„Veszprémben Karcsi új lapot nyithatott a szakmai életében. Nem nehezedett rá a színházigazgatás sokszor politikai vonatkozásoktól sem mentes felelőssége, viszont konszenzusos légkörben alkothatott, elfogadó, baráti közegre talált a társulatban és a város prominensei között is, itt kiteljesedett és művészileg is megerősödött” – mondja Kolti Helga, a Petőfi Színház egykori igazgatója, akivel Korognai Károly veszprémi éveiről beszélgettünk.

– Hogyan került Karcsi Veszprémbe?

– Nagyon érdekes körülmények között került Karcsi Veszprémbe. 2003 tavaszán az Anconai szerelmesek próbái zajlottak, és már a premierhez közeledtünk, amikor a rendező, Berényi Gábor, egészségügyi gondokkal kezdett küszködni (már akkor sem volt fiatal). Éppen főrendező nélkül üzemelt színházunk, így egyre sürgetőbben nehezedett rám a feladat, gondoskodjak a pozíció betöltéséről, hogy szükség esetén, házon belül legyen segítség, aki megoldja az ilyen, és ehhez hasonló helyzeteket. Sok kollégával vettem fel a kapcsolatot. Persze, a szakmához az is hozzátartozik, hogy a nagyobb tapasztalattal rendelkező szakemberek többnyire mind foglaltak. Magam mellé, csak rutinnal rendelkező munkatársat tudtam elgondolni. Szerencsém volt abban a tekintetben, hogy Karcsi éppen akkor készült távozni Szegedről, ahol több éven keresztül épített fel egy sikeres „birodalmat”, amelytől egyéb okok miatt kényszerült megválni, a színházigazgatók élete nem egyszerű.  Akkor úgy gondoltam, (mellesleg ma sem gondolom másként) „lakva ismerszik meg az ember”, így megkerestem és feltettem a kérdést, volna-e kedve rendezni nálunk Veszprémben. Volt. Így indult.

– Mennyire ismertétek egymást?

– Különös élményt adott ismerkedésünk. Habár egy korosztály vagyunk és a Színművészeti Egyetemen találkoztunk is, pályánk során mégsem dolgoztunk addig együtt. Ennek ellenére, meglepő módon teljesen egy „színházi nyelvet” beszéltünk az első pillanattól kezdve. Bizalom és várakozás övezte őt a kezdetektől, és nem csak részemről, de a teljes társulat befogadta és megszerette ezt az erős, határozott és nagy tapasztalattal bíró, sokszor nyers és durván őszinte krapekot, aki rendezőként, színészként és csapatépítőként is hamarosan bizonyított.

– Melyik rendezésére emlékszel a legszívesebben?

– 2004 januárjában mutattuk be a Latinovits Játékszínben Herold Pinter a Szeretők és az Utolsó pohár című egyfelvonásosait, amelyben színészként és rendezőként is meghökkentette a közönséget, szakmát egyaránt. Színházi élmények új sora kezdődött ezekkel az előadásokkal Veszprémben. A művészek lubickoltak a kreatív szabadságban, tudták, hogy biztonságban vannak és határaikat feszegetve egyre jobb alakításokat produkálhatnak. A színpadon a sok esetben általános ábrázolás megszokott formáit felváltották a személyes, egyre hitelesebb, egyedi önkifejezési eszközök. Élni kezdett minden pillanat. A nézők összesúgtak egymás között, érezvén, hogy valami új, izgalmas dolog történik, aminek örülni lehetett. Estéről estére megtelt a színész-büfé boldog, elégedett, izgalommal teli arcokkal. Persze akkoriban nagyon komoly szakmai potenciál adódott össze ebben a dunántúli színházban: Ruszt József, Bubik István, Funtek Frigyes, Jakab Tamás, Szalma Tamás, …Jó volt akkor a Veszprémi Petőfi Színház tagjának lenni és szerintem közönségének is. Visszatérve Karcsihoz, úgy gondoltam, hogy minden szempontra figyelemmel a legjobb döntés az, ha bizalmat szavazok neki, s rábízok egy komoly felelősségi területet, a művészeti vezetést.

– Mit adott Veszprém Karcsinak? Mit adott Karcsi Veszprémnek?

– Úgy gondolom, hogy Karcsinak is a legjobbkor érkezett a megkeresésem. Új lapot nyithatott szakmai életében. Nem nehezedett rá a színházigazgatás sokszor politikai vonatkozásoktól sem mentes felelőssége, viszont konszenzusos légkörben alkothatott, elfogadó, baráti közegre talált a társulatban és a város prominensei között is, hiszen többjüket régről és jól ismerte. Pillanatok alatt illeszkedett be új környezetébe, és szinte azonnal a magáénak tekintette. Szerintem kiteljesedett, megerősödött művészileg a veszprémi évek alatt. Ez folyamatosan erősödött, különösen azután, hogy Szegedről átszerződött hozzánk sok nagyszerű kolléga. A veszprémi társulatra ismét országos figyelem szegeződött, és nem hiába: jöttek a jobbnál jobb előadások. Ekkor már Karcsival a műsorterv kialakításában is részt vett.

– Könnyű volt vele dolgozni? Köztudottan nehéz embernek számított.

– Színészként alázatos, de kreatív alkotótárs volt. Sokat kezdeményezett ugyan, de mindig megcsinálta azt is, amit a rendező kért, és az maradt végül. Persze organikusan belecsempészte a saját ötleteit is.  Vezetőként fontos támaszom volt. Ne feledjük el, hogy akkoriban én még kezdőnek számítottam, és „ellenszélben” nehéz volt eredményesen működni. Biztonságérzetet adott, hogy Ruszt József mesterem mellett Karcsihoz is bizalommal fordulhattam. Rendezőként lenyűgözött! Volt valami mágikus képessége arra, hogy elhitesse, a legjobb kezekben vagy. Jóskánál éreztem még ezt.  Szárnyalhattam, minden kétség nélkül, és a legjobbat hoztam ki magamból. Emlékszem, a Szecsuáni próbáin egy jelenetet olyan sokszor próbáltunk, hogy azt gondoltam, ez az előadás soha nem készül el. Minden mozdulatot, hangot, gondolatot a gyémántcsiszoló precizitásával pontosítottunk. Akkor többször is eszembe jutott, hogy a fejére borítom az asztalt, ha nem hagyja abba, persze nem tettem, mert igazából élveztem ezt a precíz alkotási folyamatot. És csodálatos előadás lett a végeredmény. Ma is legszebb emlékeim közé tartozik. Igen, a Szecsuáni jólélek volt a legkedvesebb rendezése. Persze, a La Mancha lovagját is nagyon szerettem. Azt gondolom, nem vagyok ezzel egyedül. És ne feledkezzünk el kivételes írói és dramaturgiai képességeiről sem, amelynek több alkalommal vettük nagy hasznát. Gyakorlatilag minden saját rendezésének szövegkönyvét átalakította, de játszottuk színházi átiratát is, a Tizedes meg a többieket. Szerintem mindenki emlékszik még.

– Mégis hamar véget ért ez a közös munka.

– Közös munkánk éppen kezdett volna kiteljesedni, amikor a politika közbeszólt. Igazából már 2002-től ostromolt, de a végső csapást 2005-ben, mandátumom lejáratával mérte ránk. Mások kaptak bizalmat és felhatalmazást. Ekkor mindketten munka és megélhetés után néztünk, amelybe nem fért bele a közös jövő építése. Sokszor játszom el a gondolattal, hogy milyen szép előadások születhettek volna még a társulat és közönség megelégedésére és örömére, ha nem írja felül ezt az egyszerű, de annál elhivatottabb vágyat egy másik, talán művészi és emberi értékeket is figyelmen kívül hagyó szemlélet. Ha….. Az bizonyos, hogy nem cserélném soha semmire ezeket az éveket. Életem és szívem egy része mai napig a Veszprémi Petőfi Színház. Ezen semmi nem változtat. Ebbe beletartozik Korognai Károly is, és hálás vagyok a sorsnak, hogy így alakult. Ha Karcsit kérdezhetnénk, ő sem mondana mást.

Pethő Imre
Fotó: port.hu