A legnagyobb érdeme volt, hogy összefogta a társulatot, a sorscsapások után élete végére mégis egyedül maradt Karika, ahol – hiába lett volna többre érdemes – valószínűleg már nem látta annak a harmonikus állapotnak a reményét, ami egykori színházát jellemezte. Így vélekedik Meszléry Judit Jászai Mari-díjas, Érdemes művész színművésznő, akit egykori barátjáról és rendezőjéről kapcsolatos emlékeiről kérdeztünk.
– Hol helyezné el Karcsit a szakmai életében és a barátságaiban?
– Nagyon előkelő helyen. Egy furcsa ember volt ő, nagyon sok hibával, mégis nagyon lehetett szeretni és ő is rettenetesen szerette a színészeit. Én nem voltam törzstag, később kerültem a szegedi színházhoz, először csak vendégként, majd le is szerződtetett. De már akkor láttam, hogy tűzbe mennének érte a társulata tagjai, és mindent megtettek volna érte – később én is. Iszonyatosan jó hangulatot tudott teremteni. Kicsit szeszélyes is volt, de egy művészember megengedheti ezt magának. Rettenetesen szerettem őt.
– Melyik közös előadásukra emlékszik vissza a legszívesebben?
– Még Amerikában írt egy saját darabot, a Szabadon foglak című vígjátékot, amit vígszínházi évei alatt és Szegeden is színpadra vitt. Nagyon egyszerű ötleten alapult, de fantasztikusan kifejezte a dolgokat. Én játszottam benne a házvezetőnőt, akinek volt négy kiadó szobája, amire három férfi és egy nő jelentkezett. Az egyik férfi vak volt, a másik süket, amiből elég sok izgalom származott, a harmadik férfi és a nő között pedig szerelmi viszony szövődött. Az én karakterem pedig egy igazi ordenáré hárpia volt, aki mindenkit utált és mindenkibe belekötött, Halloweenkor pedig még jól le is részegedett. Nagyon jó szerep volt és nagyon jól megírt darab. Volt neki egy írói vénája is, és ehhez is nagyon értett.
– Hogy festett Karcsival egy-egy próbafolyamat? Mennyire tartotta partnernek a színészeit? Lehetett vele vitázni?
– Lehetett, de nagyon nehezen engedett abból, amit ő elképzelt. Egy mondatbéli hangsúlyt is nagyon szigorúan vett, nehezen lehetett meggyőzni. Nagyon határozott elképzelései voltak, és addig nem nyugodott, amíg mindent finomra nem csiszolt. Semmit sem nagyolt el – irtotta a szentimentalizmust, az unalmas részeket, a lelassított jeleneteket. Életem legnagyobb élménye volt, amikor Veszprémbe jöttem és a La Mancha lovagját próbáltuk, amit Jakab Tamással rendezett közösen. Később aztán már nem, mert a legszebb éveket Szolnokon éltem meg. De akkor az a próbafolyamat hatalmas élmény volt. Fantasztikusan tudott elemezni egy-egy monológot, egy kisebb szereplő drámai egy mondatát is. Nagyon eltalálta a humort és a drámát is, igyekezett feszesre venni az előadást, és mi is – annak ellenére, hogy egy színész nem nagyon szereti, ha nincs sok dolga a színpadon, csak egy kősziklán ülni az egész darabon keresztül.
– Igazi maximalista volt tehát.
– Kihívásnak tekintette azt is, ha sok embert kellett mozgatnia. Csak kis szerepem volt benne, de nagyon szerettem Szegeden az Üvegcipőt is. Rendkívüli precizitással tudta megoldani Karika a dolgokat. Volt ebben a darabban egy esküvői jelenet, ahol az utolsó tányérig minden pontról pontra illeszkedett: valódi volt a leves, megvolt, mikor kinek öntenek ki belőle, ki mikor áll fel, mikor szólal meg, valódi cigányzenekar gondoskodott a muzsikáról. Kevés rendező merte volna ezt így bevállalni. A rendezés egy intellektuális foglalkozás, érteni kell a világhoz és tudni, mit akarok közölni a világgal. Ezt nagyon tudta. Nagyon szerettem vele dolgozni, és bár rendezőm volt, abszolúte barátként emlékezek vissza rá.
– Miben volt Karika a legjobb?
– Összetartotta a csapatot. Ez nagyon nagy ritkaság. Az volt a mániája, hogy főzött nekünk – volt olyan előadás, ami után készített egy nagy adag babgulyást és mindenkit meghívott. Egyszer pedig az évad végén, még Szegeden, lementünk a közelben található Sós nevezetű strandra, ahol kabint bérelt és bográcsos évad végi bulit tartottunk, aminek minden költségét ő állta.
Olvasom ma is a visszaemlékezéseket, amiket egykori kollégáim írtak róla, látom, hogy mindenki próbál kapaszkodni a másikba, és nem értjük, miért történt ez a tragédia. Olyan váratlanul történt, és szíven szúrt a halála, és ahogy süllyedt lefelé. Ő annyira lement abba a mély alkoholizmusba, ahonnan, ha valaki nem fog meg, vagy te magad nem kezded el kihúzni önmagad a saját hajadnál fogva, nem lehet visszajönni. Ez egy kegyetlen sors. Ami neki addig színes volt, egyszer csak elkezdett fekete-fehérré válni. Ráadásul a felesége is elvált tőle, úgy tudom, a lányával se tartotta a kapcsolatot, ami elképzelhető, mert szörnyű körülmények között élt és borzasztó állapotban volt. Rémisztő, mekkorát lehet esni. És az a rettenetes, hogy minden igazgató a költségvetésen bukik el, de őt épp az fúrta meg, akit vendégként odahívott, Székhelyi Józsi. 
Mindenki nagyon szerette őt, az egész személyzet, nagyon meg akartuk menteni. Volt is egy darabom, a Sógornők, amit Székhelyi rendezett, és amiben szintén főszerepet játszottam és átvitték volna a következő évadra, bevételt is jelentett volna, de nem voltam hajlandó vállalni.
– Hogy próbálták megmenteni Karcsit?
– Volt egy titkárnője, aki – ha rossz körülmények között is, de – biztosította neki, hogy legyen hol laknia, és valószínűleg pénzt is adott neki, hogy tudjon miből élni. De valójában elég tehetetlenek voltunk. Az alkoholproblémája egyre súlyosbodott a létbizonytalanságtól is, és közben Veszprémben sem jött össze Karinak a színház. Megkaphatta volna, ha Kolti Helga visszalép, mert volt róla szó, hogy Valló Péterrel – akivel Karika sokat dolgozott együtt Szegeden – mint igazgató és művészeti vezető megpályázzák a színházat, de végül Helga maradt.
– Amíg nem ragadta el a problémája, nagyon karizmatikus személy volt Kari. Miről tudtak beszélgetni, mik voltak a közös pontok?
– Színházról a legritkább esetekben beszélgettünk, azt inkább meghagytuk a hivatalos megbeszélésekre, illetve ha valakinek problémája volt, bármikor odamehetett hozzá. Teljesen elengedtük magunkat, egyszerűen hülyék voltunk és nagyokat röhögtünk. Nem igazgatóként és nem is rendezőként viselkedett. Nem kellett hozzá tiszteletteljesen közeledni, olyankor nem az alkalmazottja voltam. Egyáltalán nem viselt egy címet, hogy ő a nagy igazgató vagy főrendező lenne. Más esetben, ha egy színész találkozik az igazgatójával, mindig hangot vált, de vele bármiről lehetett beszélgetni. Szegeden csak úgy hívtuk: Gazda. Mindig hívott minket, az utolsó emberig, hogy menjünk valahova. Beültünk a klubba, a legjobb tiszai vendéglőbe; előtte, ha nem volt annyi pénze, összekéregette, mindenkit megvendégelt, és utána az utolsó fillérig visszafizette. Ez is nagyon fontos volt, mert mindig jó, ha van az embernek egy hely a színház és a színészház között, ahol összefuthat.
– Mennyire változott meg Karcsi az évek alatt, mint színész, rendező és barát?
– Én nem éreztem változást rajta, amíg találkoztunk. Igaz, később már nehéz volt tartani vele a kapcsolatot, nehezen vette fel a telefont. Amikor nagyon rosszul volt, nem lehetett megtalálni, teljesen eltűnt. Végezhette volna úgy is, mint egy hajléktalan. Pedig ő nagyon komoly értékekkel bírt, színészként is kiváló volt. Láttam annak idején a Valló rendezte Janikában – fantasztikus volt benne. Egyébként nem sok szerepet osztott magára, inkább másokat terelgetett. És pontosan ez benne az igazán tragikus, hogy ő, aki mindig összetartotta a csapatot, végül teljesen magára maradt. Pedig hívta Deme Robi is, tervei voltak Karikával, csináljanak valamit, művésztábort vagy bármit, de nem jött össze. Székhelyi óriásit rúgott bele, és Karcsi nagyon nagyot esett.
– Ez az incidens megtörte benne egy kicsit a színház iránti szenvedélyét is?
– Mondhatni. Helga mellett második ember volt, de döntő volt a szava. Ő hívott engem Veszprémbe is. Lejöttem a férjemmel egy próbára, ő rendezett, ültem bent és egyszer csak elkezdtem némán sírni. Valamiért hátranézett, oda is jött hozzám. Addig Helgának nem jutott eszébe, hogy szerződtessen, de mikor indultam haza, megcsörrent a telefonom, kérdezte, nem akarok-e ide szerződni. Ez Karika érdeme volt, és nagyon jól esett. 
Amikor innen is elment, még rendezett Kassán és Miskolcon, de aztán a barátai közül is meghalt az egyik, a másikat elküldték Debrecenből, kifutott alóla a világ, és ez az igazán erős ember egy szál magára maradt. Furcsa, mert ha valakiről, róla pont nem feltételeztem volna, hogy ez lesz a sorsa.
– Szinte elszigetelték a színháztól, de mintha ő is ellökte volna magától az embereket.
– Kezdetben borzasztó szerencsés volt, amikor megkapta a szegedi színházat, amihez tudomásom szerint a volt felesége is hozzájárult, mert az ő apja elég nagy ember volt ott. Valószínűleg már ez is bánthatta. Nem tudni biztosan. Nagyon érdekes egyéniség volt, szórakozató és szeretnivaló, és már most mosolyogva gondolok rá, mert nagyon jó volt vele társaságban lenni, együtt dolgozni.
– Zsombói évei alatt még tartotta vele a kapcsolatot?
– Talán két évvel a halála előtt próbáltam hívni, akkor már vagy rögtön letette a telefont, vagy fel se vette. Azt is mástól tudtam meg, hogy letette az italt, de úgy tűnik, valójában nem sikerült kijönnie az alkohol fogságából. Valamit nyilván nem bírt. Talán csak egy átmeneti állapotot látott maga előtt, de azt nem, hogy újra visszatér. Arra reménye se lehetett, hogy ismét lesz egy társulata, mint ahogy a veszprémi társulat sem volt már igazán az övé. Szegedbe ő gyakorlatilag belehalt. Nagyobbra volt érdemes, de nem bízott benne, hogy ezt újra megkapja, és valószínűleg nem látott maga előtt olyan célt, amit már egyszer elért, azután viszont nagyon nehéz lejjebb adni az álmokat.
– Ma mindenki nagy szeretettel beszél Karikáról, de mit gondol, az utókor is emlékezni fog rá, vagy elfelejtik?
– Mindenkit elfelejtenek. Ő addig fog élni, amíg azok az emberek élnek, akik szerették, de aztán lesz idő, amikor megkérdezik: ki volt ő? Nehéz ma nyomot hagyni egy színházi embernek.
Bertalan Melinda
Fotók: Kiss Sándor (1)
Janika - Kassai Nemzeti Színház, 2011 (2)
Janika - Szegedi Nemzeti Színház - Korognai Károly, Kaszás Attila (3)
Galéria fotói: Szabadon foglak előadás - Szereplők: Meszléry Judit, Cseh Zsuzsa, Gömöri Krisztián, Király Attila, Marton Róbert, Rendező: Korognai Károly, Rend.assz.: Gáspár Erzsébet, Ügyelő: Kánai Gergely
Képek
