A férfi a színészbüfé közepén levő asztalnál ült. Olvasott valamit. Haja milliméterről milliméterre, mérnöki precizitással vágva illatozott. Öltönye kékje akár az acél. Lénye belengte a teret. Határtalan erő áradt belőle. Nem tudtam, ki ő, de meg akartam ismerni…

A férfival való találkozásom óta alig telt el egy kis idő, amikor megtudtam, hogy ő a rendező, akivel befejezzük a darabot, hiszen mindjárt itt a bemutató. Én akkor a színház hangképző tanára voltam, így hát az utam a büfébe vezetett, hátha még elcsípem a a kék öltönyös férfit, hogy bemutatkozzam neki. Ott ült, ugyanúgy olvasott. Aztán megismertem őt: Korognai Károlyt. Mondta, hogy menjek be a nézőtérre, üljek előre, aztán, ha hangilag problémát látok, menjek fel a színpadra…. Meg voltam illetődve, hiszen nem szokás egy énektanárnak próba közben a színészt instruálni, de megnyugtatott, hogy csináljam csak, nem kell itt felesleges köröket futni. És aztán ez jellemezte a későbbiekben is a munkakapcsolatunkat, mert a lényeg az volt, hogy az előadás szépen felkerüljön a színpadra, mindenki és minden a legtökéletesebb legyen.

Csodáltam felkészültségét, profizmusát, ahogy hozzányúlt a darabokhoz, ahogy mindenkiből képességei legjavát előcsalogatta, és jó volt látni, ahogy alkotó közösséget kovácsol a színház tagjaiból.

Rengeteget beszélgettünk szakmai és emberi dolgokról, sokat mesélt a munkájáról, a terveiről. Aztán eljött az idő, mennie kellett Veszprémből. Sokat tudtam róla aztán is, beszéltünk, írtunk egymásnak, nem vettük le a szemünket egymásról eztán se… Tudtam, merre jár, mi történik vele, tudtam a lehetőségekről, a bukásokról, a mélységről, a felállásról, hogy igyekszik újra az lenni, aki előtte volt. Újrateremteni, létrehozni, alkotni.

Láttam őt akkor is, amikor nagyon mélyen volt, amikor már nem tudtam felidézni magamban azt a képet a kék öltönnyel a színház büféjében. Majd fénysebességgel tértem haza Zsombóról, ahova elmentem, hogy lássam őt. Sírtam, aztán írtam. Neki levelet. Hogy nincs egyedül, bár messze vagyok, de nem távol, hogy van, aki miatt rendbe kell jönnie. Majd szép lassan elindult a felívelés, de mára már csak múlt időben beszélhetünk róla. Önszántából felment az Angyalokhoz.

Azóta, hogy először találkoztunk, eltelt majdnem tizenöt év. Ő már nem él, de most már újra látom magam előtt, ahogy a sötétkék öltönyében, frissen vágott, illatos hajával ül a színház büféjében, és ma is érzem, hogy meg akarom ismerni őt. De aztán rájövök, hogy én már ismerem őt. És jó, hogy a barátja lehettem, hogy találkozhattam vele, mert benne egy olyan embert fedeztem fel, aki maga volt az alkotó erő. Minden szépségével, nehézségével, bizonytalanságával, megkérdőjelezhetetlenségével, igazságtalanságával, faragatlanságával és bársonyosságával. Ember volt, esendő ember. S hogy nekünk, akik itt maradtunk mekkora részünk volt abban, hogy ő alkotott aztán elment, hogy mi mit tudtunk volna még megtenni érte, hogy akkor, amikor nehéz helyzetbe került, tudtunk-e rá úgy nézni, mint annak előtte, ezt eldönteni mindenkinek a maga felelőssége, a maga érzése.

Élete, munkája… minden jóval és rosszal álljon előttünk, akik még élünk, alkotunk, tanulságként, példaként, hogy elmenni néha csak egy pillanat műve.

Mártony Zsuzsanna
Fotó: Babják Tamás