„Nem örültem neki, hogy ő lesz az igazgatónk, mégis, már a beiktatása előtt szövetségesek lettünk. Hatalmas szíve volt, az egész létezése maga volt a természetesség, és én nagyon szerettem vele játszani” – vall Karikához fűződő kapcsolatáról Müller Júlia színésznő, akivel szegedi évei alatt ismerkedett meg. Barátságuk emlékképeiről beszélgettünk.
– Köztudottan őszinte, mély barátság fűzött Karikához. Mi adta meg ennek az alapját? Mi hozott össze benneteket?
– Amikor 1999-ben Karit megválasztották a szegedi színház igazgatójának, még nem ismertem, csak annyit tudtam róla, hogy nincsen semmi vezetői gyakorlata. Nem örültem neki, hogy ő jön, és ezt később be is vallottam neki. Tulajdonképpen az emberek nagy része így volt vele, amihez persze ismerni kell a színház pszichológiáját: egy színész mindig nagyon kiszolgáltatott, mert minden – hogy milyen szerepeket kapsz, hogy süllyesztőbe kerülsz-e – az aktuális vezetőtől függ. Szóval nem örültem neki, hogy jön, de még az igazgatása előtt egy utazás alkalmával a sors összezárt minket egy vasúti kupéba, ahol alaposabban megismerhettem őt. Éppen egy Szegedről Pestre tartó vonaton ültem, óriási havazás közepette, amikor nyílt a kupé ajtaja és ő jött be. A velem szemben lévő ülésre szólt a helyjegye. Elkezdtünk beszélgetni, és aztán végigbeszélgettük az időjárás miatt 4-5 órásra nyúlt utat, miközben nagyon sokat nevettünk. Nem tudom miért, de akkor szövetségesek lettünk. 
Később aztán jó sokáig egy percet se tudtunk beszélgetni, annyira elfoglalt volt, de a kezdetektől fogva tisztelt, mint művészt, és azt éreztette velem, hogy többre vagyok hivatott. Nagyon jó szerepeket kaptam tőle – rögvest az első rendezésében a Dajkát alakíthattam a Rómeó és Júliában, és nagyon jó hangulatban telt a munka. Szerettem, ahogy rendez, és mint később kiderült, nagyon jól tudtunk együtt játszani – tulajdonképpen ez, és a közös humor adta a barátságunk alapját. Nem mindenben értettünk egyet, de ez nem volt baj. Neki nem kellett állandóan bólogatni, a kegyeit keresni, az embernek lehetett saját véleménye, és nagyon jókat tudtunk vele vitázni.
– Milyennek élted meg a vezetése alatt a színház életét? A társulat, a közönség hogyan viszonyult hozzá?
– Az a pár év, amíg ő igazgatta a színházat, a pályám aranykora volt. Nagyon sokat játszottam nagyon klassz emberekkel, és a teátrum is elképesztően nagy sikereket ért el – elég csak a Portugált vagy a Gyalog galoppot említenem. Ritka erős, remek hangulatú és humorú, nagyon színvonalas társulatot hozott össze Karcsi, különösen a fiatal férfi színészek tekintetében. Vidéken általában elég minőséghiányos volt a szakma, mert a valamire való fiatal színészeknek rögtön adódott munka Pesten, de akkor olyan színészgárda jött össze, amelynek a csodájára lehetett járni bárhonnan. Karcsi személyében pedig egy elképesztő munkabírású embert ismerhettünk meg. Egyszerre igazgatta a prózai színházat és a szabadtéri játékokat, miközben rendezett és játszott is – alvásra már nem sok időt szakított. Megfellebbezhetetlen volt a munkához való hozzáállása: amikor Valló rendezte a Janikát, ő játszotta benne a férfi főszerepet és úgy jött az olvasópróbára, hogy már tudta a sokszor 5-6 oldalas monológokat tartalmazó szöveget. De a társulathoz való hozzáállása is kivételes volt. Olyan volt, mint amikor beledobod a mágnest a vasreszelékbe: maga köré vonzotta az embereket. Mi csak úgy hívtuk, a Gazda: reggelente nem egyszer két kiló kolbásszal tért be. Mindig a piacon keresztül kellett bejönnie a színházba, de nem volt ideje ott megreggelizni, azt viszont tudta, ha a színházban fogja elfogyasztani a reggelijét, más is megéhezik. Soha nem jött be üres kézzel, és mindig megvendégelt minket is. Egyszer sem mondta, hogy meghív rá bennünket, csak letette őket az asztalra. Nem állt a cselekedet elé, csak volt, az egész létezése maga volt a természetesség.
– Magánemberként, a színházon kívül is számíthattál rá?
– Lelkileg mindenképpen. Időben és térben nem mindig voltunk egymás mellett, de amikor kölcsönösen megjártuk a poklot, akkor is számíthattunk egymásra és kiálltunk egymásért.
– Nem sokkal azután, hogy 2003-ban távozott a teátrumtól, te is felálltál. A pályátok sajátos összefonódása aztán a későbbi években is tetten érhető, amikor 2004-ben Miskolcra szerződtél, majd 2012-ben elmentél a színházból – ugyanakkor, amikor Karika is befejezte ott 2008-ban kezdődő pályafutását. Mennyire játszott közre a váltásokban az ő személye?
– Amikor Halasi Imre 2003-ban megkapta a miskolci színház igazgatói posztját, szerette volna színpadra vinni a Portugált, amit végül Karcsi rendezett és ő játszotta Retek szerepét is, illetve hívtak, hogy játsszak benne én is. Akkor én még Szegeden voltam, egy évet maradtam, de már csak egy előadásban szerepeltem az első félévben, a másodikban pedig Miskolcra szerződtem. Nem nagy szívvel maradtam Szegeden, és nem csak azért, mert ő távozott, bár kétségtelenül ez volt az egyik fő ok. Akkor már majdnem 14 éve dolgoztam a színházban, és mindig azt gondoltam, azért küldik el onnan az embereket, mert a város vezetése azt szeretné, hogy még jobb legyen a színház. De rá kellett jönnöm, hogy csak a politika játékszerei vagyunk, akiket ide-oda dobálnak, és nem az a fő szempont, hogy a színháznak minél jobb legyen. Láttam, hogy Karcsit milyen igaztalanul rúgták ki, miközben még le sem járt a mandátuma, és soha egy köszönetet nem kapott, amiért létrehozott egy fantasztikus társulatot vagy kikaparta a gesztenyét fontos fejlesztésekhez. Ezek után én ebben nem akartam részt venni. 
Az újonnan kinevezett vezető személyével sem értettem egyet, és kezdett nagyon szorítani a cipő.
– Mint a barátja, hogy látod: törésként élte meg Karika, hogy menesztették a színházból?
– Nem tudom, mik voltak a fő szempontok, amikor Karcsit menesztették, de őt kíméletlenül kinyírták, és ezt szerintem soha nem tudta feldolgozni. Ettől persze még nem kellett volna úgy alakulnia az életének, ahogy. Hasonló esetben nem mindenki megy tönkre. Nála két dolog együttállása vezetett a lecsúszáshoz: az alkoholra és depresszióra való hajlama, és ez a törés. Akkor minden kicsúszott a lába alól: tönkrement a házassága, a színháza. Sosem tudott többé abban a fényében csillogni, mint Szegeden. Baromi nagyot rúgtak bele, szerintem érdemtelenül, mert nagyon jó színházat csinált és remek ember volt. A mai napig ritkaságszámba megy az a gondoskodás, amivel felénk fordult. Emlékszem egy esetre, akkor már közösen dolgoztunk a színházban, mindenki elfoglalt volt, és egy alkalommal összetalálkoztuk a bejáratnál. Ő épp ment be, én jöttem ki, és valamiért nagyon rossz kedvem volt. Akkor nem szólt egy szót sem, de félóra múlva megcsörrent a telefonom. Ő volt az. Mióta a vonaton beszélgettünk, próbán kívül nem találkoztunk, nem volt köztünk baráti kapcsolat, a telefonszámom se tudta, mégis vette a fáradságot, hogy megszerezze és felhívjon: mi a baj, miért van rossz kedved? A mai napig jól esik visszagondolni erre a történetre, és talán ez volt a pillanat, amikor végleg letettem a voksom mellette.
– Színésztársakként is jó párost alkottatok. Két legendás előadásotok is volt a két színházban: a Portugál és Spiró György Prah című darabja. Szakmai szemmel nézve színészként, rendezőként milyennek láttad őt?
– Hihetetlenül jó színésznek tartom Karit, és iszonyatosan szerettem vele játszani, mert egyszerűen jó volt vele együtt létezni. Mind a Portugál, mind a Prah tragikomédia, tele vannak humorral, de azzal a fajta humorral, ami nagyon mély, drámai jelentést is hordoz, és nagyon jól tudtuk ide-oda adogatni a labdát a színpadon. Az utolsó években egyébként már sokkal jobban szerettem a Prahot játszani, mint a Portugált, amiből 250 előadásunk is lement. Amíg képes volt rá, bejártuk vele az országot, és készültünk rá, hogy újra elővesszük – a halála előtt egy hónappal már úgy éreztem, érdemes azon gondolkodni, kinek ajánlhatnánk. A mai napig leginkább a Prah hiányzik a szakmai életemből. Olyan volt nekünk ez az a darab, mintha a gyerekünk lett volna, és nem véletlen, hogy Kari temetésekor egy Prahos dobozt vittem a sírjára, mert én vele együtt eltemettem az előadást.
– A miskolci évek után mennyire tartottátok a kapcsolatot? Milyennek láttad őt akkoriban, illetve az utolsó időszakban?
– Amennyire tudtuk, tartottuk a kapcsolatot, attól függően, mennyire volt meg a lendület Kariban. Mert amikor nem volt jó passzban, elbújt az egész világ elől. Nagyon sokan próbáltak segíteni rajta, ki miben tudott, de ő makacsul eltökélte, hogy majd maga megoldja a problémáját. Úgy is tűnt a legutolsó időszakban, hogy sikerült a saját hajánál fogva kihúznia magát a mély gödörből. Felüdülés volt vele lenni, amikor legutoljára találkoztunk. Ő keresett meg, azt mondta, most már minden oké, feljövő ágban van. Onnantól kezdve bármikor hívtam telefonon, felvette vagy visszahívott. Terveztük, hogy újra elindulunk a Prahhal, mesélte, mi mindent fog játszani, rendezni, hogy ő lesz Orgon a Tartuffe-ben – amit aztán végül nem tudott vállalni. Nagyon ambicionálta, hogy dolgozhasson. Volt is sok munkája, rettenetesen sok időt és energiát tett beléjük, csak épp nem voltak megfizetve ezek a munkák – miközben anyagilag nagyon csehül állt. 
Azt hiszem, ez nagyon zavarta.
– Karika hirtelen halála mindenkit megdöbbentett. Személyisége mennyire kódolta a döntését? Lehetett volna segíteni rajta?
– Számomra az az igazi kérdés, hogy én vajon képes lettem volna-e segíteni: nem. Nem tudom, mi kellett volna ahhoz, hogy valóban felálljon. Tudomásom szerint az öngyilkosságra nem készült, de mint ahogy a depresszióra és az alkoholizmusra, erre is van hajlam. Azt, hogy mi történt akkor, mi sarkallta erre a döntésre, és miért pont akkor történt, valószínűleg soha nem fogjuk megfejteni. Nem bírta el az életét már, leterítette valami.
– Halála után egy rövid mozgalmat indítottál a közösségi oldaladon, melyben arra kérted ismerőseit, osszák meg egy-egy emléküket Karikáról. Mi motivált?
– A mozgalom részben azért volt jó, mert élt az emberekben a közlésvágy, és megmutatta, hogy bármi történik az életben, az a csapat, akik akkor együtt dolgoztunk a színházban, örökre összekovácsolódtunk. Szövetséget kötöttünk, és ennek a szövetségnek Karcsi, a mi Gazdánk volt a centruma. De legfőképpen azt szerettem volna, hogy az az ember, aki Karinak a legfontosabb volt az életben, és akit mindenkinél jobban szeretett, a kislánya, lássa ki is volt valójában az apukája. Nem az, akinek utolsó időszakában tűnt, hanem VALAKI, így, csupa nagybetűvel. Remélem, egyszer büszke lesz rá. Van miért! – (Nagyon hiányzik.)
Bertalan Melinda
Fotók: Miskolci Nemzeti Színház, port.hu
Képek
