„Emberi üzenetei, értékteremtő jelleme, ereje, tanításai, bölcsességei és türelme példa értékű számomra, hihetetlenül gazdag személyiségének minden mozzanata a mai napig él bennem.” Kerek Mónika tizennyolc éven keresztül állt Korognai Károly mellett, segítette őt a legnehezebb időkben is. Interjúnkban a legnagyobb őszinteséggel és mély szeretettel mesél Karikáról.

– Milyen kép él Benned Karcsiról?

– Az EMBER. A művész, az Apa, az író, a barát, a macsó, a vicc-gyáros, a rendező, a színész, a magányos farkas, a szakács, a veszteségek súlya alatt szinte megroppanó, de méltóságát még őrző, a depressziót önnön erejéből leküzdő, a másokon észrevétlenül segítő, az értékteremtő, a szerelmesen verselő, a kertész, díszlet szerelő és nézőtér építő, a semmiből csodát varázsoló, a kutyaidomár....nem sorolom, reggelig tehetném. Akik ismerték, értik. A hihetetlenül gazdag személyiségének minden mozzanata él bennem a mai napig. Azon szerencsés emberek közé tartozom, akik ismerhették, tisztelhették, szerethették. Egyik legközelebbi barátként. Közel engedett. Nagyon közel. Ami az évek alatt egyformán volt megtiszteltetés, öröm és felelősség egyaránt. Köszönettel tartozom a barátságáért, a szeretetéért. Neki kimondatlanul most már, de ezt Ő kimondatlanul is tudja. Tudta. 18 év munka-baráti-szeretetkapcsolat alatt az ember óhatatlanul megismeri a másik legbelsőbb énjét is. Erényekkel, hibákkal, esendőséggel egész lényében ismeri, érzi a másikat. Ő is nagyon ismert, és elfogadott, hibámmal együtt. Számomra az az igaz barát, aki figyel, szeret, tanul, megért, alkalmazkodik, felülemelkedik, csendben van, ha kell, együtt örül, együtt sír, és szavak nélkül is ért. Karcsi ilyen barát volt, és csak remélni tudom, hogyha töredékében is, de viszonozni tudtam barátságát az évek során.

Nagyon mély munka-szeretet-emberi-lelki kapcsolat tartott össze bennünket. Néha olyan volt, mintha mindig is ismertem volna, pedig csak 1999-től kapcsolódtunk egymás életébe. Ritkán és keveseknek nyílt meg legbelsőbb titkairól, féltve őrzött emlékeiről, terveiről, gondjairól, mégis valahogy eljutott a barátságunk idővel arra a pontra, hogy teljes bizalommal avattuk a másikat egymás életének mozzanataiba. Munkáink közötti szabadidőnkben régen is, de az utóbbi 1-2 évben meg rengeteget mesélt a gyerekkoráról, családjáról, szüleiről, lányáról, városokról, ahol élt, tanulmányairól, szerelmeiről, munkáiról... tavaly ősszel mondta is, amin jót mosolyogtunk, "Kicsim, milyen pontosan ismersz, te tudsz rólam a legtöbbet, már többet mint Anyuciék". Úgyhogy képek ezrei élnek bennem Karcsiról. Egyre erősebben. Ha elveszítünk valakit – természetesen óriási fájdalom, pótolhatatlan űr keletkezik, a szívünk szakad meg a tehetetlen dühtől –, aztán idő kell, majd minden remélhetőleg lassan letisztul. Szavai, kedvessége, tettei, viccei, indulatai, munkái, tanítása, bölcsességei nem vesznek el, a mindennapjaim részévé váltak, emlékeim legmélyében élnek.

A mai napig tisztán él bennem, mikor megérkezett Szegedre, kinevezett igazgatóként. Természetes kíváncsisággal, és némi félelemmel vártuk. Nemcsak a színészek, mi, a titkárság is, hisz a jó színház egyik pillére a jó titkárság, azon túl bizalmi pozíciók… nem nyúlt semmihez, nem sepert, bizalmat kaptunk mindannyian. Éltünk vele. Belevetette magát a munkába, repült, tervezett, alkotott... mindent tanulni, tudni akart. Nem szégyellt kérdezni, és szeretett tanítani. Felelős vezetőként a színpadon és a szakmai-művészi munkán túl a színházcsinálás minden területét átlátta, kiszúrta pl. első ránézésre a hibát egy pénzügyi beszámolóban, igazgatóságikon, műsorrendi értekezleteken rendkívül konstruktív volt, vitáinkban is. Ahogy élete minden területét szenvedéllyel élte – a szó legjobb értelmében, szenvedéllyel tudott vitázni is. Nem veszekedni, mert azt nem szeretett. Ha a hangját megemelte olykor, annak az érthetőség vagy épp a tehetetlen düh volt az oka, és nem a vitapartnernek szólt. Szóval szenvedélyesen lehetett vitázni is Vele, mert nem kellett egyet érteni. Meggyőzhető volt. Elfogadó. Hibáit vállalta, belátta és elnézést kérni is tudott. Nagy erény.

Úgyhogy a négy szegedi éve sokunk számára meghatározó élményt adott egy életre. Egy olyan gépezetnek ami repül Vele, Tőle… jó volt része lenni. Hogy a fogaskerekek közül épp (pl. szervező, operaénekes, zenész, marketinges, színész, protokollos, rendező, öltöztető, tervező, takarító, lakatos, titkár, kellékes, stb.....) melyik voltál, nem számított, egyformán sikernek élhetted meg, a színházad sikerének. Mert Karcsi sem tett különbséget köztünk. A színészeit nagyon-nagyon szerette, az idősebbeket megbecsülte, tisztelte, a fiatalokért küzdött, alakította, vezette és féltette is őket. Lehet, furán hangzik, de vigyázott is rájuk. A drogokra például rettentően haragudott, a drogokat kiüldözte a színházunkból, nem hagyta, hogy az bárki életét is tönkre tegye. A szervezetlenségnek, fegyelmezetlenségnek, tiszteletlenségnek, főleg a megalázó erőszakoskodásnak egyetlen morzsáját nem tűrte el, így az akkori időkben egyedüli vezető volt az országban, aki egy botrány után úgy küldött el egy rendezőt, hogy amíg ő itt Szegeden igazgató, az illető be nem teheti a lábát többé sem a színházba, sem a Dóm téri színpadra.

A megfeszített munkán túl a csapatépítésre is volt ideje. Példaértékű csapata volt, a magas szintű szakmai munka és a szeretet összetartó erejének köszönhetően. Megteremtette azt a nyugodt alkotólégkört, amiben a művészeinek öröm volt dolgozni. És akkor kikkel.… mert a teljesség igénye nélkül Vallótól Alföldiig sok neves rendezőt hívott a társulathoz tanulni, építkezni, fejlődni. Fejlődni, fejleszteni, értéket teremteni… ez vitte előbbre.

Az írás volt az, amit félre kellett tegyen, mert már nem fért bele. Színház – szabadtéri, közös igazgatása, szerepek, rendezések. Bár jóval kevesebbet, mint máshol, de rendezett is, igen, két okból volt ez számára elengedhetetlen. Egyrészt a társulata fejlődése érdekében, fontosnak tartotta a színészvezetést, hogy tanítson, az alkotásban, értékteremtésben együtt vegyen részt a színészeivel, másrészt " jó gazda" szemlélettel igazgatott. A produkciós költségvetés összeállításánál kérdeztük is sokszor, miért osztod magadnak az országosan elfogadott rendezői gázsi negyedét.:"mert így tudok spórolni a színháznak"… valóban. Szerintem azt sem sokan tudják, hogy soha egyetlen lejátszott előadásért sem vett fel gázsit Szegeden, ez természetes volt számára. Aztán rendezéseinél a megvalósítás alatt sem volt feleslegesen legyártott díszlet, vagy jelmezek garmada sem, szívesen használta darabjaihoz a meglévőket, nem tűrte az értelmetlen és felesleges pénzkidobást. Azt hiszem, legrosszabb álmaiban sem sejtette, nemhogy köszönet nem jár érte majd, de soha többé nem lesz művészemberként kívánatos személy Szegeden.

Aztán a barátságunk nem szakadt meg, ahogy elkerült a városból – az igaz barátság mindent túlél, távolságokat is – ha félévig nem is találkoztunk, szinte mindent tudtunk a másikról. Kereste a találkozás lehetőségét, ha ideje engedte, szegedi barátait mindig felkereste, de mi magunk is Őt. Barátokkal, családdal, kollégákkal számtalan előadását, rendezését láttuk Veszprémben, Miskolcon, Kassán, Pozsonyban, Pesten… örült, ha körülötte voltunk. Hívott, várt bennünket, és aki ráért – ügyelő, színész, asszisztens, titkár –, ment. Azért az, amikor Jakab Tamással a főszerepben a veszprémi La Mancha bemutatóján teljesen véletlenül a nézőtéren egy sorban izgult Müller Juli Miskolcról, Pestről Valló Péter és a szegedi titkárság, az nem kis jelentéstartalommal bírt. Örök emlék. Ami él. Bennem nagyon. Hisz ezt kérdezted.

A depresszív, magába roskadó, a teljes nélkülözéssel a túlélésért küzdő, a csendben tűrő, elbújva síró, a gyengének tűnő, de hihetetlen akaraterővel bíró ember is él bennem. Aztán a szíve, tudod, hatalmas szíve volt, empatikus, együttérző, szociálisan nagyon érzékeny ember volt. Adni, adni...ez valami mottó volt Nála. Figyelmet, törődést, szeretetet adni. És mindenkinek adott. Igazgatóként, barátként, kollégaként, társként, szomszédként, még idegenként is. Mindent. Mikor mit. Emlékszem, tavaly sétáltunk egyszer egy hajléktalan néni mellett, odaadta a zsebéből az utolsó 200 Ft-ját azzal, hogy "neki jobban kell, nekem majd lesz a holnapom valahogy". Halála utáni napon megdöbbenve hívott egy kassai színészházaspár, Árpi szavai csak így hangzottak: "Mondd el ott Szegeden, mindenkinek, hogy a világ legnagyobb és legjobb szívű embere volt". Hát nem kell elmondani, aki ismerte, az tudja.

Aztán él bennem a múlt Karácsony, mikor megérkezett 27-én az ünnepi ebédre, átadta az ajándékot és csillogó szemmel annyit mondott: " Köszönöm, hogy tizenév után végre újra megélhettem egy depresszív hangulat nélküli karácsonyt." Azóta tudjuk, csak ezt az egyet, de ezt legalább megélhette. Szóval, a köszöneteire is emlékszem. Mert soha, semmit nem felejtett el megköszönni. Mindent megköszönt, mindannyiunknak, egy mosolyt, jó szót, jegyzőkönyvet, munkát, figyelmet, falat kenyeret, gondoskodást, telefonszámot, a reggelt, az életet, még a napsütést is, mindent. A mosolya és a nevetése is nagyon él bennem. Tényleg, mennyire nevettünk, mikor kibontottam az Általa műgonddal csomagolt karácsonyi ajándékot, és várta a hatást… észreveszem-e, hogy idefelé jövet a zötyögő villamoson az ölében írta a karácsonyi képeslapra a versét.… hát látszódott rajta… csúszkált a toll.

Él bennem… él. Tudod miért? Mert Ő maga is nagyon szeretett élni. Imádta az életet. Szerette a napot, a holdat, a kutyáit, imádott enni, imádta a nőket, szeretett írni, szeretett játszani, szeretett úszni, szaunázni, diót törni, bokrokat, fát telepíteni, szeretett olvasni, filmet nézni, beszélgetni, szeretett a szüleihez utazni, szeretett reggelente Zsombóról futni Szegedre kiflivel, joghurttal a lányát iskolába kísérni, nagyon szeretett dolgozni, szeretett zenét hallgatni, szeretett ebéd után fél órát aludni, szeretett kártyázni, szeretett nagyot nevetni. Nagyon szeretett élni. Egy Munka köz próba végén, egy nagy nevetés, és aztán egy még nagyobb sóhaj után annyit mondott: " Tudod, mikor már semmi erőm nem volt, semmi reményem, hogy változtatni tudok a sorsomon, akkor mindig az volt előttem, hogy a szüleimért és a lányomért muszáj és különben is, a nap melegen süt, a levelek szép zöldek, a nők gyönyörűek, az élet szép, élni kell." Aztán él bennem, ahogy útnak indult most tavasszal valami hihetetlen elánnal újra meghódítani Pestet. Megint erősen, úgy hitt magában és a világban, mint pár évvel ezelőtt. Sokakkal dolgozott, sokakkal összefutott, sokakkal beszélgetett, látták, láttuk… energikus, csinos, tele életerővel, életkedvvel, metróból ki-be, próba, rohanás, írás, tanulás, castingolás, nem alvás, albérlet keresés, tervezés, egyeztetés, szervezés, tárgyalás, Zsombó-Szeged-Pest közti irdatlan ingázás, hajtás. De mennyire élvezte. Él bennem. Szerintem órákig tudnám mesélni, de bármelyik barátja, és ez így jó. Él. Emlékeinkben. Bennünk.

– A zsombói évek nagy mélypontot jelentettek az életében. Olyan, mintha büntette volna önmagát. Te ezt hogy látod?

– Á! Zsombó mélypont? Dehogy! Érdekes kérdés egyébként, mármint, hogy ezt más is – aki pár évig nem, vagy csak nagyon keveset hallott felőle – kérdezte már. Igaz, nem mindennapi, embert próbáló és talán többünk számára elviselhetetlen mélységeket is át kellett élnie a sors akaratából a zsombói években is, de nem Zsombó volt a mélypont az életében. Kisebb nagyobb mélységek az Ő életét is elérték – ilyen volt a Szegedről történő távozása vagy például utána nem sokkal a válása –, mint ahogy bármelyikünkét, de mindig megrázta magát, felállt és ment előre. A mélypont a 2012-es esztendővel indult, amikor is Kassán, majd röviddel azután a miskolci színháznál is megszűnt az állása. Közben próbálkozott, sejtve a várható krachot, Szegedre hozni pár előadását, valahogy visszakanyarodni ismét a számára annyira fontos városhoz. Egyedül Molnár Csabi, az RHZ akkori igazgatója, ismerve Karcsi művészi, vezetői értékeit, támogatta ötleteit, szeretettel befogadta, helyet biztosított színházi produkcióknak, de fél év után látszott, hogy hosszú távon nem lehet életképes a sikeresnek induló kezdeményezés.

Mindenképp Szegeden, a lánya közelében akart élni, működni, alkotni, belefáradt évek alatt az állandó logisztikába, idegtépő ingázásba. Egy otthona maradt, amihez utolsó percig, józan ésszel teljesen értelmetlenül, de mégis az Ő életét ismerve érthetően ragaszkodott, az a szegedi Bárka utca. Az tartotta benne az életet, hogy meg és fenn tudja tartani. Hisz minden, a gyermekével kapcsolatos emléke ahhoz kötötte. A veszprémi, kassai, miskolci színészlakásokból télen, nyáron, hóban, fagyban, sokszor napjában kétszer megjárva az óriási távolságot ide jött haza. Attól a szegedi albérlettől, amit azért tartott fent és alakított ki, hogy éveken keresztül meghitt, családias együttlétet tudjon biztosítani a lányának, érthetően szinte képtelen volt hét év után megválni. Sajnos azt a világot éljük, hogy az embereknek nincs tartaléka arra az időre, ha beüt a krach. Ha elvesztjük az állásunk, nincs állandó fizetésünk, egyik napról a másikra földönfutóvá lehetünk. Ördögi kör indult ezzel az ő életében is, nem bírta fizetni a gyerektartást, nem tudott gondoskodni a lányáról úgy, ahogy szeretett volna, ahogy azt annak előtte mindig tette, kifizetetlen albérlet, rezsi, kocsi részlet… amit nem lehetett finanszírozni egy-két versmondásból. Mindegy, hogy valaki hentes, színész, orvos vagy könyvelő, ez a folyamat egzisztenciálisan padlóra küld bárkit. Pillanatokon belül arra ébredünk, hogy a munkánkkal együtt elveszítjük egész egzisztenciánkat, a barátaink nagy részét, a családunk, mindenünk, egész addigi életünk. Ezt hol távolabbról, hol egész közelről végignézni Karcsi esetében borzasztó volt számomra.

Amikor a lavina elindult, amikor éjjelente azon rettegett, hogy reggelre elviszik-e a kocsiját a ház elől, hisz egy fillérje nem volt a részletet fizetni… és elvitték. Fűtetlen tél, mikor a gázt is kikapcsolták már, telefon nélkül, kapcsolattartások nélkül, depresszió, alkohol, éhezés, szégyen, félelem. Azt a döntést meghozni, hogy nincs több esély megtartani a szegedi otthonát, azt az albérletet is fel kell adni, amit az utolsó percig "védett". Ez volt a legmélyebb pont.

Ekkor jött egy barát, egy régi munkatárs, ekkor jött Zsombó, ami nem mélypont, hanem az utolsó pillanatban érkező mentsvár volt az életében. Esély, remény az újrakezdésre. Persze az újrakezdés sem egyszerű állás, állandó munka, fizetés nélkül, csak épp volt hol lakjon. Ebben a közegben próbálta emberségét megőrizni, a munkalehetőségeket magának megteremteni, mert azok azért maguktól nem jöttek. Ötletelt, a művelődési ház vezetőjével, Hajdú Lajossal útnak indították a Zsombói Szabadtérit, szezon közben 1-2 szereplős előadásokat valósított meg. Pici művházban, ahol státusz nincs, még szabad irodahelyiség sem, de az igazgató megosztotta vele a szobáját, kapott asztalt, széket, telefonálási, nyomtatási lehetőséget, ami elengedhetetlen volt a munkáihoz. És szeretetet. Egy sok tekintetben egyszerű, falusi légkört, aminek ő mégis nagyon tudott örülni. A kassai színház művészeit hívta maga köré, felújította, játszotta a régi bemutatóit. De ezt sem úgy kell elképzelni, hogy több-százezres fizetésért volt művészeti vezető, amiből mondjuk megélni vagy talpra állni lehetett volna. Nem. Volt, hogy hónapokig ingyen, volt az a szerencsés időszak, amikor hónapokra belefért ő is az épp aktuális Közmunkaprogramba, akkor kb. havi 50 ezer Ft fizetésért. Páran próbáltak segíteni, jó szóval, pár forinttal, étellel, kölcsönnel. Hálás volt érte, de érthető módon nem erre vágyott igazán. Dolgozni vágyott, hasznos akart lenni, tevékeny, hisz az viszi előbbre az embert. Nagyon tudott örülni egy-egy reménysugárnak, heteken, hónapokon át irdatlan energiával építette fel mindig újra és újra magát. Írt, fordított, szervezett, de a nélkülözés, a tehetetlenség, az egy helyben toporgás – no meg persze hihetetlen érzékkel mindig volt valaki vagy valami, ami rúgott rajta egy nagyot lefelé – ismét elvette a bizakodó, előre törő erejét, s olyankor a reménytelenség mindig visszalökte, eluralkodott rajta újra és újra a depresszió.

És mégis nagyon szerette Zsombót. Közel volt Szegedhez, a lányához. Nyugodt alkotólégkörnek is kiváló volt. Figyelte a község lakóinak életét, új barátságokat kötött, ápolt. Szerették is, boltban, postán, patikában, kocsmában, könyvtárban… mindig volt kivel beszélgessen. Azt ne feledjük, hogy ő ízig-vérig társasági emberként élt, a társulati létezés az éltető eleme volt, szüksége volt a kommunikációra, a kapcsolattartásokra, és azért munkahely, színház nélkül Karcsi rohadtul egyedül volt. Magában. Magányában. Ezekből a számára elengedhetetlen buszmegállóbeli, bolti, kocsmai beszélgetésekből „táplálkozott”, sőt merített is munkáihoz. Pár éve még én is furcsálltam, hogyan érezheti jól magát a „pesti művész” abban a kis faluban. Meg is kérdeztem, amire ez a válasz jött: „Mónikám, minden történik valamiért. Ha nem veszítek el mindent, soha nem kerülök ide, a nyugalom szigetére. A megváltoztathatatlant nem lehet elkerülni. Nézz szét, itt szinte mindent saját kezemmel csináltam magamnak. Az összes nehézség, gond mellett ez a kis zsombói ház adja a napjaimhoz az egyik legnagyobb örömöm”. Tényleg élvezte, például kora tavasztól késő őszig a teraszon terített magának reggelit, ebédet, vacsorát. Mert imádta a természetet is, a kertjét, a virágait – mikor volt ereje ültetni, nevelgetni – a kutyáit, a füvet, a madarakat, a kint száradó tiszta ruhái illatát, a fákat, a napot a szelet. Máskor meg voltak olyan időszakai, amikor napokig ki nem lépett, a kertbe se. Sehová. A megélhetési problémák, a teljes kilátástalanság, újra depresszió, újra alkohol, amikor a világ elől szégyenében hetekre a kertajtó mögé menekült, megszakítva mindenkivel a kapcsolatot, maximum a kocsmáig és a boltig sétált el. De néha még oda sem.

– Hogyan sikerült ebből kijönnie, talpra állnia?

– Munka, munka, munka és munka. Alkotás. Önvizsgálat. Elengedés. Megalkuvás. Öngyógyítás. Ego építés, mert azért az nagyon lent volt, eljött az a pont, mikor már szinte a maga erejében sem hitt. Tudjuk mindannyian, magunkat kell elfogadni, szeretni, emelni ahhoz, hogy létezni tudjunk. És nála nagyon fontos volt, hogy mindezt egyedül. Azért konok volt sok mindenben, férfi, macsó. Ő még az a férfi volt, aki szégyellte is és nem bírta elviselni, ha segítségre szorul. Eleve ezt a szót nem szerette, hogy „segítség”, segíteni a nyomorékokon, a szegény kisgyerekeken, az öregeken kell, vallotta: „engem csak hagyjanak élni, dolgozni”. Ha éhezett, számláit nem tudta fizetni, akkor sem volt hajlandó például átmenetileg sem Pestre költözni a családjához. Minimális támogatást fogadott el tőlük, pedig a szülei még a töki nyaralót is el akarták adni. Nem engedte azzal, hogy az majd a lányának milyen jó lesz, pedig lábra tudott volna állni abból az összegből. Szóval elég makacs volt. Tartotta magát az elveihez, hogy két kézzel, de csakis ő, saját magát fogja kihúzni a gödörből.

Talpra állás, igen. Egyedül. Gyógyulás. Mindent egyedül, gyógyszerek nélkül tette le az alkoholt, mászott ki a depresszióból. Precízen figyelt az étkezésére, a súlyára, a mozgásra. Rendszeresen úszott, szaunázott. Más sport nem fért bele, súlyos arthritis-szel küzdött. Nagyon erős szervezete volt, soha nem kapott el semmilyen betegséget, még náthás sem volt, de a több télen át, fűtetlen lakásban vegetálásnak azért annyi következménye lett, hogy nagyon súlyos, a mozgását szinten tartó, állandó gyógyszeres kezelést igénylő ízületi gyulladással élt. Rendszeresen, lelkiismeretesen járt is orvoshoz. Ez az egy volt – a csonterősítő vitaminjain kívül – amire hajlandó volt gyógyszert szedni. Mondom, makacs volt. A depresszióra nem. Bízott, hitt a maga erejében. Majd két évig úgy tűnt, minden rendben is van így. Ugyanis azt mondta, „csakis a saját erőmből, saját módszeremmel tudom leküzdeni a depresszióm, nem vagyok hajlandó semmilyen gyógyszert szedni, mert az ugyanolyan függőség, mint az alkohol.” Ezekben az elveiben ő megdönthetetlen volt. Pontos napirend szerint dolgozott, írt, szervezett, mozgott, kertészkedett, mindenben örömét lelte.

Húzott egy hatalmas vonalat. Letett arról, hogy a szakma felé megkeresésekkel éljen – hisz két éven át annyi helyre bejelentkezett, annyi felé küldte el a portfólióját, darabjait, meg egyszerűen csak annyit, hogy hahó, itt vagyok, dolgoznék, használjatok. Tudod, a legtöbb helyről még csak választ sem kapott, elutasító választ sem. Semmit. Mondta is: „szarok az egészre, megcsinálom egyedül”. Megcsinálta. A kezdeti talpra állásnál legnagyobb felhajtó erő volt számára a lánya támogatása, újra találkoztak, hatalmasakat beszélgettek, sétáltak, akinek főzhetett, aki megnézte az előadásait, nem sorolom. A lánya iránt érzett szeretetet és felelős gondoskodási vágya volt az, amiért újra talpra tudott állni. Mert látta, hogy érdemes. Aztán persze mellé álltak régi ismerősök, kollégák, akik hittek benne, mert ismerték értékeit, bíztak benne, tudták, akármihez nyúl, az csak jó lesz...

Ha már kérdezted, akkor akarom, hogy tudjátok, mert Karcsinak rengeteg testi-lelki erőt adott az újrakezdéshez az ő szeretetük, nélkülük bármilyen erős, képtelen lett volna felállni motiváció, lehetőségek és szeretet nélkül. Ilyen volt Kancsár Józsi, aki azért, hogy Karcsi hasznosnak érezze magát, megíratott vele egy operát. Elek Sanyi, aki angol nyelvű honlap szerkesztéssel, némi forgatási munkával bízta meg, hogy csapatban, közösségben érezhesse magát. Tóth Kázmér, aki mindenre talált megoldást, csak hogy díszletelemekkel, kellékekkel segítse a születő produkcióit. Az édesanyám, aki darabot íratott vele a saját Táncszínháza számára, majd bevonta színművészként több születendő táncbemutatóba. Egy politikus barátja, akit én is csak nagybetűs Emberként tudok emlegetni, aki a legnehezebb időkben is mindig érdeklődött felőle, támogatta, biztatta például a novelláskötete megírására. Akkor ott vagy Te, aki az egyik legutolsó pillanatban a semmiből betoppantál egy használt laptoppal. Óriási segítség volt, az összeomlás határán, hisz az Övé teljesen tönkrement, pénze egy fillér se, a munkáját pedig időre be kellett fejezni. Színházi vezetők közül az országból egyedül Herczeg Tamás volt az, aki érdeklődött felőle, beszélgettek sokat, tisztelettel meghallgatta a terveit, sőt munkát is ajánlott neki. A zsombói művelődési ház dolgozói, akik között olyan barátra lelt, mint Angyal Áron, akivel a bemutatóihoz minden műszaki, technikai dolgot, hang és fényeffekteket meg tudott oldani. A szegedi kollégák – nem sorolom a nevük, valamennyi művelődésházbeli és szabadtéri plakáton láthatod –, akik az általa szervezett gálákba, új darabjainak bemutatóiba az első hívó szavára mentek és segítették azok létrejöttét. Ez neki hatalmas erőt adott a „talpra álláshoz”. Hogy színházszag van körülötte, nemcsak a magányos alkotás öröme, hanem hogy játszik, rendez, ír, tervez, rajzol, épít, még akkor is, ha valamennyi feltételt szinte maga teremti meg a létrehozáshoz. De legalább színház. Mert Ő maga volt a színház. Egész élete arról szólt.

– Min dolgozott az utóbbi időben?

– Mire gondolsz, mint utóbbi idő? Egy hónap, fél év? Igazából 2015 év második fele, vége volt, amikor ki tudott jönni a mély depresszióból és az alkoholt is végleg letette, attól kezdve ez a majd 2 év az ő életében teljesen összesimult. Pillanatok alatt elrepült, szinte pihenőidő nélkül, állandó munkával, alkotással telt. A szoros határidők közé precízen beosztott pici alvás, szauna, munkaebéd, kertrendezés, háztartási munkák kivételével egy perc szabadideje nem volt. Mondta is tavasszal, „de jó lenne már egy hétre szabadságra menni, de az majd 2018 nyarán lesz”.

A novellás kötettel kezdem, ami régi dédelgetett álma volt, ezzel indult a talpra állás. Pár hónap, heteken át zárt ajtó, alkotói magány, de 2016 tavaszára teljesen elkészült. Többünk szerint csodás lett. Bízom benne, hogy egyszer eljut majd a könyvesboltok polcaira is. Ezalatt párhuzamosan a 2016-os nyári zsombói szabadtéri programjainak összehangolása. Pályázatírások. Saját ősbemutatójának, a Rózsa Sándor legendának a megírása, majd a próbafolyamat és a bemutató. Nyár végén a kőszínházi darabjának, a Munka köznek a megírása, szereptanulás, próbák, bemutató egy éve ősszel. Előadások Zsombón kívül Szegeden és Kisteleken. Annyit tudnotok kell, színházi háttér nem lévén mögötte (műszak, gyártórészlegek, technikusok), valamennyi kőszínházi és szabadtéri bemutatójához maga tervezett mindent, kelléket gyártott, díszletet épített, csavarozott, szállított, pakolt, tárolt, sőt a szegedi játszóhelyen még emelt nézőteret is saját kézzel épített előadás előtt. Télen egy-egy amatőr együttes rendezvényén közreműködött, tervezte a 2017-es szabadtéri költségvetését, műsorát, írta az új musicaljét. Budapesti felkérésre februártól angol nyelvű színházi show-t írt, arra casingolt, próbált, mint rendező és mint közreműködő is, díszletet tervezett, gyártatott, jelmezeket tervezett, varratott, szállított. Párhuzamosan írta, véglegesítette napi kapcsolatban a zeneszerzővel a Lúdas Matyi musicalt. Valamennyi szereplőt felkérte, szerződésüket előkészítette, egyeztetett tavasztól részletes koncepciót számokra lebontva a koreográfussal. Látványt kitalálta, bútorokat, kellékeket elképzelése szerint megjelölte, lerajzolta, gyártásra kiadta. Párhuzamosan a Csókos asszony operett bemutató rendezőjével időpontot, próbarendet egyeztetett, valamennyi szereplőt felkérte, gázsikat letárgyalta. Az őszi munkákkal kapcsolatban sokunkkal már előzetes időpontot, koncepciót egyeztetett. Ezt mind-mind napi szinten, legtöbbször a nap minimum 20 órájában, mindannyiunkkal személyesen, telefonon, emailben.

– Milyen céljai voltak?

– Élni. Alkotni. Szeretni. Cél volt a pesti albérlet fenntarthatóságát hosszú távon megteremteni, két okból. A lánya pesti tanulmányaihoz minden segítséget meg akart adni, másrészt szülei idős korára való tekintettel jóval több időt akart velük tölteni. Előadásait Pesten is akarta értékesíteni. Legközelebbi célja az ősbemutatója, a Lúdas Matyi musical sikeres bemutatása, egyúttal a teljes idei Zsombói Szabadtéri lebonyolítása. Pályázott a zeneszerző társával, Látó Richárddal budapesti bemutatóra is. Ősztől a reformáció éve kapcsán Jakab Tamással már egy előre egyeztetett projektbe ugrottak volna bele. Müller Julival tervezte felújítani a Prah-ot, egyik legkedvesebb előadásukat, tudtommal már egyeztettek is róla, járni akarták vele az országot. Kistelekről felkérést kapott előadás-szervezésre, oda új bemutatóként a Szomorú vasárnapot akarta ősztől megcsinálni, elkezdett már azon is dolgozni, fel is kérte a művészeket. Bázisnak pár éven belül meg akarta vásárolni a zsombói kis albérleti házat, ami nagyon a szívéhez nőtt. Azt úgy alakította ki már az elmúlt két évben is, hogy állandó szerethető otthonként funkcionáljon, ráadásul az is szempont volt, hogy ott tudta „raktározni” saját előadásai díszletelemeit, kellékeit, jelmezeit. De sokat rajzolt is, miként tervezi átalakítani, hogy fedett helyen majd még több díszletet lehessen tárolni.

– Mi törhetett el benne? Mi történhetett vele?

– Számtalan krach érte az életben, de mindazok ellenére nagyon tudott hinni saját erejében és a szeretet, a jóság erejében. Mi törhetett el? Hirtelen sok minden, ami talán érlelődött, de igazán egy szűk hónap alatt érte el, és talán ez volt a fő gond. Külön-külön, még ha fájdalmas is, bármelyiket átugorja. Főleg azzal az erővel és hittel, amivel az utóbbi két évben, pontos tervezéssel, munkákkal, boldogsággal élte az életét. Megfordítom. Halála után a papírügyek intézésénél a nyomozást vezető hadnagy – akinek kötelessége volt a laptop, valamint a levelezés átvizsgálása – szavait felidézem kicsit. Annyit mondott: igaz, személyesen nem ismerte az elhunytat, és rengeteg bűnügyi vizsgálaton van túl, de ilyen összeszedett géppel, egy élet munkájával, zenékkel, filmekkel, fényképekkel, munkazenékkel, darabokkal, olyan mennyiségű, terjedelmű és minőségű munka emaillel, ami Karcsi gépén percre pontosan mentve volt napi szinten még a munkája alatt nem találkozott. Abból, amit lát, ez a fantasztikus ember az utóbbi időszakban annyit dolgozott, mint más évek alatt sem. Ott május elején, 2-án, 3-án, 4-én (4-én visszament Pestre) megtört benne valami, aggódtunk páran, de úgy tűnt, minden rendben van. Következő héten már többször szívtájéki szorításra panaszkodott, úgy próbált Pesten, hogy hangja is alig volt, reggelente mesélte, hogy nem mert aludni, mert félt, hogy infarktusa volt-lesz. Mi már tudjuk, „csak” a kimerültség, feszültség, pánik, depresszió gyűrte maga alá ismét. Majd május közepén eltemette egyik számára nagyon fontos barátját, akit az utolsó hónapokban ápolt is, ha épp Szegeden volt, látogatta, etette a kórházban, mert a gyerekei magára hagyták. Úgy tűnt, feldolgozta, de lehet mégse… Megcsinálta 22-én a Lúdas olvasópróbát, de ott már láttuk, éreztük, hogy mentálisan, lelkileg gond van. Konok és makacs volt, elmondta mi a gond, de akkor is, mint mindig, egyedül akarta megoldani. Még másnap lemondta a pesti munkája befejezését, amiben megingott már egyszer februárban, idegesítette, hogy rajta kívül álló okok miatt többször halasztják a bemutatót, de mivel az is az ő „gyereke” volt, a végsőkig kitartott, hisz sok munkát fektetett bele, és a későbbi lehetőségek is motiválták sokáig. A csapatát nagyon szerette, de a körülötte lévő megalomániát nem. Annyit mondott: „ Ez nem az a világ már, nem az a Pest, amiből kényszerpihenőre kiszálltam régen, ne kérdezd most, csak bízz bennem, hogy jó döntést hozok, nem bírom tovább sem morálisan, sem mentálisan, húzok haza, ott kell beleállnom ezerrel a szabadtéribe, majd ősszel foglalkozom Pesttel.” Másnaptól, május 23-tól telefonja sem volt, kikapcsolták. Nem volt annyi pénze, hogy visszakapcsoltassa. Bezárkózott egy hétre, majd „előjött”. 31-én több órát dolgoztam vele, egészen késő estig. Összeraktuk a Lúdas próbarendet végleg, beszélgettünk. Másnap megcsináltuk a következő hét „tájmingját” ahogy Ő használta, budapesti út, egyeztetés Halasival, Csókos próbarend. Miden mást, ha nem haragszol, szeretnék megtartani magamnak abból az utolsó két napból. Mikor felkerestél, hogy velem is készítenétek interjút, bennem volt, hogy nem vállalom, mert sejtettem, hogy ez a kérdés is elő fog jönni. De végtelenül megható és nagyon sokan köszönettel tartozunk Nektek a magunk és a szakma nevében is, hogy méltó emléket állítotok Karcsinak, ezért belementem. Normális gyászfeldolgozásnál – amin már sajnos többször átestünk életünk folyamán – mindig első az önvád. Mit nem vettünk észre, mit nem csináltunk jól, mit tehettünk volna, miért nem voltunk ott… sorolhatnám. A „mi tört el”-nél engem sokkal jobban zavar, hogy mit tehettünk volna. Mi páran, akikben bízott, akiket szeretett. Most, fél év távlatából talán már azt tudom mondani, lehet, hogy semmit. Mert ő nem akarta. Mert ő így akarta. Egyedül akart mindennel megküzdeni. Imádott élni, készült a „fő művére” – ő hívta így –, készült a következő héten a lakás festésére, számtalan jó dologra, …minden fizikai, testi, egészségügyi fájdalmat erővel tűrt, át tudott lépni rajtuk, az „elengedés művészetét” nagyon jól alkalmazta, űzte éveken át. Viszont a lelke, a szíve fájdalmaiba számtalanszor majd beleroppant…

– Mi Karcsi szellemi hagyatéka? Mi az üzenete számunkra és mit kell kezdenünk vele?

– Szakmai, szellemi hagyatéka… hadd ne nekem kelljen megfogalmazni, vannak erre szakavatott emberek, én csak egy egyszerű „háttérmunkás” vagyok. „Minden körülmény között embernek kell maradni”, „szép ez a világ, érdemes küzdeni érte”, ezek az ő szavai, többször hallottam a szájából. Emberi üzenetei, értékteremtő jelleme, ereje, tanításai, bölcsességei és türelme példa értékű számomra. Mindig meg kell maradnunk embernek, még ebben a mostani, karaktergyilkos világban is, mert ez csak rajtunk múlik. Humor és szeretet, amivel minden nehézségen felül lehet kerekedni. A szeretet elsöprő ereje. Anélkül nincs élet. „Szeressük egymást, gyerekek.”

 

Mártony Zsuzsanna
Fotók: Karika sajátjai, internet