Közeledett felé. Az átjáróhoz. Amúgy is különleges, bizsergető érzés volt számára minden reggel, ahogy csak néhány lépés választotta el ettől a két épület közötti, tíz méteres passzázstól, de ma mintha emelt adag öntötte volna el ebből a bizser-dózisból eszmélő, kora reggeli gondolatvilágába merülve. Mehetett volna másfelé is, de neki kellett az átjáró. Minden reggel. Kis rítus, kicsi ünnep az iskola felé. Hogy maga az iskola mennyire volt ünnep éppen azon a napon, vagy bármelyiken, az nem témája ennek a különleges emléknek, az pedig nemes egyszerűséggel belevész a mindennapok homályába, miként lett ebből az átjáróból „az átjáró”. Ha osztálytársakkal sétált át rajta, amíg el nem hagyták, tartották örök, tízméteres némasági fogadalmukat. Ha egyedül ballagott, vállán a tenisztáskájával, mint iskolatáskával, és éppen telefonált, ilyenkor a beszélgetés egész egyszerűen megszakadt az ő oldalán. Soha nem tudták meg a vonal másik végén, mi parancsolta meg neki a váratlan némaságot. Valamit azonban soha nem tudott elcsitítani. A gondolatok özönét. Talán mert barátnőivel cinkostársakként valamiféle rögzített misztikumot varázsoltak e köré az esőmentes szakasz köré? No, ez utóbbi különös körülmény már sokkal inkább témája ennek a szokatlan emléknek. Valahogy ezen a reggelen az eszméletmágia, a röpke másodpercekig tartó fantázia-robbanás sokszorosan intenzívebb volt, mint valaha. Mintha egy ködös velencei hajnalon, a karnevál forgatagából kiszakadva könnyedén belépett volna egy gondolatgondolába, hogy aztán nem sokkal odébb egy másik dimenzióból visszatérve ugyanolyan légies mozdulattal toppanjon rá a kövezetre. Ahogy a cifra díszekkel teletűzdelt csónak továbbhaladt vele, egy pillanatra sem változott a sebessége. Mintha csak egy mozgólépcsőre lépett volna rá. Vagy inkább egy varázsszőnyegre? Igazán el sem tűnődött az érzésen. Teljesen természetesnek vette, mint ahogy az is magától értetődő volt, ahogy válláról leakasztotta spéci iskolatáskáját, hogy a végét szájához emelve finom, de határozott fújással szaxofont varázsoljon belőle. Rögtön az első futam melengető, otthonos érzéssel töltötte el, mintha eddigi ifjú életében mindig is ehhez a hangszerhez nyúlt volna, mikor emberbeszéd helyett éppen valami más nyelven kívánt megszólalni. A sötét bőrű gondolier, kinek fejét az egyiptomi szarkofágok jól ismert aranydísze koronázta, miközben pálmalegyezőjével belehúzott a canale vizébe, sármos mosollyal, elbűvölten suttogta: „Beillissima!” Hiába próbálta fegyelmezni magát, hogy a méla blues ugyanolyan lágyan folyjék ajkai közül, a furcsa evezős földöntúli, frivol mosolya rövid kacajjal remegtette meg rekeszét. Ettől a szaxofon, anélkül hogy alakja megváltozott volna, egy négyméteres havasi kürt hangján továbbította jókedvét. De olyan erővel, hogy még Muranóban is minden üvegszobrocska megcsendült. Majd visszaváltott a Miles Davis-t idéző könnyed, mélybarna futamokra. Eközben rápillantott a sima, olívaszínű víztükörre. Tükörképén egy zöldes-barnás bőrű, hatalmas, mély tekintetű ifjú nőt látott, kárminvörös kővel a homloka közepén, vállához támasztva egy éles hegyű dárda. Csak egy pillanat, és rögtön visszakalandozott hangszeréhez. A parton sorra kerültek le az álarcok. Mindenki megállt, hogy szemük még mohóbban tapadhasson a furcsa hangszert bűvölő, elragadó teremtményre. Az előbbi karvalyorr mögül gyönyörű vörös dáma arca villant elő, lornyonját szeméhez emelve féloldalt biccentette fejét, és mintha smaragdbrokát uszálya megroggyant volna egy alig látható, decens pukedlit takarva. Egy hollófekete ifjú dottore-maszkját emelte le arcáról széles karlegyintéssel, egyidejűleg mélyen bókolt a suhanó álomhajó felé. És sorra mindegyik. A macska, a szamár, az arannyal, gyönggyel kirakott, a szín fehér, a koromfekete, egytől egyig felfedte titokzatos kilétét, hogy a csodálatos személy kedvéért feloldja néhány napos inkognitóját. Valamennyien behódoltak. Kicsit úgy érezte magát, mint valaha valamikor Margarita doktor Woland oldalán. Csakhogy mellette nem állt senki. Vele szemben a földöntúli mosolyba merevedett fáraóarc, szájában a nád, illedelmesen rezegve, akarata szerint. Váratlanul egy miniatűr álarcocska mögül előlibbent egy „Hüvelyk Matyi”-szerű szellem alak. Afféle kobold. Zöld zakócskáját piros fonál fogta össze, fején varázssipka, így libbent át egy herceg benyomását keltő ifjú válláról a csónak orrdíszére. Megemelte feléje kis kalapját, majd halk, de mégis éles halihó hagyta el miniatűr száját üdvözlésként. Ez azonban nem csupán köszönés volt, hanem egyidejűleg ellentmondást nem tűrő hívó szó is. Pillanatok alatt valóságos állatsereglet követte a gondola útját. Egy szép barna ló mosolygós nyerítéssel üdvözölte kicsi gazdáját, egy fürge madárka körbe-körbe röpködött feje körül, furcsa csörrögő hangon próbálva énekét illeszteni a szaxi kíséretéhez. Aztán sorba a többiek. Mindenféle kígyó. Sziszegőkórusuk alázatos üdvözlés harmóniájában simogatta körbe. Egy nőstény és egy hímoroszlán versenyt úszva kacsintott rá, mint rég nem látott ismerősre. Egy bika hihetetlen sebességű táncot járt a víz tükrén, majd belátva, hogy láthatatlan terhét nem képes hátáról lehajítani, két mellső lábára ereszkedve behódolt kicsi gazdájának. A következő futam ennek a szép ajándéknak szólt. A többi állat önző berzenkedése engesztelő melódiát csalt ki valamennyiük felé, így az egész állatsereglet megenyhülve, kórusban dalolta el üdvözletét. Ahelyett, hogy valami mindenféle hang keverékéből összedobált kakofónia szólalt volna meg, a már harmadik napja folyamatosan muzsikáló városban csodálatos, még soha nem hallott harmóniával telt meg mindenki lelke. Még két húzás, és a fáraó-evezős ismét közvetlenül a parthoz irányította a gondola orrát. A szaxofon hosszan elnyújtott záró hangjára kilépett a kövezetre. Kilépett az átjáróból. Kissé rémülten pillantott telefonjára. Rögtön belé nyilallt, hogy most aztán tényleg elbaltázta az időt, de ahogy meglátta, hogy még pontosan tíz perce van beérkezni a suliba, rájött, hogy csak másodperceket töltött odabent. Nem volt szükség sietősre fognia a lépteit. Tudta, hogy most nem kell valami gyors puskát másolnia, sőt még talán két mondatra is jut idő azzal a tizenegyedikes sráccal, aki úgyis meg fogja találni az alkalmat, hogy összefussanak. Jöhet, mert ma ő a legszebb, legtitokzatosabb, legizgalmasabb lány, aki két lábbal jár ezen a kikövezett parton. A valóságban. Éppen ma. A tizenhatodik születésnapján. Ötödik hó ötödikén.