Dr. Markó László a Magyar Tudományos Akadémia tagja. Dolgozott a MÁFKI-ban, volt a Veszprémi Vegyipari Egyetem szerves kémia tanszékének vezetője, a MÜKKI igazgatója, az Akadémia kémiai tudományok osztályának elnöke, a VEAB elnöke – jelenleg nyugdíjas professor emeritus. 2011 márciusa óta Veszprém díszpolgára. Egyetemi kis szobájában nem mindennapi, küzdelmes, rendkívüli eredményekben gazdag, és még mindig kanyargó életútjáról beszélgettünk.
– Mi szeretett volna lenni gyerekkorában?
– Hogy mi szerettem volna lenni egészen kicsi koromban, arra nem emlékszem. Édesapám orvos volt, ő szívesen vette volna, ha az orvosi pályát választom, és igyekezett is az érdeklődésemet ilyen irányba
terelni, de elég korán belépett az életembe a kémia. Csupán egy zavaró körülmény jött közbe, ugyanis nagyon megszerettem a geológiát – de döntöttem, a voksot a kémia mellett tettem le, és a geológia mint hobbi maradt meg az életemben.
– Hol végezte iskoláit?
– Édesapám eredetileg az angol nyelvű sárospataki gimnáziumot nézte ki nekem, de az nagyon messze volt Budapesttől, így a Reichsdeutsche Schule-ba, a német birodalmi iskolába íratott be, ahol a magyar irodalmon, történelmen és földrajzon kívül az összes tantárgyat németül tanultuk. Félreértés ne essék, nem náci szellemben neveltek minket. Ennek nagyon egyszerű oka volt: azok a német általános és középiskolai tanárok, akik nem lelkesedtek a náci ideológiáért, szívesen jöttek Budapestre tanítani – így mégis messzebb voltak a tűztől. 1944 őszén lettem 16 éves, amikor megjelentek a nyilas plakátok, hogy a fiataloknak be kell vonulniuk. Édesapám Budapesten egy kis alapítványi kórház igazgatójaként dolgozott, ennek köszönhetően bekerültem a kórházi laborba, mint hadiüzembe – így vészeltem át azt az időszakot. Pár hónapos kihagyás után, 1945 tavaszán a budapesti Református Gimnáziumban folytattam a tanulmányaimat, és 1947-ben érettségiztem.
– A gimnázium után gond nélkül felvették az egyetemre?
– Szerencsémre még 1947-ben bekerültem a Műszaki Egyetem vegyészmérnöki karára – egy évvel később a származásom miatt ez már elég nehéz lett volna. Az 1948-as hirtelen irányváltás első jele az volt, hogy a 160 felvett diákból 80-at megbuktattak az első félév végén, ám ’48 tavaszán azt láttuk, hogy a kiesettek is megjelentek a következő szemeszterben – mert kellett a sok fiatal mérnök. Az egyetemi éveket nem nevezhetem problémamentesekn
ek, minden héten volt például „Szabad Nép félóránk”, amikor felváltva kellett politikai előadást tartanunk – ezeket egy-egy oktató vezette, aki általában ugyanannyira szenvedett, mint mi. Vigyázni kellett, mit mondunk és teszünk, de végeredményben senkit nem zártak ki a szabadszájúsága miatt a karról – annyira szükség volt a mérnökökre. Emellett megvoltak a jó baráti körök, akkor kezdődött a szerelmem a barlangkutatással. Tehát jól éreztük magunkat, éltük az egyetemisták életét, ott voltak a lányok, nyaranta táborozni mentünk, szénapadlásokon aludtunk…
– Hogyan került a MÁFKI-hoz?
– A harmadik évben az utolsó vizsgám után hazamentem, ledőltem a díványra, kinyújtóztattam magam és – mivel azon a nyáron nem volt gyakorlatunk – csak arra tudtam gondolni, hogy végre itt a szabadság… – amikor megcsörrent a telefon. Egy barátom hívott, aki akkor a MÁFKI-ban dolgozott (a Magyar Ásványolaj és Földgázkísérleti Intézet a Műegyetem kémiai technológiai tanszékének néhány laboratóriumában kezdett megszületni), és megkérdezte, nincs-e kedvem nyáron csatlakozni hozzájuk. Abban a pillanatban felismertem, hogy ha odakerülök, akkor talán az egyetem végén is visszatérhetek a MÁFKI-hoz, és kutatómérnök lehetek. Így elvállaltam, nem is nyaraltam semmit, de kaptam egy laboránst és egy teljesen önálló feladatot. Akkoriban a hamvasan kibontakozó magyar kémiai ipari alapkutatások időszakát éltük.
– Mikor költözött Veszprémbe?
– Az első beszélgetésen főnököm, Berty József föltette a kérdést: hajlandó vagyok-e lejönni Veszprémbe, ugyanis 1951-ben ide költözik a MÁFKI. Egyből igent mondtam. Miért? Kaptam saját témát, egy egyszobás, összkomfortos lakást, tisztességes fizetést, 1200 forintot – amikor a lakbérem 40 forint volt havonta – tehát saját egzisztenciát teremtettem. A lakásban többször hárman is éltünk, ugyanis befogadtam a barátaimat – azzal a feltétellel, hogy ha nősülök, azonnal kiköltöznek.
– És mikor következett be a nősülés?
– Elég gyorsan, 1953-ban, de egyáltalán nem bánom, mert szerencsére elég szép családot sikerült összehoznunk feleségemmel. Bernadett egy évvel utánam érkezett Veszprémbe, mint technikus. Elsőként hozzám osztották be néhány napra; tetszett nekem, mert olyan vidám, cserfes, rámenős teremtés 
volt. Bimbózó kapcsolatunk rövid időn belül házasságba torkollott, ’54-ben és már meg is született első gyermekünk. Az intézeti kutatás mellett 1963-ban – némi csikorgás után – végre sikerült megszereznem a kandidátusi fokozatot.
– Merthogy?
– Merthogy nem voltam elég jó elvtárs. Kétszer utasították vissza kérelmemet azzal a hivatkozással, hogy csak „az kaphat tudományos minősítést, aki aktívan támogatja a szocializmus építését”. A második elutasítás után az Akadémián egy hölgy – a kémiai tudományok osztályáról – beszélt a MÁFKI igazgatóhelyettesével, aki nagy pártfunkcionárius volt, hogy olyan jellemzést írjanak, ami segítheti az eljárás engedélyezését. Úgy látszik, az igazgatóhelyettes is belátta, hogy nem árt, ha az intézetnek van még egy fiatal, tudományosan minősített szakembere, így ’63-ban megszereztem a kandidátusi fokozatot. Később, ’65-ben teljesen váratlanul kerültem az egyetemre.
– Ismét egy telefon?
– Pontosan. Polinszky Károly miniszterhelyettes – az egyetem alapítója – keresett meg, hogy a szerves kémia tanszéken megüresedett a tanszékvezetői állás, és többek között rám is gondoltak. Azt ajánlotta, menjek át a tanszékre tanszékvezető egyetemi docensnek, emellett az Akadémia által alapítandó petrolkémiai kutatócsoport vezetését is megkapom. Elvállaltam – 37 éves voltam. Elég kemény évek következtek, mert közben azért a MÁFKI-ban is dolgoztam – a péti kísérleti üzemet építettük –, emellett irányítottam a tanszéket, előadásokat tartottam, és még ott volt a fokozatosan duzzadó létszámú kutatócsoport is.
– Gondolom, a veszprémi egyetem szerves kémia tanszékének vezetőjeként új kihívásoknak is meg kellett felelnie.
– Igen, a tanszék irányítása mellett konferenciákon vettem részt, előadásokat tartottam, rengeteget publikáltam. 
1968-ban megírtam az akadémiai doktori értekezésemet, így egyetemi tanár lettem. Meghívtak hosszabb-rövidebb időre vendégprofesszornak Würzburgba, Chicagoba, Rennes-be, Touluse-ba, Modenába – tehát kellőképpen kinyüzsögtem magam. A kutatás egyre inkább csoportmunkává vált, de minden cikket, minden disszertációt én lektoráltam.
– Jó kollégákkal dolgozott együtt?
– Igen, úgy érzem, jól megértettük egymást. Csak egyet hibáztattam és hibáztatok máig több kollégámban. Mindig igyekeztem felhívni a figyelmüket arra, hogy az egyetemet ugródeszkának tekintsék, próbáljanak érvényesülni, igazi nagy karriert befutni. Küzdöttem a provinciális szemlélet ellen – de nem mindig sikerült.
– Meddig dolgozott az egyetemen?
– Egészen 1986-ig, ekkor ismét jött egy váratlan felkérés. A MÜKKI (Műszaki Kémiai Kutatóintézet) valami kellemetlen ügybe keveredett, és úgy gondolták, hogy csak úgy menthető meg, ha egy akadémikus veszi át a vezetését (1976-ban lettem levelező, 1987-ben pedig rendes tag). Így megkerestek engem, de én húzódoztam, hogy nem vagyok műszaki kémikus, inkább kutatnék – végül mégis elvállaltam, mert megtarthattam az egyetemen a kutatócsoportot. 1990-ben leköszöntem az igazgatói állásról, ám a tanszékre nem akartam visszamenni, mert úgy éreztem, csak útban leszek – így maradtam kutató professzor a MÜKKI-ben. Persze majdnem kaptam még egy gellert 1988-ban, amikor azt szerették volna, hogy legyek rektor az egyetemen, de két nagyon rossz éjszaka után nemet mondtam a felkérésre.
– A MÜKKI mellett és után milyen egyéb munkát végzett?
– A Magyar Tudományos Akadémia kémiai tudományok osztályának elnöke voltam 1988-tól 1996-ig, ezek után ’96-ban megválasztottak a VEAB (Veszprémi Akadémiai Bizottság) elnökének. 2002-óta nem töltök be állandó vezető tisztséget – meg kell mondjam, nem nagyon sajnálom.
– És jelenleg?
– Egyszerű nyugdíjas és emellett „professor emeritus” vagyok (érdemes professzor – a szerk.), ami elvben csak egy cím – de itt lehetek az egyetemen, van egy kicsike szobám, használhatom az internetet, a telefont, tehát nyugodtan tudok a munkámmal foglalkozni.
– Tehát most is dolgozik?
─ Természetesen, de nem a kémiai alapkutatást végzem, hanem részben szakmai, részben hobbi-szintű dolgokkal foglalkozom. Mindig is érdekelt a geológia – aktívan űztem is, az első komoly barlangfeltárást a Bakonyban a mi kis csoportunk végezte 1960-ban. E tárgyban végzett kutatásaim és közleményeim alapján lettem a Magyar Karszt- és Barlangkutató Társulat tiszteleti tagja. Érdekel a csillagászat is. E témakörök és a kémia összekapcsolódásából születtek különböző ismeretterjesztő cikkeim és előadásaim, amelyek egyre szélesebb területre terjedtek ki. Eleinte az élet keletkezésével foglalkoztam – kémikus szemmel vizsgáltam a Föld és az élet történetét –; majd a kozmikus katasztrófák – a kis égitestek Földbe csapódása – kerültek érdeklődésem középpontjába. Legutóbb meg olajos (MÁFKI-s) múltam ösztönzött arra, hogy magam is prognózist készítsek a világ kőolajtermelésének várható alakulásáról.
– Mindemellett más hobbija is van?
– Érdekel a történelem is, olyan dokumentumokat gyűjtök, amelyek speciálisan jellemzik a magyar történelem egy érdekes korszakát, az 1848 és 1956 közötti időszakot. A Kossuth-bankóktól az 1956-os röpcédulákig sok minden 
megtalálható a gyűjteményemben. Különböző formákban igyekszem az anyagot feldolgozni, elkezdtem például összeállítani egy olyan „történelemkönyvet”, amelyben sok kép, dokumentum található, melyekhez rövid szöveges magyarázatok, kommentárok kapcsolódnak. De érdekel a pénz világa is, gyűjtök régi pénzeket, figyelem a tőzsde mozgásait.
– Egy kicsit vissza a szakmájához: Önt mi fogta meg a kémiában, milyen szépséget talált benne?
– A kémiai szerkezetek szó szerint végtelen változatossága és az ebből fakadó lehetőség, az ismeretlen felfedezésére. Az a tudat, hogy olyat találhatok, amit előttem még nem ismert senki. A barlangkutatás is ezért vonzott.
– Mire büszke az életében?
– Hogy őszinte legyek, sokkal többet értem el, mint amit valaha is gondoltam. A legbüszkébb arra vagyok, hogy nagyon sok fiatallal szerettettem meg a kutatást, illetve arra, ami csak közvetve az én érdemem, hogy óriási nagy a családom. Három gyerek, tizenhárom unoka, hat dédunoka – huszonkét egyenes ági leszármazott.
– Veszprém Város Díszpolgára, Állami Díj, Alexander von Humboldt-díj, Magyar Köztársasági É
rdemrend középkeresztje, Arany János Közalapítvány Nagydíja, Akadémiai Aranyérem, Területi Príma Díj, Cholnoky-díj… Mit jelentenek önnek a díjak?
– Zavarba ejtenek. Arany Jánosnak van egy sora erről az Epilogusban: „S több a hír-név, mint az érdem”. Ráadásul a díjak egy idő után vonzzák egymást. Ezt mi Máté-effektusnak hívjuk, az Evangéliumban (Mt 25,29) olvasható rész miatt: „Akinek van, annak még adnak, hogy bővelkedjék, akinek pedig nincs, attól az is elvétetik, amije van.” A díjak nem tesznek elbizakodottá. Én is gyarló ember vagyok, csak igyekszem tisztességes lenni. Nem is vagyok olyan nagyon okos, csak szorgalmas.
Szaksz Balázs
Fotó: Kiss Sándor
