A legközelebbi kollégák voltak, barátok, mindketten rendeztek, részt vettek a színház vezetésének életében, és Janik László bevallása szerint számára a színház sokáig ott volt, ahol Karcsi is.

– Milyen embernek ismerted meg Karcsit? Hogy gondolkodott Karcsi a színházról?

– Károlyt az embersége és a munkabírása tette azzá, amivé vált. Példaképpé. Nem akart jelentős színházi személyiséggé válni. Nem akart kiemelkedő tehetségnek tűnni. Egyszerűen színházat akart csinálni, és arról a színházról nagyon komoly elképzelései voltak. Talán ami leginkább működtette, az pont az, amit leginkább tagadott. Azt mondta, őt nem kell szeretni. Mégis mindent megtett, hogy szeressék. Felelősséget vállalt az embereiért akkor is, ha nem volt könnyű. Akkor is, ha rajta csattant az ostor, ha őt vonták felelősségre valamelyik beosztottja hibáiért. Színházi álma leginkább az volt, hogy a színház révén mindenki boldog legyen. Az is, aki csinálja, és az is, aki nézi. Ő nem volt színész, rendező, író vagy épp színházi vezető. Ő csak írt, játszott, rendezett és vezetett, mert épp az volt a dolga. Ő egyszerűen színházat csinált és ehhez felhasználta magát és a tudását, mint valamiféle kelléket. Hihetetlen munkabírása volt és másoktól is ezt várta el. Aki bírta vele a tempót, annak már fél sikere volt. Nagyon erős elképzelései voltak, amiket olykor erőszakosan is képviselt, de sokszor csak azért, hogy ezzel előcsalogassa az ellenérveket. Szeretett vitázni és szerette ha valaki – akárcsak ő – a végletekig tudta védeni az álláspontját. Mindez nem azt jelenti, hogy nem volt meggyőzhető. Sőt! Volt szerencsém több ízben is meggyőzni az igazamról, amivel egyre nagyobb bizalmat, szabadságot és egyre több feladatot zúdítottam a saját nyakamba. Szerette, ha az adott területeken a beosztottai önállóan dolgoznak és árulásnak érezte, ha ezzel a lehetőséggel nem éltek. Hibázni lehetett. De csak kétszer. Harmadjára már nem volt elnéző, bár ez korántsem jelentette feltétlenül a munkakapcsolat megszűnését. Egy alkalommal sajtótájékoztató keretében bejelentette, hogy az épületben neki nincsen főnöke, csupán a szervezési osztály vezetője, azaz én. Pontosan tudtam, hogy mit csinál, hogy most csal csapdába a hiúságomnál fogva, mégis belementem. És megnyertem magamnak a további sajtótájékoztatók levezetésének lehetőségét is…

– Mennyire ápoltatok szoros kapcsolatot?

– Beosztottja voltam. Nem lehettünk vetélytársak, hiszen mindketten ugyanazért küzdöttünk. Hogy hogyan és mikor lettünk barátok, azt nem tudom megmondani. Egyszerre azt vettem észre, hogy olyan gondolatokat, problémákat, magánéleti helyzeteket osztunk meg egymással, amit egy munkakapcsolat egyáltalán nem indokol. És ez így maradt azután is, hogy elment Szegedről. Ritkábban találkoztunk, de mindig ott folytattuk, ahol abbamaradt. Viszont azt a tüzet, lelkesedést már soha többé nem láttam a szemében. Türelmetlenebb is lett. Ideje se volt, és ő maga sem volt már képes egy olyan erős háttér csapatot kiépíteni mint Szegeden. Megbízható kontrollcsoport, a közös cél érdekében akár ellenkezni is tudó munkatársak nélkül minden feladat rászakadt. Elaprózta magát és beleesett a siker csapdájába. Aztán hirtelen jött a kiábrándulás. Kassát és Miskolcot szinte egyszerre elveszítve elfogyott a lendület. A többit tudjuk.

– A végsőkig tartottad vele a kapcsolatot? Milyennek láttad őt zsombói időszakában?

– Zsombó valami egészen újnak adott bölcsőt. Mondhatnám, hogy a termékeny „remetelét”, az elmélyülés lehetősége egy új Karikát szült, de hazudnék. Semmit nem változott. A poklot megjárva persze sokkal bölcsebb lett, de ami a munkát illeti, pont olyan akaratos megszállottként került vissza a színházi életbe, mint ahogy elhagyta azt.

– Elsősorban mi volt neked ő: barátod vagy színházi példaképed?

– Én nem tudom szétválasztani a színházi embert a magánembertől. Talán azért, mert magamban is képtelen vagyok. Számomra a színház ott van, ahol én vagyok. Sokáig ott volt, ahol ő volt. Most megint maradtam magamnak…

Pethő Imre