Kövi Szabolcs neve egybeforrt Veszprémmel. Aztán ez megváltozott. Almádiban talált új otthonra. De a zenéje, amit nem érdemes címkézni, hiszen annyira egyedi, nem változott. Ahogy a munkabírása sem. Jelenről, jövőről beszélgettünk vele.

- Régen aktívan jelen voltál Veszprém életében. Mintha eltűntél volna. Elköltöztél?

- Valóban, elköltöztünk nyolc éve. Két évet Balatonfüreden éltünk,  Balatonalmádiban pedig hat éve táborozunk le a családommal, immár ez a végleges állomáshelyünk. Eleinte csak úgy tekintettem Almádira, mint Veszprém egy külvárosára, minden a megyeszékhelyhez kötött, az utóbbi két évben azonban felfedeztem, mi az itteni identitás lényege. Azóta azon dolgozunk a feleségemmel, hogy almádi polgárokká váljunk. Ez eltávolított Veszprémtől, ami olyan érzés, mint egy fájdalmas szakítás a régi szerelemmel, nyolc év különélés után. Veszprém nagyon sokat változott. 17 éve, amikor még aktív voltam, a “Veszprém, alvó város” viták idején, akkor valóban egy álmos kisváros álarca mögé bújt. Azóta nagyvárossá érett, két színházzal, Utcazene fesztivállal, többezres szuperproduciókkal. Az én ifjonti lelkesedésemre itt már nincs szükség, talán egy kicsit túl sok is lett, túlnött az elképzeléseimen. Lehet, hogy én mégiscsak jobban passzolok egy álmos kisvárosba. Zenészként egy ideje saját magam szervezem a koncertjeimet. Amelyik városban nagyobb az igény, oda többször megyek. Szegeden tavaly hatszor jártam, Kecskeméten négyszer, Budapesten minden hónapban. Veszprém környékén kevesebbszer láthatott a közönség, de azért volt két Agórás, pihenőszékes koncertem, illetve a Zirci Arborétumban is kétszer szerepeltem, pihenőszékes koncerteken. Ezeknek pont annyi publicitást adok a Facebook-on, amennyivel meg tudom őket tölteni. Talán ezért látszik úgy, hogy eltűntem. Akik nem járnak a koncertjeimre, nem követnek az interneten, azok nem sokat hallhatnak felőlem.

- A zenéd azonban változatlan: az ezoterikus körökben különösen kedvelt. Te hogy érzed? Változott a zenéd is?

- Hosszú évek óta próbálom lemosni zenémről az “ezoterikus” címkét, jobban örülök a meditációs, relaxációs jelöléseknek, ám a legszerencsésebbnek azt tartom, ha csak annyi szerepel a plakáton: Kövi Szabolcs koncert. Kicsit úgy, mint Vangelis vagy Enya esetében, az ő zenéjüket is nehéz felcímkézni, az ezoterikus körök magukénak érzik, de a lemezboltban a pop kategóriába kerülnek. Velem ez nem fordulhat elő, mert a zeném túl “relax”, távol áll a poptól. 2015-ben és 2019-ben kiadtam két könyvet, nyomtatott és hangoskönyv formában is, ez nagy fordulat volt számomra, akkor is, ha a közönségem java része nem így ítélte meg. Még kevés az olvasóm, alig ötezer példányt adtam el, de a legfontosabb az, hogy a regényekhez zenék is kapcsolódnak, vagyis együtt születik a történet és a muzsika. Mivel a két regény egy folytatásos történet két része, már legalább nyolc olyan zenei kiadvány született, amelyek kapcsolódnak hozzá. Bízom benne, hogy egyszer a hallgatóim megismerik a könyveket is, és örömmel fedezik fel a zenék és a történetek között a kapcsolatokat. Ez egy szokatlan, újszerű élvezet forrása lehet. 

- Régebben évi 80-100 koncertet is vállaltál. Manapság hogy van ez?

- Tavaly 206 koncertem volt, de csak azért ilyen sok, mert a pihenőszékes koncertek létszáma maximum 30 fő, ilyenkor négy turnust töltök fel ugyanazon a napon, azaz négy koncertet adok. Egy sikeresebb hagyományos koncertemen, az ország nagyvárosaiban kb. 160-200 fő jelenik meg. Ez nagyjából a maximum, ennél többen nem nagyon jönnek el, ezért nem is szervezek színházakba, nagyobb előadótermekbe koncerteket. Idén az év végére már csak pihenőszékes koncerteket tervezek, egyrészt azért, mert tartok a korlátozásoktól, másrészt azért, mert népszerűbbek. Évente kb. 3-5000 emberrel kerülök kapcsolatba országszerte, ha ehhez hozzávesszük azt, hogy az adminisztrációt is én végzem, foglalásokat, terembérletet, mindent, akkor el lehet képzelni, hogy napi 12 órát kell dolgoznom, gyakran éjszakába nyúlóan. Az eredmény a szabadság, nincs főnököm, nem mondja meg senki, mit csináljak. Pontosabban a közönség megmondja, a választásaival irányít engem, de ez mégis más, mint amikor egy producer okoskodja ki, hogy mit kéne tennem. Ha más irányítana, nyilván könyvet sem adtam volna ki, de tudom, hogy előbb vagy utóbb az emberek megszeretik az írásaimat is, hiszen a szöveges meditációim már népszerűek, azokat is én írtam, és állandó munkatársam, Szabó Sipos Barnabás mondja el őket.

- Azon kevesek közé tartozol, aki jól menedzseli magát.

- Egyszer egy fuvolás irigyen megjegyezte az édesapám társaságában, hogy bezzeg a Kövi Szabolcsnak lehet koncertje az Aulában, neki meg nem. Biztos valaki nyomja! Erre az édesapám jól leteremtette, és elmondta neki, hogy csak azért volt tele a koncertem, mert előtte két hétig én magam plakátoltam a városban, jártam az üzleteket a celluxommal. Az ilyen “piszkos” munkát sokan nem végzik el, csak szeretnék, hogy legyen valami, de nem tesznek érte. Én nem félek bepiszkolni a kezem, például mostanában a pihenőszékekkel sem. A tevékenységem alapján nem zenésznek érzem magamat, hanem fizikai munkásnak, cipelem a székeket, takarókat, de megértettem, hogy az emberek ezt igénylik. Néha majdnem elsírom magamat a fáradtságtól, amikor egy hétvégén 8-10 koncertet adok, de összeszorítom a fogamat, és megcsinálom, mert ez van. Ez a dolgom. Ebből a stílusból én ezt tudtam kihozni ebben a kis országban. Lehet, hogy máshol többre vittem volna, de eszemben sincs elmenni, én ide tartozom, mintha csak a természet része lennék, egy hegy vagy egy tó. Tágabb értelemben Magyarország a hazám, szűkebb értelemben a Balaton-felvidék, és a Bakony. Ezért érzem még mindig veszpréminek is magamat, de egy kicsit zircinek, eplényinek, balatonfüredinek, pápainak, és elsősorban persze almádi polgárnak.

- Milyen nagy céljaid, vágyaid vannak?

- Nincsenek nagy céljaim. A gyerekemet szeretném felnevelni, nem bánnám, ha látnám az unokáimat is, kicsit idős apuka vagyok. Almádiban, a házunkban létrehoztam egy mini-koncerttermet, itt szeretnék építeni egy sóbarlangot is. Ide várom majd a közönségem, intim, kislétszámú koncertekre, hiszen van egy hangágyam is, amire rá lehet feküdni, a beleépített 72 húros hárfa pedig megbizsergeti a hallgató minden porcikáját. Nem bánnám, ha ez a hely beindulna.

Szeretnék írni, már a regényfolyamom harmadik részét tervezem. A legnagyobb álmom, hogy kiadjak egy többszereplős hangjátékot. A hangjáték méltatlanul elfeledett műfaj. Ha csak az ifjúságra gondolunk, sokkal hasznosabb számukra, mint a televízió, mert a hallgató az elméjében teremti meg a szereplők arcát, a díszleteket, egyszóval működteti a fantáziáját, ami nagyon hasznos. Az egyik idei munkám egy mesemeditáció, amit természetesen Szabó Sipos Barnabás tolmácsol kellemes baritonján. Ezt az albumot a fiammal együtt alkottuk meg, ő találta ki a helyszíneket, a történések egy részét, lektorálta az elkészült szövegeket. Ez a munka már előrevetíti egy hasonló, többszereplős, szöveges meditációs album létrejöttét. Tudom, hogy egy ideig eltart majd, hogy megértsék a felnőttek, miért jó az, ha a gyermekük ilyen felvételt hallgat lefekvés előtt, de bízom benne, hogy az idő majd igazol. A fiamnál már láttam, milyen jó hatással van rá, ha elalvás előtt ilyesmit hallgat. Elfelejti a mérgét, bánatát, szépen, nyugodtan pihen.

Pethő Imre
Fotók: Kövi Szabolcs