Kőrösi Csaba színművész 23 éve él Veszprémben. Szereti a várost, a belvárost, az utcákat – és az embereket, akik mosolyukkal hálálják meg színpadon nyújtott teljesítményét. Kőrösi Csaba
Veszprém színésze lett, amit az is bizonyít, hogy nemrégiben vehette át a Petőfi Színházban a negyedik Petőfi-díját. Az elismerést évről-évre a közönség ítéli oda a legkedveltebb színészének. A díjakról, a városról és az életről beszélgettünk a színművésszel.
– A Veszprémi 23 évéből ki tudná emelni a legfontosabb mozaikdarabot?
– Semmit nem lehet kiemelni. Minden jó és keserűség itt ért Veszprémben. Minden hozzá tartozik az élethez. A múltamról nem szeretek beszélni – 23 év távlatából mi újat tudok mondani? Sokszor alig várom, hogy menjek a színpadra próbálni. Máshova nem tudom az energiámat tenni – csak a munka és a pihenés van. Nincs más. Isten keze benne volt, hogy Veszprémbe kerültem, tudta, miért kell ide jönnöm. Ez a sors, így kellett történnie.
– Miért szereti Veszprémet?
– Nem tudom, mi fogott meg benne. A véletlen idesodort, azóta ide köt minden. Itt élek 23 éve, felnőtt korom meghatározó pillanatai a veszprémi évek. Az utolsó kőtől a fákig megszerettem mindent – a sarkokat, a belvárost. Nem lehet megmagyarázni, olyan, mintha itt születtem volna. Soha nem gondolkodtam még azon, miért szeretem a várost. Reggel felkelek, bejövök a színházba, itt vagyok kettőig, megebédelek, aztán indulok haza a Vörösmarty térre, vagy elmegyek vásárolni. Nekem meghatározó helyeim vannak a városban. Akadt olyan pillanat, amikor elmentem egy másik lakótelepre, és honvágyam volt, féltem. Annyira ide vagyok kötve, itt élem az életem a színházban és a belvárosban.
– Mit kapott a várostól?
– Itt vagyok a negyedik Petőfi-díj után, mindent innen kaptam Veszprémből, a közönségtől. Az emberek a legfontosabbak. Akárhol megyek, ha mosolyognak, akkor tudom, hogy azért mosolyognak, mert valamit kaptak tőlem, amit kötelességem megköszönni. A színpadon, a játékommal tudom legfőképp ezt megtenni. Érzem a szeretetüket.
– Van kedvenc szerepe?
– Nincs, csinálom, ami jön. Nem szeretem előre tudni, mit fognak rám osztani. Amikor megtudom, az olvasópróba után gondolkodni kezdek, megbeszéljük a rendezővel, merre menjünk. Ha előre gondolkodom, az nem vezet jóra. Az ember mindig elkezd elmélkedni, majd tévútra jut. Elmegy egy másik úton, és vége. Onnan nagyon nehéz visszajönni. Úgy is mondhatnám némi képzavarral: ilyenkor visszafele kell építkezni.
– Milyen karaktereket szeret a leginkább magára ölteni?
– Mindet szeretem, de leginkább a jó figurát, ami (aki) akar valamit mondani. Azokat a darabokat kedvelem, amelyek közölnek valamit a közönséggel. A lényeg, hogy akarjon valamit mondani a 21. századi Magyarországnak – leginkább azt, hogy ébredjünk fel! Nincs kedvenc műfajom sem. Olyan főiskolára jártam, ahol nem szakosodtunk, mindent kellett játszanom. Lehet, hogy ezért is kedvelek minden szerepet, amit rám osztanak.
– Könnyű visszazökkeni a hétköznapi életbe egy-egy előadás után?
– Nem tud az ember hirtelen átváltani. Minden szerep nehéz a maga módján. Van 
úgy, hogy a színész egy bizonyos karakterre könnyen rááll, a másikra pedig nem. Sokszor a könnyűnek tűnő szerepet nehezen formálja meg az ember, ám amikor megtalálja a kulcsot ehhez a műben és önmagában, akkor már könnyen dolgozik. Nagyon remélem, hogy a közönség látja ennek az eredményét. Ezúton is szeretném nekik megköszönni a szeretetüket!
– Hogyan fogadta a Petőfi-díjat?
– Azt mondták a kollegák, hogy most már fel kellene készülni rá, de erre nem lehet felkészülni. Mindig jól esik. Kaptam egy nagyon jó szerepet – a Figarót –, amit talán jól megoldottam, és a közönség szerette, szereti azt, amit csináltam a többi darabban is. Így köszönték meg mindezt, én meg úgy köszönöm meg a szeretetüket, hogy a kapott szerepeket igyekszem maximálisan megoldani. Nem a díjakért dolgozunk, hanem a nézőkért, a nézők pedig mindannyiunkért jönnek a színházba. Veszprém lakosságának a szeretete hajt előre, ami felelősség is. Ha megbíznak bennem, akkor csinálnom kell. Olyan vagyok, mint egy osztályfőnök, egy vezető: ha megbíznak bennem, nem szabad meghátrálnom, nem szabad, hogy csalódjanak bennem – ezt nem engedhetem meg.
Janni Anikó
Fotó: Kovács Bálint
