A főiskolán ismerkedtek meg, aztán együtt dolgoztak Szegeden, Veszprémben is, közös munkálkodásuk alatt két fontos díjat is hazavihetett: a Jászai Mari-díjat és a Latinovits Zoltán-díjat. Mindenek felett mégsem csak jól működő kollégák voltak, hanem barátok. Jakab Tamással beszélgettünk.
– Mikor és hogyan találkoztatok Karikával? Milyen benyomást tett rád?
– A 80-as évek elején együtt jártunk főiskolára, és bár nem egy évfolyamban voltunk, de állandó – napi – kapcsolatban voltunk egymással. Néztük egymás vizsgáit, egy társaságba jártunk beszélgetni, bulizni, színházi előadásokat nézni. Ebből a főiskolai gárdából igen sokan játszottak Szegeden az igazgatása alatt: Kaszás Attila, Méhes László, Kocsis Gyurika, Szerémi Zoli, Megyeri Zoli.
– Mi volt ő számodra? Színészkolléga, rendező, színházvezető, barát?
– Mindenek felett barátok voltunk. Ha szakmáról, napi intenzív munkáról volt szó, akkor szigorúan tartottuk a színházi hierarchiát. Igazgatókét és rendezőként is különleges érzékenységgel képviselte a színészek érdekeit. Tudta, hogy jó színészek, jó rendezők nélkül egy színház nem ér semmit. Minden szegedi bemutatónkon legalább 4-5 színházigazgató, rendező ott volt. Ők mindig azt mondták: "Hát ilyen színészekkel könnyű jó előadásokat csinálni". Bizony, bizony. Csakhogy ezek a színészek, – akik az ő társulatának tagjai voltunk – soha az életben nem szerződtek volna el máshoz. Szívügyének tartotta a társulat fejlesztését, színészvezetést, nagyon jó érzékkel emelte be hozzánk a frissen végzett főiskolás kollégákat. Anyagi biztonságot igyekezett számunkra teremteni, munkával ellátva, megbecsülve éreztük magunkat, egyúttal barátságával és szeretetével a magánéletben, emberileg is támogatta társulatának tagjait. A színházban dolgozókat – műszakon, irodai munkatársakon át a takarítókig – egy nagy családba igyekezett kovácsolni.
– Mi az az egy szó, ami eszedbe jut vele kapcsolatban?
– La Mancha.
– Dolgoztál vele Szegeden, Veszprémben. Miben volt Karcsi más a két városban?
– Semmiben. Talán annyiban, hogy míg Szegeden a művészi munkák mellett a legtöbb idejét a több tagozatú színházunk és a Szabadtéri igazgatása tette ki, addig Veszprémben több ideje volt írni és fordítani. Remek író és fordító volt. Rengeteg írását olvastam. A La Mancha lovagját ő fordította angolról magyarra. A veszprémi bemutató előtt fél évvel megmutatta nekem a fordítást, mert érdekelte a véleményem. Együtt csiszolgattuk még a nyáron, aztán egy intenzív próbafolyamat után mutattuk be. Óriási siker volt.
– Az utolsó években milyen kapcsolatban voltatok?
– A haverság mulandó. A barátság örök.
– Hogyan lehetne őt megfogalmazni. Mi is volt ő? Színész, rendező, díszlettervező, író, színházi rendező, vezető....
– Mind....Egy igazi – nagybetűs – Művész Ember.
– Mit üzen nekünk, a színházi világnak a síron túlról?
– Aki nem ért a színházhoz, az ne csinálja! A törtetők, a seggnyalók mind lebuknak akkor, amikor felmegy a függöny!
Pethő Imre
Fotók: Theater Online, szeged.szinhaz.hu
