Somogyi Márk hosszú évekig Svájcban élt, majd hazaérkezése után Salföldön kezdett el fotóművészettel foglalkozni. Itt hozta létre grafikai stúdióját, a SM-Art Designt, amely tervezéssel és kivitelezéssel foglalkozik. Művészetről, munkáról és terveiről kérdeztük.

– Tizenöt évig Svájcban élt. Amikor visszajött Magyarországra, mi alapján döntötte el, hogy a Balaton-felvidéken, Salföldön fog letelepedni? Meghatározó volt a táj és a természet közelsége?

– A svájci tartózkodás hosszú átmeneti állapot volt az életemben, amely a későbbiekre nézve is sok pozitív hozadékkal járt, de soha nem tekintettem végleges állapotnak. Salföldön mindig volt házunk, így a hely adta magát. Időközben lett a faluban egy eladó ház, amit meg tudtunk vásárolni, és odaköltöztünk. Genfben az ottani tóhoz közel  laktunk, a természetközelséget ott találtam meg. Azonban ennek ellenére mégiscsak városban éltem, és számomra a természet, a víz, a falu mindig lényeges volt. A Káli-medence ilyen szempontból tökéletes környezet. Persze kívülről nézve mondhatnám, hogy őrültség egy ilyen pici faluban letelepedni és elkezdeni grafikai tervezéssel foglalkozni, de az idő igazolt, működik.

– Jobban inspirálja ez a környezet, mint ha például egy nagyvárosban élne? Segít a témát megtalálni?

– Meghatározó a táj, de tudatosan is keresem. Egyrészt keresem, másrészt hat rám, oda-vissza működik. Ebben a falusi környezetben is nagyon lehet pörögni, és természetesen – ahogy a városban –, itt is vannak kötelező feladatok, megrendelések, családi élet. Az infrastruktúra szempontjából talán nehezebb, általánosságban azonban mégis könnyebb itt az élet, mert a stresszt az ember itt sokkal könnyebben le tudja vezetni. Ha például Budapesten élnék, nyilván más dolgokra éleződne ki a szemem, a figyelmem, de valamilyen formában akkor is megjelenne a műveimben az, ami ebben a környezetben; csak talán másként. Elképzelhető, hogy ott a közvetlen közelemben megtalálható témákban nyilvánulna meg, de az is lehet, hogy többet utaznék, mert a természet közelsége egyfajta létszükséglet számomra.

– Változott a látás- és gondolkodásmódja az első nagy sorozata, a Mintatermészet óta?

– A teljesen eltérő témájú munkáimban is – melyek stílusukban is különböznek egymástól – megvan az a szemlélet, amely például a Mintatermészetre jellemző. A fotóművészetet – annak ellenére, hogy nagyon képzőművész szemmel csinálom – azért szeretem, mert egyszerre ábrázolja a valóságot és azt a szubjektív részét a valóságnak, amely a nézőpont és a művész szemléletének kérdése. Ezáltal egyszerre realista és szürrealista világot tudok mutatni. Ez az, amely valójában minden témában izgalmas számomra. Fotóimmal azt szeretném bemutatni, hogy szürrealista világban élünk, és a csodák itt vannak mellettünk, körülöttünk és bennünk. Míg egy festmény mindenképpen a művész által értelmezett vagy elképzelt világot tükrözi, a fotóban mindig ott van a hamisíthatatlan valóság. Nem elemek kihagyásával vagy hozzáadásával, hanem kizárólag az oly lényeges képkomponálással mutathatjuk meg a valóságban rejlő csodát. Ezért nagyon izgalmas az a paradoxon, hogy valóságot nézünk ugyan, de teljesen valótlannak tűnik.

– Mennyire tudatosan komponálja a képeit és mekkora szerepe van a véletlennek? A legtöbb természetfotója – a Mintatermészet című sorozat darabjai például – egészen absztrakt, nem köthető egy konkrét helyhez. Amikor fotózik, már a fotózás pillanatában világos az Ön számára, hogy mi lesz a végeredmény, vagy az adott helyzet alakít ezen?

– Elég tudatosan dolgozom, és mivel ez ma már egy folyamat része, tudom, ismerem, hogy mi az utam. Amikor fotózni kezdtem, még nem volt teljesen kiforrott, hogy pontosan mit is szeretnék csinálni. Éreztem, hogy vannak jó képeim, mégis elégedetlen voltam. Hiányzott egyfajta összefogó  elképzelés, gondolat, amely összetart például egy-egy sorozatot; amivel egy bizonyos gondolatot kifejezek, ahol egyik fotó erősíti a másikat, egyúttal mindegyik ugyanazt a gondolatot támasztja alá. Megfigyeltem a munkám során, hogy a komponálás az első pillanatban gyakran ösztönös, később pedig felerősödik a tudatos énem. Amikor ez megtörténik, akkor elkezdem tudatosan is fotózni az adott témát. Ha összevetem az ösztönösen komponált képeket a tudatosan komponált képekkel, sokszor alig látható különbség. Nagyon fontos képességnek tartom egy fotósnál, hogy a tervezés mellett tudjon rögtönözni is. Gyakorolható, hogy az ember ne görcsöljön rá egy gondolatra, hanem maradjon nyitott, és az adott helyzetből a lehető legjobbat hozza ki.

– A természetfotónál nagy szerepe van a türelemnek. Más, mint a műtermi munka, ahol a fotós dönt arról, hogy mikor mi fog történni. A természetben nem feltétlenül Öntől függ mindez. Fontosnak tartja a türelmet, vagy a látásmód határoz meg mindent?

– Műfaj kérdése. Egy időben jártam madarakat fotózni, nagyon szerettem azt a korszakot. Az ilyen fajta természetfotózásnál, ahol a madarak a téma, a fotós elhelyezkedik és vár. Nagyon nagy a véletlen tényező szerepe ebben az esetben. Ma már természetesen itt is meg lehet teremteni azokat a körülményeket, amelyekkel csökkentjük a kiszámíthatatlan tényezőket. Türelem és különleges lelkiállapot szükséges, hogy rá tudjak hangolódni az adott témára, és a napi kötelező feladatok mellett vagy után képes legyek olyan állapotba kerülni, amelyben összpontosítani tudok minderre. Egy kicsit meditációs állapot is ez a fajta komponálás és fotózás.

– Julia Margaret Cameron fotóművész mondta egyszer: „Az volt a vágyam, hogy megragadjak minden szépséget, ami elébem kerül…” Önt ez mennyire motiválja? Mennyire célja a szépség megragadása?

– Ez nyilván rám is igaz. Sok szépet lát az ember, de ez rendkívül szubjektív dolog. Léteznek egyértelmű szépségek, mint  például egy táj. Ugyanakkor a szépség a részletekben is ott van, és ez az, ami engem sokszor jobban érdekel, mint bármi más. Tele van körülöttünk kis csodákkal minden, csak észre kell venni. Ami nézhető, hallható, érezhető, abban mindben megvannak ezek a kis apró csodák, amit az ember, ha egyfajta érzékenységgel észrevesz, csak jót hozhat.

– Milyen tervei vannak?

– Most éppen kísérletezési fázisban vagyok. A technika, amivel most dolgozom, már létezik ugyan, de nem egészen arra használják, amire én szeretném. Mivel még nem készültem el vele, egyelőre csak annyit szeretnék elárulni, hogy a fotózást és a háromdimenziós ábrázolást szeretném ötvözni. Bízom benne, hogy hamarosan a közönség is láthatja majd egy kiállítás keretében.

Dohnál Szonja
Fotó: Babják Tamás