprém csakis azért a világ közepe, mert minden itt történt meg velem, amiből életem kirakós játéka elkezdett épülni, és azóta is épülget úgy, hogy – lassan huszonöt éve már – nem ebben a városban élek.

A legfontosabb, ami Veszprémhez köt, a családom. Édesanyám gyerekorvos, édesapám a helyi vérellátó vezetője volt egészen nyugdíjazásáig. Mindkét szülői ágon több generáció óta öröklődő családi hagyomány, hogy valamilyen polgári foglalkozás mellett mindenki zenél valamilyen hangszeren. Első otthonunkat a Cserhát lakótelepen – szolgálati lakásként – nem is mint orvosoknak, hanem mint a helyi szimfonikus zenekar zenészeinek utalta ki a város szüleim számára. Két testvéremmel mi is követtük a nem-hivatásos zenélés hagyományát, és továbbörökítettük gyerekeinkre is. Hivatás tekintetében a családi hagyomány a természettudomány felé terelt minket. Geológus bátyám és gyermekorvos húgom ezt a tradíciót követi. Én gyógyszerésznek készültem, de aztán máshogy alakult.

Az érettségi után pedagógiát és animációs filmrendezést kezdtem tanulni. Kérdezik néha, miért éppen ebbe az  irányba indultam. Azt hiszem, az ok egyértelmű: Veszprém. Nagyon jó iskoláim voltak. Az első becsengetéstől fogva ez volt az a közeg, ahol a család után a leginkább otthonosan éreztem magam, ahol jó volt lenni, és ahol sok értelmesnek tetsző dolgot lehetett csinálni. Az alkotás, a tanulás, majd vele párhuzamosan a tanítás az élethivatásommá vált. Ha a sok nagyszerű veszprémi tanáromra, a sok közös alkotásra gondolok, számomra inkább az a kérdés, hogyan lehet, hogy az osztálytársak közül egyedül én lettem művésztanár és rajzfilmrendező.

Általános iskolám – az ének-zenei – a Színházkert főlépcsőjével szemben, tehát a kertmozi és a városi mozi közvetlen szomszédságában állt. A hatalmas, kézzel festett, harsány moziplakátok, a színes szóróanyagok, és maguk a vetítések állandó izgalomban tartottak minket. A napközis tanár nénim szerencsére rajongott a filmekért. Amikor már úgy érezte, hogy eleget készültünk a másnapi órákra, az egész osztályt átterelte a moziba, szigorúan mindig csakis a nézőtéri kijáraton keresztül. Mivel ez a kijárat az iskolaudvarunkra nyílt, Éva néni úgy ítélte meg, hogy nem vét a házirend ellen, hiszen ilyenformán szinte nem is hagytuk el az iskola területét. Minden „Lolka és Bolka”, „No, megállj csak!” és „Kisvakond” epizódot rongyosra néztünk, de engem tizedik alkalommal is ugyanúgy lenyűgözött mindegyik film, mint elsőre.

Hordozható 16 milliméteres vetítőjével gyakran eljött hozzánk, az iskolába egy mindig elegánsan öltözött alacsony ember, bizonyos Géza bácsi is, akire azért is felfigyeltem, mert addig más Gézát magamon kívül nem ismertem. Lenyűgözött minden mozdulata, ahogy összeszerelte a vetítőt, ahogy befűzte a filmet, cserélte a tekercseket. Mélyen belém ivódott a vetítő zakatoló hangja, az a pillant, amikor a finoman remegő fénynégyzet megjelenik a falon, és különösen az az illat, amit a film nyersanyagának, a vetítőlámpán pörkölődő pornak és a vetítőgép fémborításának keveréke ad.

A gyerekkor a meghatározó első illat-élmények kora. A vadgesztenyeillatú Színházkert közepén álló öreg épület egyik kisablakos szobájában egy szeptemberi napon kezdtem hatévesen csellózni tanulni Pájer Sári néninél. Kint még meleg volt, szinte nyár, de bent az olajkályhában már fűteni kellett. A hangszeres zenélés aztán életem meghatározó élménye lett. Sok emlékezetes együttmuzsikálást, koncertet és utazást jelentett, sőt évekkel később az ELTE zenekarában (akkor már nagybőgősként) ismerkedtem meg feleségemmel is. De a mai napig, akármikor előveszem a csellómat, érezni vélem annak az olajkályhának az illatát.

Más illatok is erősen kapcsolódnak bizonyos zenei alapélményekhez. Az iskolai énekkarral gyakran felléptünk a művelődési házban, ezért a kórusmuzsika számomra egy kicsit azóta is mindig a Dimitrov belső faborításának lakkszagát idézi. A szimfonikus zene a sok aulabeli koncertélménynek köszönhetően inkább finoman vegyszerillatú.

Minden érdekelt, nagyon szerettem rajzolni, festeni is. Kisgyerekként főleg történeteket, sokalakos zsánerképeket. Később portrékat a tankönyvek fotói alapján, óra alatt a tanárok arcvonásait elkapva, aztán azoknak a portréját, akik valamiért fontosak lettek a számomra. A Lovassyban sok nagy hatású tanárom közül is kiemelkedett Horváth Géza tanár úr, aki a földrajzórákat is arra használta, hogy Homéroszon, Csontváryn, a pécsi székesegyház szerkezetén és még ezer más példán keresztül belénk plántálja a világ dolgai iránti nyitottságot és a kultúra iránti éhséget. Másik kedves tanárommal, Merencsics Tiborral közösen megalapítottuk a gimnázium művészeti önképzőkörét. Az egyik évben az országos diáknapi esemény teljes Veszprém megyei programjának mi készítettük az arculatát. Heteken keresztül kora délutántól hajnalig rajzoltuk a plakátokat, terveztük a színpadképeket, varrtuk a jelmezeket. Hatalmas közösségi élmény volt, amelynek meg lett az eredménye is. A soproni megmérettetésen a veszprémi csapat az összes kategóriában első helyen szerepelt. Azt hiszem, ekkor dőlt el végleg a sorsom: mégsem leszek gyógyszerész.

Mint rendező és producer több mint 300 animációs alkotás létrehozásában közreműködtem. Műhelyemben, a tíz éve alapított KEDD Stúdióban művészi produkcióktól, tévéreklámokon át kisgyerekek számára készített rajzfilmsorozatig sok mindent készítünk. A filmjeinket több mint 80 nemzetközi fesztiváldíjjal értékelték, köztük az Amerikai Filmakadémia Oscar-jelölésével is. A filmezésnek köszönhetően több mint harminc országban töltöttem hosszabb-rövidebb időt.

Egyik alkalommal, amikor Japánban zsűriztem egy fesztiválon, vendéglátóm elvitt egy kis hegyi teaházba. A bambuszligetben álló épületből a hegyekre nyílt a panoráma, ragyogó májusi napsütés volt, csend, és nagy pelyhekben hulló hóesés. Elragadtatásomat látva vendéglátóm elmesélte egy élményét, ami – úgy érezte – hasonló lehetett az enyémhez. Egyszer életében eljutott Európába, és az összes, egy hét alatt meglátogatható, lefotózható híres látnivalón végigrobogott. Az életre szóló élményt mégsem ez jelentette a számára, hanem az, ami egy kelet-európai kisvárosban érte őt. A nagy rohanásban egyszer csak a kisváros székesegyházában találta magát, és a színes üvegablakok fényében, a mindent betöltő orgonamuzsikában úgy érezte, hogy otthon van, és hogy megállt körülötte az idő.

Ott, a világ másik oldalán, a kis hegyi teaházban, ettől a japán barátomtól hallottam először kimondani, amit mindig is tudtam, hogy a világ közepe Veszprémben van.

M. Tóth Géza

[video:http://youtu.be/ZIdFuvqfTwo] 

Fotó és videó: Kiss Sándor