Amikor a rendszerváltás után, 1991 nyarán családommal a szigligeti alkotóházba igyekezve első alkalommal eljutottunk Veszprémbe és környékére, lenyűgözött bennünket a táj szépsége. Valahol a Kab-hegy környékén mondtam is  Gabinak, a feleségemnek, hogy ha egyszer véletlenül majd el kell hagyni Bácskát, a szülőföldünket, akkor itt kellene élnünk.

Alföldi, síksági emberként mindig különös vonzalmat éreztem a nagy hegyek és a vizek iránt. Pannóniából, ebből az ősi római provinciából a Bakony mint sziget emelkedik ki. Több millió évvel ezelőtt keletkezett, s lankáit a Pannon-tenger nyaldosta. Ennek nyomai ma is láthatók a Balaton-felvidék néhány pontján, elsősorban a Káli-medence peremén. A vidék sajátos képződményei a tanúhegyek, az egykori vulkánok: a lapos tetejű Badacsony, a Csobánc, a Haláp, a meredeken csúcsos Gulács, a Szigliget, a Tóti-hegy, a Hegyesd, a púpos hátú Szent György-hegy, a Kab-hegy és a Somló. A tudósok szerint a vulkáni működés tőszomszédságában, a dombok lábánál, az árkos vetődés mentén kb. 20 ezer évvel ezelőtt egy fiatal földtani képződmény, egy északkelet–délnyugat fekvésű nyújtott lapos medence keletkezett, melyet víz borított el, ez lett a Balaton, amelyben az egykori tenger állatvilágának képviselői, a gardák is otthonra leltek.

A tó látványa a déli part valamely magaslatáról különösen megragadó, főleg a délelőtti órákban, napsütéses, tiszta időben. Ott hullámzik a világoszöldes víztükör, mögötte pedig kékes árnyalatban sorakoznak az északi part hegyei és a bazaltvulkánok, de csodálatos képződmény a Tihanyi-félsziget is,  amely olyan mélyen benyúlik a tóba, hogy majdnem kettévágja.

A Bakony domborulatai és a Balaton feszített víztükre az ember számára kihívásokat rejtenek. Beragyogja őket a Nap fénye, az áttetsző, nyílt égbolt a magasba csábítja az ember tekintetét, felébreszti képzeletét. Többezer éves kultúra és történelem lakozik ebben a tájban. Egykoron itt, a tó feletti úton vonultak Aquincum felé a római légiók, majd Árpád vezérletével megérkeztek a honfoglaló magyarok. A Bakony rengetege nyújtott menedéket Koppány pogány seregének. Később harcolni kellett törökkel, osztrákkal, orosszal. Az emlékezet legendákat, meséket szőtt a tóról és a bakonyi erdő mélyéről. A beszéd pompáról és szegénységről szól, valóságot és ábrándot ötvöz. A retorika egyszer a szabadság, máskor a zsarnokság szövetségese volt, szolgálta a demokráciát és a demagógiát.

Hamvas Béla szerint a magyarok számára a Bakony elsősorban mítosz. Egykoron a hegység erdőségeiben rejtőztek a mindenkori lázadók, akik sem a királynak, sem a császárnak nem engedelmeskedtek. „S azóta ebből a magyar függetlenségvágyat érez ki: az uralommal való szembenállást, forradalmi szellemet és lázadást. A hegységet sűrű és sötét erdővel benőttnek gondolja, amely tele van rejtélyes szakadékokkal, barlangokkal, hozzáférhetetlen völgyekkel. Ez a magyar dzsungel, ahova csak azok rejtőznek el, akik a világgal nem tudnak megegyezni. A vad és elementáris őstermészet mítosza jut benne kifejezésre. (…) A mítoszból azt érezni, hogy a bakonyi ember keményebb, civilizálatlanabb, elemibb, mint az ország más helyén lakó.”

Az élőlények mindig igazodnak a tájhoz, annak adottságaihoz. A balatoni és a bakonyi embert rombolta a túlzás és a széthúzás, gyötörték az ellentétek, a különböző testi állapotok, de bőven volt oka örömre is: télen és nyáron, a tartós hőségben és a hirtelenjött fagy idején, alkonyatkor és hajnal után, szélben és szélvédett kuckóban, eső előtt, vihar u tán, otthon és főtéren, piacon és kocsmában. Itt most lehetetlen felsorolni a mindennapi élet dolgait, amelyek az emberi élet kísérői, a szükségleteket, élelmiszereket, használati tárgyakat, eszközöket, s végül a kifejezéseket, szavakat, amelyek itt használatosak, és meghatározták az élet rendjét, formáját és lehetőségeit.

A kíváncsi ember gyakran felkerekedik, hogy bejárja ezt a vidéket – tavasszal, nyáron, ősszel és télen is. Olyan csodás megfigyelni a természet ébredését a tél után itt, a tónál és a Bakonyban! A természet titkos rejtelmei várnak ránk lépten-nyomon. Például amikor az erdőből kilépünk a Bakonynána mellett található „Római fürdő” közvetlen közelében a síkos sziklatalajra, és megcsap bennünket a zuhatag nyirkos lehelete, a vízpermet, a pára, ahogy belengi az évezredes köveket. Mesebeli táj. Vajon hány nemzedék járta előttünk ezeket az ösvényeket, és hány nemzedéknek veszett nyoma az emlékezetben?  De itt mindig állni fog valaki, és meghatottan néz majd a végtelen és halhatatlan időbe.

Mint akik csodát láttak, mint akik beleláttak egy kicsit az örök titokba, a végtelen meg az örökkévalóság lényegébe, úgy indulunk el visszafelé az útig, ahol az autók várakoznak. Menni kell, pedig a hely nyugalma és szépsége maradásra csábít. Még jó, hogy közel van, bármikor visszajöhetünk, ahogy a Bakony és a Balaton más kirándulóhelyeire is, hogy üldögéljünk, kóboroljunk egy kicsit a vízparton vagy a völgyekben és a kilátókon, nézzük az egyre kékebb Balatont, és kedvünkre szemléljük az egybemosódó bakonyi dombok, mezők és erdők körvonalait.

Fenyvesi Ottó
Fotó: Kiss Sándor, Babják Tamás