Schultz Zoltán 2007 óta a veszprémi Lovassy László Gimnázium intézményvezetője. A régió meghatározó oktatási intézményének irányítójaként nagy felelősséget visel, amely következik a Lovassy múltjából, hagyományaiból, de az iskola jelenlegi eredményeiből, pozíciójából is. Kíváncsiak voltunk, hogyan jutott erre a posztra, illetve miként éli meg ezt a szerepét, mit gondol tanárságról, intézményvezetésről, oktatásról, nevelésről.

– Hogyan lett tanár? Miért fogta meg a pálya?

– A gimnáziumban szinte végig építészmérnöknek készültem. Rengeteget rajzoltam is, és terveztem, hogy elmegyek a műegyetemre. Aztán, amikor dönteni kellett, hova jelentkezzem, akkor merült fel először komolyan, hogy tanár legyek. Azt hiszem, nagyon szerencsés voltam a középiskolai matematika és fizika tanáraimat tekintve, és alapvetően ők határozták meg a döntésemet, mert a családunkban  nem volt ennek előzménye, én vagyok az első ezen a pályán. Az is hozzájárulhatott, hogy jól éreztem magam minden iskolában, jó gyerek voltam, általánosban és középiskolában is szerettek a tanárok, és én is szerettem őket.

– Miként került a Lovassyba?

– Ez 1986-ban történt. A szegedi egyetemre jártam, és akkoriban a szegedi egyetemmel volt viszonylag szoros, bázisintézményi kapcsolata a Lovassynak. Szükség volt matematika-fizika szakos tanárokra, és Arnhoffer Mihály – akkori igazgatóhelyettes – hívta fel a szakmódszertanos tanárunkat, kérte, ajánljanak valakit. Két emberre volt szükség, és minket kérdeztek meg Németh Gabriellával, akivel akkor már összeházasodtunk.

– A távolság nem volt probléma? Ha Szegedre jártak, nem feltétlenül voltak környékbeliek.

– Amikor mérlegeltük, hogy hova mennénk szívesen dolgozni (egyikünk alföldi, másikunk dél-dunántúli), azt nézegettük, hol van olyan iskola, ahol szívesen dolgoznánk. Akkoriban elég kevés iskolában volt még speciális matematika tagozat az országban – ha jól emlékszem, hat ilyen intézmény létezett, vidéken az egyik Veszprémben. Már előzetesen is beszéltünk arról, hogy ide szívesen eljönnénk. Túl sokat nem gondolkodtunk a válaszon.

– Amikor a Lovassyba jött, akkor is egy jó hírű intézmény volt, sok jó tanárral. Mennyire nehéz vagy éppen könnyű egy ilyen közegbe kívülről, friss diplomával belépni?

– Nem könnyű. Akkoriban ünnepelte ráadásul az iskola fennállásának 275 éves évfordulóját. Minden erről szólt: a hagyományokról, az eredményességről, a nagy tanáregyéniségekről. Nagyon sokszor kellett azzal szembesülnöm, hogy a Lovassyban érezhető egyfajta zártság. Az itt tanító tanárok egy jelentős része is lovassysként végezett, a város vezetőinek egy része itt tanult. Elég nehéz volt azt megmutatni itt, hogy ha valaki kívülről jön, akkor is tud olyan teljesítményt nyújtani, mint a régebbi kollegák. Ilyen szempontból szerencsés helyzetbe kerültem, mert nagyon jó osztályt kezdtem el tanítani, azonnal B fakultációt kaptam, ami heti hét matematikaórát jelentett, és az itt adódó helyzeteket sikerült jól megoldani. Nagyon korán voltak a diákjaimnak versenyeredményei, és ahogy ezek megszülettek, kinyílt a Lovassy előttem, matematika tagozaton lettem osztályfőnök. Ha az ember eredményes, nagyon gyorsan fogadja be az iskola.

– Talán itt aktuális a kérdés: Ön szerint mitől jó a jó tanár?

– A legfontosabb, hogy komolyan veszi magát. Szakmailag is felkészült, és úgy áll a diákok elé, hogy van megfelelő önbizalma.  Abban a tekintetben is, hogy tudja kezelni a diákok körében felmerülő problémákat, tud a korosztállyal bánni, tud párbeszédet folytatni velük. Nagyfokú rugalmasság kell ahhoz, hogy valaki elfogadott legyen a diákok körében is. Kell szerintem érezni azt a diákoknak, hogy amikor értékel, akkor is segíteni akar.

– 1997-ben igazgatóhelyettes lett. Miért vállalta ezt a posztot?

– Voltam egymás után kétszer osztályfőnök, amibe sok energiát fektettem, nagyon együtt éltem az osztályaimmal. Már 30 éves voltam, saját gyerekkel, úgy láttam, ez nem fog így működni. Ekkor történt egy igazgatóváltás is. A kollégák úgy érezték, jó lennék helyettesnek, és ezt el is mondták. Úgy éreztem, ideje változtatnom.

– Adódott még egy váltás, amikor elment az oktatási irodába dolgozni. Ez miért történt?

– Ez hét évre rá következett be. Közben az igazgatóhelyettesség mellett mégis osztályfőnök lettem, mert hiányzott. Negyvenéves voltam, éppen leérettségizett az osztályom, mindenki, akit tanítottam, nem volt kötődésem az itt maradó gyerekekhez. Többször kerestek meg a városházáról azzal, hogy felkérnek az oktatási iroda vezetőjének. Arra gondoltam, ha át tud menni a személyiségem, akkor érdemes ezt csinálni, ha pedig úgy érzem, bedarálódom, akkor visszatérek tanítani.

– És lehetett úgy csinálni?

– Nyilván nem véletlenül jöttem vissza… Nem volt sikertelen az oktatási irodai tevékenységem, de sokkal több örömet láttam abban, amit az iskolában lehetett csinálni. A 2006-os karácsonyi ünnepre is visszajöttem, és azt éreztem, az oktatáshoz kapcsolódóan az volt a legjobb élményem abban az évben. Ha pedig itt éreztem legjobban magam, akkor nem biztos, hogy az oktatási irodán kellene maradnom…

– Nem főállású tanárként, hanem igazgatókét érkezett vissza. Ez újabb kihívás volt?

– Szerencsére csak három évig voltam távol, így nem éreztem, hogy olyan nagy változások történtek volna. A Lovassy vezetését persze nagy felelősségnek láttam – nagy hagyományokkal rendelkező, nagy súlyú intézmény a város, a megye, a régió életében. Nagyok az elvárások kívülről és belülről is. Nem könnyű az előző, sikeres igazgatók nyomába lépni.

– Mitől jó a jó igazgató – avagy, ahogy manapság mondják: intézményvezető?

– A sokirányú és higgadt kommunikáció alapvető. Legyen az embernek elképzelése arról, milyen irányba szeretné vinni az iskolát, de ebben legyen nyitottság is – ne higgye, ha valaki mást gondol, mint ő, az nem is lehet jó. Meglátásom szerint fontos, hogy legyen az igazgatónak napi jellegű kapcsolata a diákokkal, meg merjék szólítani, és ne érezzék úgy a kollegák se, hogy be van csukva az ajtaja.  Szerintem nagyon kell, hogy merjen az ember nem rögtön dönteni, merjen időt hagyni magának. Nem teszetoszaság ez, még ha néha annak is látszik kívülről, hanem kivárása annak, hogy beérjen valamilyen döntés.

– Milyen a Lovassy szellemisége? Sokan használják a gimnázium kapcsán a „versenyistálló” kifejezést…

– Sok minden jut eszembe a Lovassyról, de ez a szó nem. Nagyon sokféle gyerek fér el az iskolában, rengeteg tehetséges gyerek van közöttük, akik hajlandók együttműködni. Nem érzem úgy, hogy ez az iskola csak a tanításról szólna, sokkal több minden zajlik itt, mint a szaktárgyi oktatás – akár a művészeti vagy a testnevelés oldalát nézve. Nekem az a legfontosabb, hogy a gyerekek partnernek látják a tanárokat, és ezt nem is félnek megmondani. Motiváltak a diákjaink, a kollegák is és a szülők is olyanok, akik értékelik, ha a gyerekek munkával jutnak el eredményekhez. Az, hogy tanulni kell, nem kérdés – a plusz jobban foglalkoztat mindenkit.

– Zajlik a közoktatás radikális átalakulása Európában. Ön szerint ez hogyan érinti a Lovassy jövőjét?

– Jelenleg a magyar közoktatás nem megy együtt az európai trenddel. Én biztosan sokkal kevésbé kötött oktatási-nevelési rendszert képzelnék el, mint ami mostanában alakult ki. Az ilyen típusú iskoláknak, mint amilyen a miénk, soha nem jön jól a korlátozás. Lenne megfelelő szellemi kapacitás a kollegák részéről, hogy sokkal inkább a saját képünkre, saját elképzelésünk szerint, de nyilvánvalóan egy meghatározott kimeneti szabályozáshoz alkalmazkodva alakítsuk az iskolát.

– Egyre jobban tapasztalható, hogy változnak a diákok, a felnövekvő generációk. Nyilván egy ideig lehet erről nem tudomást venni, de csak egy ideig…

– Ők meg fogják találni a kitörési pontokat meg lehetőségeket is. Szaporodnak a problémák, amikre nem lehet majd azokkal a módszerekkel megoldást találni, amelyek beváltak hosszú időn át. Mostani 13 éves és 26 éves gyerekem problémáinak kezelése között is nagyon nagy különbség van már.

– A tanárságra sem igaz, hogy napi nyolcórás tevékenység, pláne egy intézmény vezetésére… Ezt hogyan tudja összeegyeztetni a családi élettel, a magára szánt idővel?

– Szerencsés helyzetben vagyok, mert feleségem is tanár, így jobban tolerálja mindezt. Főleg, mióta telefonon is meg lehet nézni a leveleket, volt bennem hajlam, hogy folyamatosan kövessem az eseményeket. Ugyanakkor tudatosan igyekszem lezárni helyzeteket a nap végén. Nyilván a napi problémák nem mennek ki az ember fejéből, de tényleg kellenek olyan elhatározások, hogy nem nyitom meg a levelezést este vagy a hétvégén, mert akkor biztos adódik valami… Mert a szombat és a vasárnap kell, úgyis belelógnak hivatalos programok a hétvégébe.

– Végignézve ezen a változatos pályán: sokféle szerepet töltött be, melyik volt a legjobb?

– Amit a legjobban élveztem: az osztályfőnökség tanítással. A legfelszabadultabb akkor vagyok, mikor becsukom az osztályterem ajtaját magam mögött. Abszolút nem nyomasztana, ha nem lehetnék igazgató, nem volt bennem tudatos ambíció, hogy ez legyek. A tanárság a legélvezetesebb a munkámban.

– Ha Önön múlik, a Lovassyból fog nyugdíjba menni?

– Remélem, hogy tanárként megyek nyugdíjba. Ha meg már tanárként, akkor lovassys tanárként…

Király Viktor
Fotó: Babják Tamás