Véletlen találkozásnak indult, mégis szinte sorsszerű lett, ma már pedig el sem tudja képzelni az életét színészet nélkül. Nem tör nagy babérokra, a nézőknek okozott öröm éppen elég neki – ez rántotta be ebbe a világba, és hajtja ma is. Koscsisák Andrással, a Pannon Várszínház művészével beszélgettünk.

– Mindenkinek van egy története arról, hogyan talált rá a hivatására. Ön hogyan lett színész?

– Teljesen véletlenül. Általános iskola végén indult egy amatőr színjátszó fakultáció, amire a magyar tanárom javaslatára én is jelentkeztem. Nem volt vele különösebb célom, rövid időn belül mégis magába szippantott ez a világ. Nemcsak azért, mert számomra örömet okozott a játék, hanem mert általa én is adhattam: látni a közönség arcán visszatükröződő örömöt óriási áldás.

– Játsszunk el egy pillanatra a gondolattal, hogy nem jön képbe a színészet. Akkor mivel foglalkozott volna szívesen?

– Fogalmam sincs. Régebben is foglalkoztatott több minden, például a történelem, de a sors nem ezekbe az irányokba mozdított el. A színjátszás olyan kapukat tárt ki előttem, amely után egészen másként kezdtem el látni a világot, a körülöttem lévő dolgokat. Színészként az ember akarva-akaratlanul is írókba, művekbe, történetekbe botlik, ami ad egy bizonyos fajta műveltséget és kulturáltságot. Olyan érzékeny és intelligens emberekkel találkozhatok és találkozhattam már diákszínjátszó éveim alatt is, akik előtt őszintén megmutatkozhattam, felszínre törhettek az engem foglalkoztató kérdések, anélkül, hogy kinevettek vagy szánakoztak volna rajtam.

– A diákszínjátszó évek után hogyan alakult a pályafutása? Milyen tapasztalatokkal, élményekkel, érzésekkel gazdagodott? Kik segítették a pályáján?

– Nehéz lenne csak néhány nevet kiemelni, akik példaképként és mentorként szolgáltak, hiszen rengeteg fantasztikus kollégával volt szerencsém megismerkedni az évek során: többek között diákszínjátszóként a K.O. Színpad, a 7–4 Törpe és a Pisztácia Klub nevezetű parodista csoportokban, később a Veszprémi Petőfi Színház stúdiósaként, majd színészeként a társulat tagjaival, rendezőkkel, színészekkel, nagyszerű színházi emberekkel, ami folytatódott a Forrás Színház, és most már nyolcadik éve a Pannon Várszínház társulatánál is. Azokról nem is beszélve, akikkel bár személyesen nem dolgozhattam együtt, színpadi jelenlétük mégis inspirálóan hatott rám, és a mai napig meghatározzák a működésem. Nagyon szép emlékek és barátságok kötnek a diákszínjátszó évekhez is – Szabó Szilárd, Csukárdi Sándor nem csak rám voltak nagy hatással, de mai napig aktív résztvevői az ifjúsági- és diákszínjátszásnak, újabb és újabb nemzedékeket segítenek elindulni az útjukon. Ugyanilyen örömmel gondolok vissza a Veszprémi Petőfi Színház Színészképző Stúdiójában töltött tanévekre is, ahova 1992-ben kerültem. Sashalmi József osztályában végeztem, a tanáraink között voltak Gőz István, Papp Márta, Lőrincz Katalin, Holl István, Kiss T. István. Hallatlanul izgalmas, sok munkával teli három évet tölthettem itt, ahol az intenzív osztálymunka mellett a profi színházzal is megismerkedhettem. Rengeteg előadást készítettünk, később a nagyszínházi statisztaszerepek mellett gyerekelőadásokban is bontogathattuk a szárnyainkat. Fokozatosan másztuk meg a lépcsőfokokat, az alapoktól kezdve haladtunk egyre feljebb, egészen az utolsó vizsgáig, ami után a MASZK hivatalosan is színésszé minősített bennünket. Óriási élményanyagként szolgált ez az  időszak, életem egyik legszebb fejezeteként. Visszatekintve szinte lehetetlen is felfogni, milyen intenzív három év volt ez: éjszaka előadások sora, nappal folyamatos műhelymunka. Mégis biztos vonatkozási alapot adott a Stúdió. Tudom, honnan indultam és hova jutottam el, és ezt nagyrészt az itt tanultaknak köszönhetem. Tizennégy évig dolgoztam a Veszprémi Petőfi Színházban, nyolcadikat töltöm a Pannon Várszínházban, közben egy évig a győri Forrás Színházi Műhelynél is megfordultam, de mindig veszprémi színész maradtam – ízig-vérig annak érzem magam, minden ehhez a városhoz köt.

– Milyen alkatú színésznek tartja magát?

– Univerzálisnak. Negyvenévesen talán már a romantikus hős szerepe kevésbé talál meg, de általánosságban véve színes palettán mozgok. Nem csak karakterszínészként bizonyíthatok, hanem izgalmas utazásokat tehetek a szerepek között. Soha nem szorítottak be egy kategóriába, ha elsodort egy áramlat, mentem vele. Hatalmas élmény ezekben megmártózni.

– Ezek szerint szeret kísérletezni?

– Mindenképpen. A fejlődés nagyon sokszor a kísérletezésben rejlik, noha a környezetemben erre ritkábban adódik idő és lehetőség. A piacot mindig is a kereslet és kínálat törvénye határozta meg, ez alól pedig a színház sem kivétel. Ki kell szolgálni a nézők igényeit, emellett a kőszínházi struktúra általában szoros menetrendet követel meg. Folyamatosan készülnek az előadások, többnyire kevés idő van a próbafolyamatra: olyankor muszáj a rendezőre koncentrálni, és megpróbálni maradéktalanul végrehajtani az általa kért instrukciókat. Szerencsére néha-néha megadatik az a kegyelmi állapot, hogy elmélyülhetek a saját gondolataimmal, és feszegethetem a figura határait. Nagyon jól tud esni ezáltal egy kicsit másként nézni önmagamra, a világra, a kollégákra.

– A színészet sok szempontból önmagában is egy belső utazás. Önre mennyire hatnak vissza a színpadi szituációk? Van olyan szerepe, amely emberileg is sokat adott Önnek?

– Tény, hogy ebben a szakmában gyakran kell önmagunkból dolgoznunk, a saját tapasztalatainkat és érzéseinket megvizsgálva létrehozni a figurát, mert csak így válik igazán őszintévé és igazzá. De néha előfordul, hogy olyasmit kell előhoznunk magunkból, amiről még csak nem is sejtjük, hogy bennünk van. Az első ilyen döbbenetes utazásomat Anca Bradu fantasztikus román rendezőnő A pelikán című produkciójában éltem át. Teljesen új ajtót nyitott ki számomra a szerepmegformálás tekintetében: olyan mélyre kellett leásnom magamban, ami még engem is meglepett, szinte megijesztett. Egészen más fénytörésben láttam a dolgokat, egy kicsit szinte szemben is álltam önmagammal. Egy karaktert megformálni, majd az előadás után lerakni a szerepet persze sosem könnyű, majdhogynem fájdalmas, és időbe telik, de ilyen esetben különösen fontos, hogy ki áll melletted a színpadon. Partnereim, Bajcsay Mária és Palásthy Bea nagyon sokat segítettek nekem akkor, és egészen felemelővé tették az élményt. Számomra egyébként is nagyon fontos, hogy kivel állok színpadon, és hogy az a személy milyen szellemben dolgozik, mert ez rengeteget tud adni. Többek között éppen emiatt gondolok vissza különösen szívesen a Csongor és Tündére, a Liliomfira, a La Mancha lovagjára, A tizedes meg a többiekre, a Csárdáskirálynőre, a Sose halunk meg vagy a Balfácánt vacsorára előadásokra.

– Színészként hektikus életet él. Hogyan tudja megteremteni az egyensúlyt munka és magánélet között?

– Igyekszem mindent megtenni azért, hogy a munkám ne menjen a magánélet rovására, de ez persze nem könnyű. Színészként nem ér véget ott a munkám, amikor lemegy a próba vagy az előadás, és a nap végén kilépek a színházból. Még ha nem is látszik kívülről, fejben továbbra is dolgozom a figurán, morfondírozom az esetleges hibákon. Arról nem is beszélve, hogy ez különben sem nyolcórás állás. Éppen ezért rettentő hálás vagyok feleségemnek – aki nem ebben a szakmában dolgozik –, hogy megpróbálja maximálisan tolerálni az életvitelemmel járó nehézségeket, és támogató hátteret biztosít.

– Három kisfiú édesapja. Hogyan reagálna, ha egy nap azt mondanák, ők is a színházi pályára lépnének?

– Nem törekszem arra, hogy az én életemet éljék, éljék a sajátjukat. De ha úgy döntenek, hogy egy nap kipróbálnák magukat ezen a pályán, természetesen támogatnám őket. Rengeteg lemondással jár ez a szakma, de semmiképpen sem akarnám lebeszélni őket róla – erre erkölcsi alapom sem lenne, hiszen nekem is ez a szenvedélyem.

– Önnek mik még a további tervei?

– Amit mindenképpen szerettem volna elérni, hogy színész legyek, sikerült. Nagyon szép szerepeket kaptam és kapok, amire hálával gondolok vissza, és amiért hálás is vagyok. A visszajelzések szerint pedig továbbra is örömet tudok okozni a közönségnek. Ez nagyon nagy boldogsággal tölt el. Ennél többre nem vágyom, csak hogy ezt a tendenciát folytathassam továbbra is. Persze úgy, hogy közben a családomra is jusson idő, és képes legyek felnevelni a fiaimat: ne csak távolról, hanem valóban lássam őket felnőni, és mellettük legyek az életük fontos és sorsdöntő pillanataiban.

– Színészet és család. Úgy tűnik, ezek mindent felülírnak. Ha azt kérdezem, mi a legfontosabb érték az Ön életében, tulajdonképpen meg is válaszoltam a kérdésemet?

– Tulajdonképpen igen. Számomra mindig is ez a két dolog jelenti a prioritást: a családom és a hivatásom. A célom pedig csak ez: gyümölcsözően boldogulni mindkét területen egyszerre.

Bertalan Melinda
Fotó: Babják Tamás