Ment a kristály vándorútján, ahogy egy kicsi ember puha tenyerén odébb libegett. A gyárban, ahol egy zajos gép lapátjai, még megszületése előtti életében, forró masszává gyúrták, sok száz ikertestvérével együtt, fogalma sem volt, milyen csodálatos világba fog belecsöppenni. Nem is lehetett, hiszen még nem volt ő. Ő, önmaga, a maga kristály mivoltában még nem. Aztán testvéreitől elválasztották, szétöntögették őket egy-egy edénybe, ahol sorra formát kaptak. Mindez gyorsan történt, valami borzalmas nagy hidegben. Nem fázott, hiszen a kristályok nem fáznak, a hőségtől sem tartanak, persze azért megvan a tűréshatár. Percek alatt megkapta örök életre szóló formáját. Azóta olyan szép szimmetrikus, sok-sok lapból álló a teste. A világ minden irányába lát egyidejűleg. És nem is akárhogyan. Minden sokkalta színesebb, mintha bárki más bármilyen tekintettel is nézne kifelé bármilyen testéből. Szerte a világmindenségben. Nem tudta, hogy ezt honnan tudta, de tudta. Zörgő fehér csíkok közé fektették, mint valami puhapihe ágyikóba. Valósággal kényeztették. Édes álom szállt rá a dobozban, de nem tudta, hogy ez meddig is tartott. Időérzékelést nem kevertek bele a lapátok. Sokan persze azt gondolnák, hogy a kristályoknak nincs is semmiféle érzékelésük, mint ahogy gondolataik sem, de azok honnan is tudhatnák? Hát, ha nem lennének érzékeik, hogy láthatna az egész teste hol prizmaszerűen, hol meg, mintha valami kristálytiszta ablakon nézne keresztül? Ugye? Kristálytiszta. Mindenki ismeri ezt a kifejezést. Na, csak ennyit a kristályok érzéketlenségéről és tudatlanságáról. Hallja például azt a gyönyörű muzsikát, ami folyamatosan szól itt a fenyőfa alatt. Érzi a bejgli illatát, a tisztaságét, amit az emberek köréje varázsoltak. Ő csak mosolyogva nézte, milyen szépen, szorgalmasan dolgoznak, hogy édes álmából felébredvén zizegő ágyában a lehető legkomfortosabban érezze magát. A fenyő ágán himbálózva, azonnal ráeszmél, mi is az ő neve. A mellette csimpaszkodó ánizs süti és a tűlevelek fenyőillata, kifejezetten menta leheletté olvad össze, így minden gondolkodás nélkül ráeszmél, hogy is hívják őt. Mentakristály. És tessék – lássanak csodát ezen a csodával teli napon – a puha tenyér kicsi tulajdonosa a következő pillanatban már a nevén is szólítja. „Ment a kristály vándorútra…” Apró, halványrózsa szájával csókot nyom rá. Csókot. Hogy is remélhette volna, hogy már mindjárt a keresztelőjén, ilyen csodálatos, álombéli ajándékban fog részesülni. Zizegő, sötét fekhelyén még csak álmodni sem mert volna ilyen gyönyörűt. „De szépen mosolyogsz!” – sejpegi elragadtatott tekintettel ez a mesébe illő teremtmény, akiről most már biztosan tudja, hogy amíg élet az élet, soha nem fogja elhagyni. Miközben olvadozva bámul a leányka búzavirág tekintetébe, mögötte egy bohócfej vigyorog a fán himbálózva. Rajta, az ő kristálytestén keresztül láthatja a kicsi lány ennek a kackiás, ördögi kis figurának a vigyorát lágy mosolynak. Úgy érzi magát, mint akinek mágikus hatalma van. Nyilván gyorsan rá is szolgált jól megérdemelt jutalmára, mert a mese folytatódik. „Ment a kristály vándorútján. Ágról ágra körbenézett, hátha talál valami érdekeset. Mindenütt érdekes volt minden, míg egyszer csak találkozott egy szürke botocskával. Csodálkozott, hogy ez a kis pálca olyan… semmilyen.” A lányka egy vállrándítással teszi határozottá, igazán képivé a hirtelen eszébe ötlő egyszerű leírást. „Olyan semmilyen. Biztos van neki valami varázsereje. Mert ahogy ment a kristály…” A Mentakristály teljes valóját földöntúli boldogság önti el. Épphogy beléhasít, hogyan is hívják őt, ez a csilingelő hangú teremtés, akivel most már örök életre összeköttetett, szóval ez a csodalény rögtön a nevén szólítja. „Tehát! Mert ahogy ment a kristály, mindenütt különös, színes, csillogó lényekkel találkozott. Csak ez a kis rudacska volt olyan semmilyen. De biztos volt, hogy valami varázspálca, vagy ilyesmi. Érted?” A Mentakristály elolvad a gyönyörűségtől. Tőle kérdezte. A véleményét akarta hallani. El se tudja képzelni, hogy mi várhat még rá ezen a gyönyörökkel teli napon. A pici lány suttogva folytatja titokzatos meséjét. „Apa mondta, hogy vacsora után meggyújtjuk a csillagszórókat, és akkor jönnek majd az ajándékok is.” A Mentakristály már a gondolatba is beleszédül. „Ajándékok? Lehet még fokozni ezt a sok csodát, amit éppen átél, bármilyen ajándékkal?” Ha lenne karja, most biztos megcsípné magát. A kislány sandán rápillant a kisasztalra a fa mellett, majd odasúgja a Mentakristálynak: „Mit szólnál hozzá, ha mi ketten gyújtanánk egy ilyen varázspálcát?” Még mielőtt a meglepetés múltával bármi is eszébe juthatna a megkérdezettnek, a lányka teljes izgalomban folytatja. „Na, nem! Arra ne is gondolj! A gyufához nem nyúlunk! Azt nem szabad, Anya megmondta!” A Mentakristály kicsit elröstelli magát, bár az igazat megvallva semmilyen gyufa-gondolata nem támadt. „A kislány arca hirtelen felragyog. „Szerinted is? Teljesen igazad van. A gyertya nem tilos.” Majd tenyerén egyensúlyozva újdonsült barátját, lehajol a kisasztalhoz, hogy a gyufásdoboz mellől felemelje a fenyőkoszorú közepén pislákoló viaszrudacskát. Egyik kezével a gyertyát, másikkal a Mentakristályt óvatosan átutaztatja őket egészen a készülő csoda harmadik szereplőjéhez, a varázspálcához. A Mentakristály még rá sem tud készülni a várható titokzatos gyönyörűségre, de máris átjárja egész valóját a sziporkázó látomás. Csillagok röpködnek szanaszéjjel beterítve soklapú testét, hogy beszippantva őket, gyorsan továbbítsa a lányka szivárvány-tekintetébe. Egyszerre adni és kapni. Most megtudta, hogy mi is a titok maga. Egyszerre adni és kapni. Épphogy megismerte a Karácsonyt, és felfogott valamit a kitárulkozó világból, rögtön megértette a nagy titkot, amire az emberek folyton keresik a választ. Azt is megértette, hogy mi is az ő dolga. Nem kell szaladgálnia, csak Mentakristály mivoltát viselve választ kell adnia az élet nagy és kicsi, hozzá beérkező kérdéseire. „Vacsora!” Hangzik el odakintről. A kislány gyertyát, kristályt elejtve rohan ki a szobából. A Mentakristály megérzi, hogy most jön az igazi csoda. Lassan, de biztosan minden meleg lesz körülötte. Gyönyörű lángnyelvek táplálják egymást, mire hatalmas fáklyaként az egész fa elkezdi ontani a hőt, és csak ad, és ad, és ad. A szoba lenyűgöző lángtengerré olvad össze. A Mentakristály utolsó gondolataival ráeszmél, hamarosan újra egyesül ikertestvéreivel, hogy elmesélhesse nekik varázslatosan hosszú és tartalmas életét. Az egészet. Elejétől a végéig.