Tisztelt búcsúzók, gyászoló családtagok, barátok, pályatársak!

 

A GAZDA elment. Itt hagyott, GAZDÁTLANUL minket. Szünet nélkül dörömböl a fejemben: MIÉRT?

Nem kapunk a kérdésre választ. Marad a feladat, elfogadni a döntést és feldolgozni a felfoghatatlant, elengedni azt, akit szerettünk.

Most azonban még miénk a közös pillanat, hogy felidézzük egy sokoldalú művész rövidre zárt pályájának néhány mozzanatát. Mindent nem lehet, nem is cél ez, hiszen kiben-kiben úgyis tovább él, alkot, lüktet, előbukkan a történetek vagy helyzetek által.

Engedjék, engedjétek meg, hogy személyes emlékeimmel kezdjem: valahogy úgy adódott, hogy a Színház-és Filmművészeti Egyetemen nem kerültünk közvetlen kapcsolatba, és sokáig a pályán sem. Korognai Károly, Karika, a Nemzeti Színház Stúdiója elvégzését követően Marton László osztályában végzett 1987-ben. A mi osztályunk egy évfolyammal alattuk járt. Sok évvel később, miután Karika (én Karcsinak hívtam) a Vígszínházi tagságot követően, egy bátor elhatározástól hajtva megjárta az Egyesült Államokat, majd a Szegedi Nemzeti Színház főigazgatói-, később a Szegedi Szabadtéri Játékok igazgatói posztját is betöltötte, hívtam Veszprémbe, a Petőfi Színházba egy produkció megmentésére. Ma is elevenen él bennem a találkozás élménye. Energikusan jelent meg, de nyomát sem lehetett látni viselkedésében az igyekezetnek. A hozzáértő, nyugodt Gazda tudásával mérte fel az ismeretlen terepet és látszott, pontosan tudja, mi a célravezető megoldás. Határozottság és önbizalom jellemezte minden gesztusát. Ehhez persze társult az elmaradhatatlan egyedi hangvételű humor és szenvedély. Nem lehetett kívül maradni személyisége és szakmai kompetenciája körén. Már a kezdetekben kiderült, hogy harmonikusan és eredményesen tudunk együtt gondolkodni, így felkértem Őt, hogy vállalja el színházunk éppen megüresedett főrendezői státuszát és feladatait, amit örömmel meg is tett. Sikerek jellemezték közös munkánkat, de ami a legfontosabb volt számomra, hogy társulatunk igazi közösséggé kezdett formálódni. Ez az, amihez Karcsi olyan nagyon értett. Apró gesztusokból észrevette, hogy kihez és mikor kell odamenni egy kis beszélgetésre, mint ahogyan azt is mérnöki pontossággal tudta, hogy mikor legyen ellentmondást nem tűrően szikár és határozott.

Mint színész és rendező is maradandót alkotott. Ki ne emlékezne Egressy Zoltán Portugáljának Retekjére? Csáth Géza Janikájában Petrics Jenőre; Herold Pinter Utolsó pohár című darabjában Nicolasra; Shakespeare A windsori víg nők Sir John Falstaffjára, vagy a Spiró Prahjában megformált Férfi alakjára?

Rendezőként olyan előadásokat hozott létre, amelyek magukon viselték a szakember biztos kezének névjegyét és ezzel sikerre ítéltettek. Ezeknek a daraboknak a dramaturgiájába, szövegkönyvébe is rendszerint belenyúlt.

És vannak a saját darabok: a Szabadon foglak, a Hanah, a Rózsa Sándor legutóbb Zsombón, majd a Munkaköz, utoljára az angol nyelven íródott vígjáték, a The Great Hungarian Hungarikum Show, és a Lúdas Matyi, ez utóbbiak rendezését már nem tudta befejezni. Mennyi kiváló előadás lehetőségét vitted magaddal! És ott van számítógépeden az a novelláskötet is, amely, remélem, hamarosan az olvasók kezébe kerülhet.

Az élet eseményei egy ideig elsodortak minket egymástól. Tavaly decemberben hallottam ismét róla, egy kollégánktól, hogy Karcsi ismét nagy terveket sző, és alkot fáradhatatlanul. Elmondhatatlanul boldog voltam, amikor felhívott, és találkoztunk. Boldog voltam, hogy ismét azt az embert látom, aki tud repülni és élvezi is a szárnyalás minden velejáróját.

A tragikus hirtelenséggel bekövetkezett távozás híre Pünkösd szombatján lett nyilvánvaló. Érdekes, hogy a veszteség idején, mi emberek, ki tudja, talán a feldolgozhatatlanság következtében, az emlékképekhez nyúlunk. A közösségi hálón egyik legjobb barátja kezdeményezésére a történetek sora szokatlan bőséggel áradt. Hadd idézzek néhány sort:

„Egy nagyon összeszedett, intelligens, jó humorú, ambiciózus, elképesztő munkabírású igazgató, párját ritkító társulatot hozott össze. Remek kollégák, jó hangulatú próbák. Fiatalok és idősebbek, lelkesek és tehetségesek. Sokat, nagyon sokat nevetünk és olyan előadások jöttek létre, amik azóta is legendásak. Az akkori társulat pedig a mai napig úgy érzi, az volt az aranykor. És összetartozunk, bármerre vetett is az élet." /Müller Juli/

"Rajtad keresztül ismertem meg Karikát, és emlékszem pár szeretetvillanásra - egészen kivételes manus. Tehetséges, amilyen kevés akad, kemény, esendő és csupaszív, ilyennek látom. Nagyon nagy kár, és nem nagy csoda, hogy nem bírta. Veletek érzek, és nagyon puszillak. Emlékszem minden hangsúlyára, minden mozdulatára a színpadról - nekem semmivel se volt kisebb, mint a legjobbak, de Nirot és Pacinot is ide értve. Legyen innentől könnyebb az útja.” /Müller Péter/

„A legszebb szegedi színházi éveinket Nektek köszönhetjük! Olyan sokszor reménykedtünk, hogy újból visszakerül, hogy újból összeáll a "banda"... most végleg lezárult az aranykor." /Zombori Andrea/

„Minimális személyes kapcsolatom volt Karcsival, mégis neki köszönhetem, hogy tudom, milyen igazi társulatban létezni. Próba vagy előadás után is akarni együtt maradni, kidumálni mi történt közben. Összeveszni rettenetesen fontos dolgokon és kibékülni. Hajnalig inni és tíztől próbálni, mintha mi sem történt volna. Neki köszönhetem, hogy sosem jártam dolgozni. Próbálni jártam. Pedig a próbákon annyit melóztunk, hogy jártányi erőnk alig maradt a végére. Mégis, nekem nem munkahelyem volt, hanem Színházam. Most legalább tudom milyen az. Köszönöm neki.” /Lázár Kati/

Büszke vagyok arra, hogy barátok lehettünk. Olyan barátok, akik mindenről beszélgetni tudnak egymással. Nem volt téma, amit kerültünk volna. Ezért fáj olyannyira, hogy a legnagyobb szükségben nem keresett.

Tudom, hogy sokakban kérlelhetetlenül dörömböl a kérdés, miért nem voltam ott…, mit tehettem volna, hogy…, talán, ha a szakma…, … Nincsenek válaszok, csak elfogadás. Megmaradnak nekünk az emlékeink, a szavak és helyzetek, amiket felidézünk majd, és a figyelmeztető jel, hogy ne hagyjuk egymást egyedül soha. Még ha kérik tőlünk, akkor sem. Kicsi ez a szakma, olyan rövid az élet, tegyünk meg mindent azért, hogy becsüljük és szerethessük egymást és az életünket.

Elmentél. Remélem, hogy a köteted megjelenik, az álmaid valóra válnak, és elnyered mindazt az elismerést, megbecsülést, ami mélyen legbelül olyan kibékíthetetlenül hiányzott neked.

Nem marad más hátra, mint az utolsó, talán mindannyiunk számára legnehezebb fellépés. Hallgassunk meg egy részletet a Szomorú vasárnap című előadásból.

Isten veled! Nyugodj békében!

Budapest, 2017.06.27.

 

A búcsúztató szöveg Korognai Károly temetésén hangzott el.

Fotók: Leane szépe a szegedi RHZ-ban, 2013 (1)
A tizedes meg a többiek, Miskolc (2) 
MTI, Miskolci Nemzeti Színház