Négyévesen már önállóan vitorlázott, tizenegy évesen a három esztendővel idősebbek között, juniorként pedig a felnőttek mezőnyében szerzett országos bajnoki címet. Megjárta az atlantai olimpiát, tizenegyszer megnyerte a Kékszalagot, négyszer a szóló Balaton-kerülő versenyt, 2013-ban pedig világbajnok lett. Vitorlaszabó műhelyt és vitorlásiskolát működtet, életében minden a vitorlázás körül forog, neve összeforrt a sportággal. Pályafutásáról nemrégiben film készült, tavaly pedig saját maga foglalta kötetbe eddigi életútját.

Litkey Farkas 1966. március 5-én, Balmazújvárosban született. Ízig-vérig vitorlás családba érkezett, édesapja, Litkey Bence többször nyert magyar bajnokságot, s az 1972-es müncheni olimpián is szerepelt. Nem csoda, hogy a sportág szeretete Farkast és öccsét, Botondot is korán megfertőzte. „Első élményeim a balatonfüredi BKV-telephez köthetők, ahol akkoriban apukám versenyzett. Nagyon hamar elkezdtem önállóan vitorlázni. Talán négyéves lehettem, amikor első hajómmal, egy piros optimisttel »szeltem« a vizet – időnként egyedül, máskor öcsémmel. Idővel aztán nagyobb, gyorsabb hajókra vágytam. Alkalmanként sikerült egy moly hajó kormányához ülnöm, ami óriási élményt jelentett” – tekintett vissza a kezdetekre Litkey Farkas.

A Litkey név bizalmat jelentett, ami erős tőke

A családi tradíciók ellenére korántsem volt nyilvánvaló, hogy a vitorlázást választja sportágaként. „Semmilyen szülői nyomás nem volt rajtam. Egyértelmű volt, hogy valamit sportolni fogok, az azonban egyáltalán nem, hogy ez a vitorlázás lesz. Szüleim sporttagozatos iskolába írattak, ahol a faliújságon éppen úszásoktatást hirdettek, én pedig bele is vágtam. Lehet, hogyha nem kell olyan sokszor felszúrni a fülemet, vagy elkötelezettebb vagyok a sportág felé, akkor tovább folytatom, három év után azonban abbahagytam. Ekkor a család leültetett, megkérdezték, hogy mit szeretnék sportolni, s szóba került a vitorlázás is. Mivel már volt képem róla, azt feleltem, hogy próbáljuk meg. Édesapám jó barátja, Szabó István akkor került Agárdra edzőnek. Apukám tudta, hogy az ő kezei alatt jó helyen leszek, ami később be is igazolódott. A jó anyagi feltételeknek köszönhetően számos fejlesztést hajtottak végre akkoriban a Velencei-tónál, így egészséges környezetben, kiváló edzőkkel és versenyzők között készülhettem. Rendkívül erős utánpótlásbázis működött, ezt bizonyítja, hogy akkoriban az összes serdülő és ifjúsági verseny első hat helyén agárdi versenyző zárt” – kutakodott tovább emlékeiben.

Neki sem kellett aztán sokat várnia az első kimagasló sikerre, 1977-ben ugyanis optimist kategóriában országos bajnoki címet szerzett. „Ez a cím azért volt különösen értékes számomra, mert tizenegy évesen sikerült nyernem a tizennégy évesek között. Testvéremmel együtt mindketten gyorsan bizonyítottuk, amit edzőink korábban láttak bennünk, hogy jó vitorlázók vagyunk. Hogy mit adott nekem a Litkey név? Nagy bizalmat a körülöttem lévők részéről. Mindenki hitt abban, hogy »a Litkey, az jó«, mert a felmenők jó vitorlázók, magyar bajnokok voltak. Ez a hit, ez a bizalom pedig nagyon erős tőke egy ifjú sportolónak. Ugyanis, ha elhiszik az emberről, hogy jó valamiben, akkor előbb-utóbb jó is lesz. A környezetem ezt sugározta, ami nagyon sokat jelentett nekem.”

A valóra vált álom

Kisvártatva válaszút elé érkezett: el kellett döntenie, hogy hobbi vagy hivatás legyen a vitorlázás. „A gimnázium után egy programozással foglalkozó cégnél kezdtem dolgozni. Egy év után, 1985-ben felajánlották, hogy beiskoláznak, s három év alatt diplomás programozóvá képeznek. Ugyanezen a tavaszon kaptam egy ajánlatot az agárdi klubtól, amit akkoriban bujtatott sportállásnak hívtak. A helyi tsz-ben kínáltak egy állást, de lényegében csak vitorláznom kellett, s felajánlottak egy világszínvonalú hajót. A szocializmus utolsó éveiben jártuk, amikor idehaza nagyon »drága« volt a valuta, a jó hajókat pedig Amerikából kellett megvásárolni. Hatalmas lehetőségnek számított egy ilyenhez hozzájutni, amivel már nemzetközi szinten is lehet eredményt elérni. Ez volt az a pillanat, amikor azt éreztem: a vitorlázás sokkal jobban érdekel bármi másnál. E lehetőség mellett döntöttem, s meg is kaptam a hajót, amelyből akkoriban öt ilyen volt összesen Magyarországon. Ebben az évben – még junior korúként – harmadik lettem a felnőtt bajnokságon. 1986-ban pedig egyszerre nyertem meg a junior és a felnőtt bajnokságot is a finn osztályban” – büszkélkedett.

1986 és 1996 között ötször nyert bajnoki címet, 1996-ban pedig valóra vált nagy álma: kijutott az olimpiára. „Az atlantai részvétel rendkívül fontos volt számomra. Frusztrált volna, ha nem sikerül elérnem, s nem érezném teljes értékűnek a pályafutásomat. Hatalmas boldogságot éreztem, amikor sikerült kivívnom a szereplést. A vitorlázás egyébként nem kizárólagosan olimpia-centrikus sportág. Itt az ötkarikás tornán való részvétel nélkül is teljes értékű karriert lehet befutni” – emelte ki. Mint mondta, az olimpia mellett három csúcseseményt tartanak számon: az Amerika Kupáját, a Vendée Globe egyszemélyes földkerülő versenyt (amelyet Fa Nándor 1993-ban, első nem franciaként teljesített, s ötödik lett), valamint a Volvo Ocean Race teljes legénységű földkerülő megmérettetést.  

Atlantát követően aztán felhagyott az olimpiai hajóosztályban való versenyzéssel. „Igazán akkor fontos az olimpiai részvétel, hogyha eredményre – pontszerzésre vagy még magasabb szintre – is van sansz. Erre azonban nem láttam lehetőséget magam előtt. Ezzel egy időben, harmincévesen más irányba is fordult a motivációm: az egzisztenciateremtés is fontossá vált. Teljesen világossá lett számomra, hogy az olimpiai ciklusban való szereplés, s az olimpiai felkészülés rövidtávon nem segíti ilyen irányú törekvéseimet. Éppen ezért 1997-től elkezdtem dolgozni a Hajó Magazin szerkesztőjeként. Nem hagytam abba teljesen a vitorlázást, de azt a magas szintű tevékenységet, amit az olimpia megkövetel, 1999-ig felfüggesztettem. Akkor pedig már a nagycsapatos rendszerben, a Kékszalagra koncentrálva szálltam ismét vízre” – elevenítette fel pályafutása következő fordulópontját.

Görög dráma a magyar tengeren

Európa legrégebbi és leghosszabb tókerülő vitorlásversenyén tizenegyszer (2001–2009, 2011, 2013) diadalmaskodott, amely egyedülálló rekord a viadal történetében. Adódik a kérdés: a tehetségen és a szorgalmon kívül mi szükséges ehhez a csúcshoz? „Sok szerencse és szervezőkészség. Meg kell teremteni az egyensúlyt a támogatók és a versenyzők között, hogy mindenki elégedett legyen.  Vezetőként nagyon fontos feladat a posztok megtalálása. S ha ez megtörtént, akkor is jelentkezhetnek vágyak, igények a csapattagok részéről, amelyekre valamilyen választ kell adni. Úgy gondolom, a siker remek kohéziós erő. A csapattagok közötti egyensúlyt, harmóniát talán a szeretettel lehet a legjobban kifejezni, amely erősebb kohéziós erő, mint maga a vitorlázótudás. Utóbbi fejleszthető, előbbi azonban már nehezebben. Mindig arra koncentráltam, hogy olyan emberekkel sportoljak együtt, akik mindent megtesznek egymásért, így aztán mindig nagyon egységes csapatot alkottunk. Néhány éve katamaránra kellett váltanunk. A korábbi tizenhat főből öten maradtunk, ez egész más közösség, öt embert nem akkora feladat összetartani, mint tizenhatot.”

A Kékszalag volt az első európai tókerülő verseny, 1934-ben hívták életre. A Genfi-tónál – amely tizennégy négyzetkilométerrel kisebb a Balatonnál – 1938-ban rendezték az első versenyt, a Boden-tónál és a Garda-tavon pedig 1951-ben. „Érdekesség, hogy nálunk tízezer regisztrált hajó van, a Genfi-tavon pedig ötvenezer felett, az elmúlt hat évben mégis nálunk indult több versenyző. Ennek egyik oka lehet, hogy a ’70-es években bevezettek egy adót a vitorlás hajókra, amely alól versenyzéssel lehetett mentesülni, akkor ugrott másfélszeresére a nevezők létszáma. A Kékszalag óriási média-megjelenést generál, évről évre hatalmas figyelem szegeződik rá” – húzta alá a rekorder, aki legutolsó, 2013-as sikerét hatalmas élményként élte meg.

„A viadal elején nagyon lemaradtunk, időnként már-már reménytelenül. Készítettem azonban egy vitorlát arra az esetre, amikor szinte teljes a szélcsend. A taktika kezdett működni, Keszthelytől nagyon gyorsan utolértük a második helyen állót, majd az elsőt is, Badacsonynál pedig már vezettünk. Aztán felerősödött a szél, elveszett a sebességfórunk, s a Király Zsolt kormányozta Raffica visszaelőzött minket. Közben jött az éjszaka, amely a Balatonon teljesen megváltoztatja az időjárást. Végül egy klasszikus taktikával olyan előnyre tettem szert Balatonszemes után, amely behozhatatlan volt riválisaink számára. Igazi katarzist éltünk át, olyan volt számunkra a viadal, mint egy tudatosan felépített görög dráma” – mesélte.

A reprodukálhatatlanul értékes tudás

A Kékszalag mellett négyszer (2004, 2007, 2011, 2012) megnyerte a szóló Balaton-kerülő versenyt is. „Fa Nándornak köszönhetően 2001-től rendezik meg ezt a versenyt, amelyen a hajók méretére vonatkozó korlát is létezik. Finánczy György ellen egykor óriási küzdelmeket vívtam az esti, naplementét követő pályákon. Ez reprodukálhatatlanul értékes tudás. A nagy Kékszalag-esélyesek – számomra érthetetlen módon – itt nem állnak rajthoz, pedig véleményem szerint rengeteget lehet tanulni. Nagyon szeretem a Balatont, amelyet már régóta tudatosan tanulom, de közel áll hozzám a Garda-tó és a tengeri vitorlázás is” – vallotta.

Ennek nagy hasznát vette a 2013-as, Balatonalmádinál rendezett világbajnokságon is, ahol első helyen futott célba. „Magyarországnak két felnőtt világbajnoki címe van vitorlázásában. A Majthényi Szabolcs–Domokos András kettősnek tizenegyszer sikerült nyerni repülőhollandi osztályban, s nekünk 2013-ban solingban. Azt hiszem, ez jól mutatja a sikerünk  értékét, még akkor is, ha jelenleg már egyik sem olimpiai osztály” – jegyezte meg a kiváló kormányos, aki ezer szállal kötődik az általa rajongásig szeretett vízi sporthoz.

„Édesapámnak volt egy vitorlaszabászattal foglalkozó cége, amelyet halála után megörököltem. Örömmel viszem tovább a vállalkozását, nagyon szeretem csinálni. Emellett vitorlásiskolát is működtetek. Az élet valahogy úgy hozta, hogy mindennel foglalkozom, ami kötődik ehhez a sportághoz. Hogy mi a vitorlázás szépsége? A nyaralásról, pihenésről általában a tenger- vagy tópart, a gyönyörű kék ég, a szép víz jut az emberek eszébe. A vitorlázók a világ legszebb helyeire járnak, amely nagyon vonzó dolog. Kint, a nyílt vízen azonban adódhatnak olyan események is, amelyek esetleg ijesztőek lehetnek az avatatlanok számára. Egy jó kapitány el tudja mondani, hogy mit kell tenni, ha például a hajó elkezd dőlni. Ezeket a dolgokat fokozatosan meg kell megtanulni. A gyereknek szoktunk tartani boruláspróbát – nyáron, a meleg vízben, amit aztán egy jó strandolásnak fognak fel, utána pedig már nem félnek a borulástól.”

Amerre a szél fúj

A közvélemény szerint a vitorlázás úri sport. E tézist Litkey sem cáfolta, ám árnyalta a képet. „A hajózás kétségkívül a világ legdrágább közlekedési módja, a vitorlázás pedig az egyik legdrágább sport a világon. Azonban ma már akadnak olyan szintjei, amelyek megfizethetők. Ha valaki önállóan, saját hajóval szeretne vitorlázni, ötszázezer forint körül már talál olyan hajót, amellyel ugyanúgy meg tud tanulni vitorlázni, mint egy drága jachttal. S van egy másik út is, ugyanis a drága jachtokon is szükség van legénységre. Odáig eljutni pedig már csak szervezés, kapcsolatteremtő készség kérdése. Onnantól kezdve csak az egyéni ruházatot kell megvenni, amelynek ára nem több, mint ha valaki eljárna futni.”

Litkey Farkas eddigi pályafutását 2013-ban film, tavaly pedig könyv örökítette meg. „Erőss Zsolt filmjének bemutatóján találkoztam Kollmann András rendezővel, aki megjegyezte, hogy következő filmjét a vitorlázásról szeretné forgatni, mert a hegyekben nagyon sokat fázott. Egy évig forgattuk a filmet, amely 2013-ban jelent meg »A vitorlázó« címmel. A film közvetlen motivációja volt tavaly megjelent könyvemnek. Tizenöt éven keresztül írtam, szerkesztettem a Hajó Magazint. Volt bennem lendület, hogy ezzel foglalkozzam, s strukturáljam az eddigi életemet, s akadt rá igény is, hiszen a Jaffa Kiadó úgy gondolta, hogy mindez érdekes lehet az olvasók számára. Egy célt tűztem ki magam elé, amikor a kötetet megálmodtunk: hogy őszinte legyen. Az »Amerre a szél fúj« című könyvben éppen ezért ugyanúgy írok a nehézségekről, mint a sikerekről.”

Zatkalik Dávid

Fotó: Sásdi Zoltán, Sárosi Zoltán, Kovács Zita