A veszprémi kézilabdadrukkerek egykori elsőszámú kedvence, a volt világválogatott, tízszeres magyar bajnok, tízszeres Magyar Kupa-győztes, KEK-győztes Éles József napjainkban a nevével fémjelzett kézilabda iskolát igazgatja. A közelmúltban Dominikát is megjárt szakember nagy vágya azonban, hogy egyszer az MKB Veszprém KC kötelekében is bizonyíthassa rátermettségét.
Az Éles Kézilabda Iskola SE növendékei kiválóan szerepeltek a gyermekbajnokság országos döntőiben. Az U10-es és az U9-es együttes bajnok lett, az U11-esek negyedikként zártak. Az U8-asok pedig vitatott körülmények között, egyetlen találattal maradtak alul a sorozat veszprémi fináléjában.
– Mi volt az alapötlet az ÉKI elindításakor?
– Tulajdonképpen spontán alakult az egyesület. Korábban Velky Mihály foglalkozott a gyerekek képzésével, ám a kezdeményezés a szakember elfoglaltságai miatt három-négy évvel ezelőtt abbamaradt. Ekkor örököltünk 12–13 játékost, akiket semmilyen név alatt nem tudtunk szerepeltetni, így megalakult az ÉKI. A nevemet adtam hozzá, feltételezve, hogy netán garancia lehet az érdeklődők számára. Az ötlet jónak bizonyult, hiszen mostanra közel száz növendékünk van. A létszámunk pedig folyamatosan nő, s az eredményeink is bizonyítják, hogy jó úton járunk.
– Bravúros idényen van túl az egyesület.
– Tavaly ugyanígy négy csapatunk szerepelt az országos fináléban, idén azonban ezt megfejeltük, hiszen a négy döntős csapatunk közül a 2000-es és a 2001-es korosztály is aranyat szerzett. A 2002-esek egyetlen meg nem adott góllal kaptak ki a veszprémi döntőben, ami miatt a mai napig keserű a szám íze. Összességében azonban nagyon szép évet zártunk.
– Névadó elnökként milyen feladatokat lát el a klubnál?
– Kicsi utánpótlás együttes vagyunk, így nálunk az elnök nem a székéből irányít. Az egyesületet én alapítottam a feleségemmel, így mi lettünk az elnök és az elnökhelyettes. Fazekas Nándor a titkár, és a felesége a titkárnő, de rengeteget segítenek a szülők is. Ez így rendkívül jól működik. Ami a feladataimat illeti, én igazgatom a csapatokat, rengeteg edzést tartok, keresem, hogy kiket vonjunk be a munkába, s megyek a szponzorok után is.
– Segítői, munkatársai névsora sem mindennapi…
– Rendkívül fontos, hogy milyen emberek dolgoznak az utánpótlásban. Nem szeretném a testnevelő tanárok munkáját lekicsinyíteni, de úgy vélem, a gyerekeknek a „nagy lépéseket” a kézilabdások tudják átadni. Edzőim közé tartozik a KEK-győztes, sokszoros bajnok, válogatott Török Lajos. Fazekas Nándort nem kell bemutatnom, hiszen jelenleg is aktív: a válogatott és a Veszprém elsőszámú kapusa. Tombor Csaba is aktív, volt válogatott, a Balatonfüred játékosa, Zsigmond György szintén nagy eredményekkel bír, a névsort pedig én zárom. Jelen pillanatban az országban ilyen neveket senki nem tud felsorakoztatni.
– Mit tart az utánpótlás-nevelés legnagyobb szépségének?
– Azt, hogy a gyerekeket idehozzuk, és arra a sportra neveljük, amely számomra világon a legszebb. Az iskolákban nagyon kevés a testnevelésóra, nálunk viszont egy héten akár ötször is edzenek. Amellett, hogy mozgást biztosítjuk számukra, a versenysportra neveljük őket. Persze nekem már az is nagy boldogság, hogy elhozzuk őket a számítógép elől. Jó látni, hogy milyen ügyes, tehetséges gyerekek vannak. Bízom benne, hogy ezt egyre többen észreveszik, felkarolják, és sokkal több jó kézilabdás lesz, mint most. Mindemellett örömteli, hogy a gyerekek egy nagyon jó közösségben nőnek fel, s rengeteg barátra lelnek.
– Milyen a közös munka a saját gyermekeivel?
– Változó. Van, amikor nagyon jó hatással vagyok rájuk, s van, amikor kevésbé. Biztos, hogy ki tudják használni, hogy én vagyok az apjuk, s időnként többet engednek meg maguknak. A tizenkét éves Benedek már jobban felfogja, hogy a másfélórás foglalkozás alatt én az edzője vagyok, s nem az apukája. A kilencéves Zsombor habókos kisfiú, aki sokszor inkább a homokban szeretne játszani, mint kézilabdázni, de látom rajta, hogy őt is egyre jobban érdekli az edzés. Picivel többet engedek meg nekik, mivel ők a fiaim, de egy bizonyos határon belül, hiszen valamennyi nebulót ugyanúgy tisztelem, szeretem, mint a fiaimat. A sport egyébként kiválóan formálja a gyerekeket, az együtt töltött foglalkozások, táborok alatt olyan magatartást vesznek fel, amely számomra külön büszkeség.
– A közelmúltban Dominikán vállalt munkát a női válogatott élén.
– Mint kiderült, ott szövetségi kapitányi poszt nem is létezik. A megállapodás értemében olyan marsallbotot adtak volna a kezembe, amellyel a teljes szakmai munkát koordináltam volna. Ebből aztán semmi nem valósult meg. Akikkel kapcsolatba kerültem, nem igazán a becsületességükről voltak híresek. Latin-Amerika lazább hely, Európához képest egész más világ. Ígértek nekem 20–21 nagyon ügyes játékos, ebből 8–10-et kaptam, akikről kiderült, hogy egyáltalán nem ügyesek. Ezzel a kerettel kizártnak tűnt felkészülni egy világversenyre, hiszen semmilyen feltétel nem volt adott ahhoz, hogy a csapat bármit is elérjen. Nem láttam értelmét, hogy ott kint dolgozzam, s emiatt ne lássam a családomat.
– Milyen szerepet tölt be a szívében a veszprémi klub? Milyen gyakran jár MKB-meccsekre?
– A Veszprém a mindenem. Veszpréminek érzem magam, függetlenül attól, hogy 20–21 évet Pesten éltem. Hajnal Csabának köszönhetem, hogy annak idején kirángatott abból a fővárosi közegből, amelyben ott volt minden barátom, kötöttségem. Ha a klubvezető akkoriban nem olyan agilis, s nem jár naponta hozzánk „fűzni” engem és apukámat, soha nem kerültem volna Veszprémbe. Így rengeteget köszönhetek neki, s nagyon remélem, hogy valamikor tudok neki annyit segíteni, hogy ezt megháláljam. Nekem a Veszprém rendkívül sokat jelent, függetlenül attól, hogy nem dolgozom a kötelékében, amely fájó pont számomra. Bízom azonban abban, hogy egyszer majd kapok lehetőséget, s akár mint másodedző, utánpótlásedző vagy netán vezetőedző bizonyíthatok. Ma már csak olyan meccsekre járok, amelynek van sportértéke. A magyar bajnokságban sajnos ilyen már nincs. Nagyon gyenge az NB I, egyszerűen katasztrófa. A második helyezett képes kikapni 13–14 góllal az elsőtől. Ezek már nem rangadók. Inkább a BL-találkozókra megyek, azok igazi derbik. Az ottani hangulat, a küzdelem, a kézilabda szépsége a mai napig magával ragad.
– Megfelelő ajánlat esetén vállalna ismét munkát a felnőtteknél?
– Igen, de most már megválogatnám, hogy milyen felkérést fogadjak el. Egyszer már darázsfészekbe nyúltam a kiskunhalasi szerepvállalással. Sokan mondták, hogy Józsi nem menj oda, mert az a csapat „halálra van ítélve”, én azonban hurokba dugtam a fejem, aminek meg is ittam a levét. Halason – Lepasován és Szarkán kívül – nem volt NB I-es szintű játékos, másodosztályú játékosokkal kellett volna bennmaradnom. Gyöngyösön olyan gondok voltak, amelyek nem tették lehetővé, hogy jó eredményt érjünk el. Eddig két felnőtt csapatom volt. Szerencsétlen dolog, de mindkettő kiesett. Megtanultam, hogy a rendkívül nagy optimizmusom ellenére nagyon oda kell figyelni, hogy hol vállaljak munkát. S azt is megtapasztaltam, hogy öt-hat hónap alatt nem lehet csapatot varázsolni. A minap hallottam egy jó mondást: a jó edző az, akinek jó csapata van. Most már olyan csapatot szeretnék, ahol bebizonyíthatom, hogy jó edző vagyok. Nagyon rossz anyagból ugyanis, lehet bárki az edző, kizárt dolog, hogy jó csapatot csináljon. Ez olyan, mint a Forma-1. Amíg Schumacher – aki a kedvenc versenyzőm volt – a világ legjobb autójában ült, ő volt a legjobb, most azonban nem képes jó eredményre.
– Edzőként mi a legnagyobb álma?
– Magyarországon egyedül a Veszprémnek van arra sansza, hogy egy BL-ben a legjobb a négy közé jusson. Arra azonban sajnos nekik sincs esélyük, hogy megnyerjék a sorozatot, hacsak nem történik egy-két rendkívül jó igazolás. A nemzetközi mezőnyben olyan csapatok szerepelnek, s olyan pénzek mozognak mögöttük, amivel a bakonyiak nem fognak tudni versenyezni. Én lennék a világ legboldogabb embere, ha egyszer Veszprémben kapnék olyan munkát, amellyel bizonyítani tudnék. Ez kiteljesedhet akár az utánpótlásban is. Nagyszerű lenne, ha kapnék egy utánpótlásvonalat, ahol minden évben ki tudnék nevelni egy-két jó játékost, akikhez az én nevem fűződne.
Zatkalik Dávid
Fotó: Melczer Zsolt