Gopcsa Katalin már egyetemi tanulmányai előtt megismerte a veszprémi múzeum munkáját, diplomájának megszerzése óta dolgozik a Laczkó Dezső Múzeumban. Tevékenysége felöleli a múzeumi munka minden területét, elsősorban a kortárs művészetre fókuszálva. 2011-ben megkapta a Gizella-díjat.
– Milyen indíttatásból fordult a művészettörténet felé?
– Amikor kicsi voltam, a szüleimnek a háború után sok mindenük elveszett, és én a „A művészet története” (írta: Barát – Éber – Takács) című könyvet kaptam meg nézegetni gyermek képeskönyv helyett. A kötetben lévő 
képek fantasztikusan belém ivódtak. A későbbi döntésemben nyilván az is közrejátszott, hogy édesanyám nagyon ügyes kezű volt, rengeteget rajzolt és festett is. Érdekelt a történelem már általános iskolában, és középiskolában rendkívül jó tanárok kezébe kerültem. A mai fiatalok nehezen tudják elképzelni, de az én időmben egy színes reprodukció nagyon nagy kincsnek számított. Akkor kezdtek el beszivárogni a színes könyvek, egyik tanáromtól kaptam kölcsön ilyeneket, hogy ne csak fekete-fehér képek alapján ismerkedjem régebbi korok műalkotásaival. Elkezdtem a múzeumba is bejárni, ahol kedvesen fogadtak. Francia-magyar szakos előfelvettként a múzeumban kezdtem el dolgozni Éri István keze alatt, aki egy nagyon művelt, megszállottan ezt az ügyet szerető ember volt, és ezt átsugározta a csapatra is. Sok dolog akkor indult el: erre az időre tehető a Veszprémhez kötődő szobrász, Csikász Imre első kiállítása, ekkor kezdtek le mélyebben Egry Józseffel való foglalkozni, azaz rengeteget lehetett tanulni a muzeológusi és művészettörténészi munkából.
– Budapesten egy fotóművészeti galériában dolgozott. Ez miben volt más, mint a veszprémi múzeum?
– A galériában sokkal szabadabb embernek fogadtak el. Az egyetem alatt kacérkodtam a fotóval, talán ennek is köszönhető, hogy hosszabb ideig nem Veszprém érdekelt elsősorban.
– Miért döntött úgy, hogy mégis visszatér Veszprémbe?
– A családi kötődés miatt. Amikor az államvizsgára készültem, már vártam első gyermekemet. Itt, vidéken is meg kellett ismertetni azt, ami minőség az országban és másutt. Erre nagyon jók voltak az általunk szervezett országos kiállítások. Olyan nagyságoknak is csináltunk kiállítást Tihanyban, akik a 20. századi magyar művészet legjobbjai közé tartoztak. A ’90-es évektől újabb feladat vált számomra fontossá, mégpedig a helyi értékek megismertetése. Sok tehetséges alkotó él 
Veszprémben, ám vidéken nincs siker, elismerés és reflektorfény. Ez természetesen hiányzik az alkotó embereknek, de ha valaki kibírja, akkor remek dolgokat tud csinálni, mert tud koncentrálni az alkotásra.
– Van olyan művészeti ág, amelyet mindennél jobban szeret?
– Nincs. Egry Józsefért még a munka előtt rajongtam, őáltala pedig sok csodás munkába csöppentem bele. A fotográfia is nagyon érdekelt, ám az évek során háttérbe szorult, mivel mindennel nem lehet foglalkozni. De van még valami: a kertművészet. Sokat olvastam róla, kellene, hogy műveljem is.
– Sok mindennel foglalkozott az évek során, sok dologban úttörőnek mondható. Nehéz volt mindezt elérni?
– Nyugodtabban, lassabban képzeltem el. Amikor a gyerekek megszülettek, felmértem, hogy számos dolgot vagy feladok, vagy nem tudok több mindent elvégezni. A múzeumban egyedüli művészettörténészként – akár akartam, akár nem – rengeteg olyan feladat is elvégeztem, amivel nem foglalkoztam volna. Azért, hogy mégis legyen örömöm, pluszba vállaltam feladatokat. Nyilván nőként a gyerekekkel nehezebb feladatom volt, szerencsére a férjem mindenben támogat, megosztjuk a házimunkát is. Nemrég kértek tőlem egy szakmai önéletrajzot, és akkor döbbentem rá, hogy milyen sok mindent csináltam az évek során. Most nem is értem, hogy a család mellett hogyan sikerült. Volt néhány nagy szerencsém is. Az egyik pont akkor ért el, amikor a negyedik gyerekemmel itthon voltam. Szerettem volna csinálni valamit – nem nyolcórás munkában –, de az akkori múzeumigazgató nem volt partner ebben. Megkerestem a helyi televíziót az ötleteimmel – ennek eredménye lett a Kép a képben című művészeti magazin.
– Az élete összefonódik a művészettel. Mit jelent ez Önnek?
– Az élet teljesebbé tételét, és tudom, hogy vannak és lesznek is emberek, akik zseniálisan kreatívak. Érdemes velük, műveikkel foglalkozni.
– A modern világban van még igény a művészetre?
– Nem tudom, van-e igényük erre az embereknek, de ha nincs, akkor fel kell kelteni! A művészet teljesebbé, szebbé, örömtelivé teszi az életet. Át kell helyeződniük a hangsúlyoknak, mert lehet, hogy a múzeumokba nem mindenki akar eljárni, de attól még a látványos dolgok érdeklik az embereket. Nem is ártana, ha látvány szempontjából kifinomultabbak és gazdagabbak lennén(e)k.
– Mit jelent Önnek a Gizella-díj?
– Örültem, hogy elismertek. Büszke vagyok, hogy ilyen házaspárja vagyunk Veszprémnek, hiszen mind a kettőnknek van egy ilyen szép díja.
– Milyennek látja a várost?
– Veszprémben megvan a lehetőség, hogy élhető, kulturált kisváros legyen, ahonnan a Hamvas által emlegetett filia még nem költözött el. Nagyon jó adottságai vannak, de koránt sincsenek kihasználva. Úgy kellene tenni érte, hogy a dolgok személyessége megmaradjon.
– És mit adott önnek Veszprém?
– Veszprémnek nagyon sok rejtett értéke van, s erre lassan jöttem rá. Előbb úgy éreztem, száműzetésben vagyok a „nagy”, a valódi”, a pezsgő kulturális, művészeti élettől. Aztán, ahogy felfedeztem olyan művészeket, akik itt születtek, éltek és dolgoztak, s megismertem régi helyi történéseket, emlékeket; kezdtem rájönni, hogy kincsesbánya Veszprém, csak bele kell mélyedni, fel kell kutatni és ismertté kell tenni, hogy a ma itt élőket is gazdagíthassa. Gondolok itt a Nagy Sándor, a Csikász Imre kiállításokra és a Vár ucca 17. negyedévkönyv köteteire, az „Egy dunántúli kisváros a századfordulón” kiállításra, a Veszprém Televízióban készített, és most is készülő „városkép” rovatra, 
benne arra a rengeteg témára, amivel érdemes foglalkozni: közterekkel és figyelemre méltó épületekkel, az azokon lévő szobrokkal és díszítményekkel, a városkép alakulásával, ennek megjelenéseivel… Eszembe jut Borsos Miklós egy története: évekig járt mindenfelé, kereste, kutatta, amit meg szeretne formázni, és a hozzá való követ – majd hazatérve a kapuja mellett talált rá. Valahogy én is így voltam ezzel: ahogy érlelődtem, úgy kezdtem el nem valami elképzelt értéket kergetni, hanem észrevenni a körülöttem lévőket. Ezért is fontos, hogy a Veszprém Televízióban elkészítettük A mi Veszprémünk című filmet. Amit az ember a sajátjának érez, ahhoz igazán köze van. És a (perem)vidéken sok olyan művész élt, él és alkot, aki vállalja a vidék „tisztítótüzét”, vállalja azt, hogy nem figyelnek rá, sőt sokszor közönnyel fogadják, amit csinál – de mégis, itt van számára elmélyült dolgok létrehozásához lehetőség.
|
Névjegy:
Gopcsa Katalin művészettörténész, tudományos főmunkatárs. Debrecenben született 1947. augusztus 5-én. 1972-ben szerezte meg diplomáját az ELTE BTK művészettörténet-francia-magyar szakán.
Az egyetem előtt, majd 1972-től ismét a veszprémi múzeum munkatársa, 1982-től 1985-ig az első budapesti Fotóművészeti Galéria művészeti vezetője. 1986-tól ismét a veszprémi Laczkó Dezső múzeum dolgozója, tudományos főmunkatárs. Több mint száz kiállítást rendezett, ezek közül sok jelentős tárlatot a Tihanyi Múzeumban. Nevéhez fűződik az 1990-es Ajkai Üvegszimpozion megszervezése, és a múzeum kortárs üveggyűjteményének megalapozása.
Szakterülete a XX. századi és kortárs magyar művészet és fotóművészet. A Veszprém Televízióban KÉP A KÉPBEN címmel 1992-től 2001-ig havonta, azóta alkalmakként húszperces vizuális folyóiratot szerkeszt, melyben a város és a megye értékeire hívja fel a figyelmet. Foglalkozik iparművészettel és építészettel is. Tagja a Művészettörténészek Kállai Ernő Körének, a Magyar Alkotóművészek Országos Egyesületének, a Magyar Fotóművészek Szövetségének és a Veszprémi Művész Céhnek. 2002-ben Laczkó Dezső-díjat, 2011-ben Gizella-díjat kapott. |
Janni Anikó
Fotó: Kiss Sándor
