Nyitott, talpraesett, és kedveli a kihívásokat, a nyelvészetben is azt szereti, hogy mindig felfedez benne valami újat. Bátyi Szilviával, a Pannon Egyetem Magyar és Alkalmazott Nyelvtudományi Intézetének egyetemi tanársegédjével beszélgettünk.
– Eredendően Kárpátaljáról származik. Milyen meghatározó emlékeket őriz szülőföldjéről?
– Az emlékek még ma is nagyon élénkek, hiszen 25 évig Kárpátalján éltem, ott váltam gyerekből tinédzserré, majd felnőtté, és részben ott nyílt ki számomra a világ. Egy 98%-ban magyar lakta faluban, Nagydobronyban nőttem fel, folyamatosan magyar közegben mozogtam, de csak akkor lett igazán fontos, hogy magyar vagyok, amikor Beregszászra kerültem a II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskolára. Otthon mindez természetes volt, hiszen keveset érintkeztünk az ukránokkal, az oroszokkal, ők többnyire a városokban, távolabbi falvakban éltek és a nyelvvel is csak az ukrán órákon találkoztunk, illetve a hivatalos kiírásokban. Ismertük például március 15-ét, megemlékeztünk róla, de érzelmileg nem voltunk érintettek. A főiskolán ez megváltozott. Beregszászon a lakosság egyik fele ukrán, illetve orosz, a másik magyar, és ilyen közegben fontos, ki milyen közösséghez tartozik. Ott értek az első olyan élmények, hogy nem szólalhattam meg akárhol magyarul, egy étteremben nem feltétlenül szolgáltak ki az anyanyelvemen, még abban az esetben sem, ha beszélték a nyelvet, mert 
úgy gondolták, Ukrajnában ukrán nyelven kell tudni. Ezzel én tulajdonképpen egyet is értek, hiszen csak úgy tudsz érvényesülni, ha beszéled az államnyelvet, ugyanakkor annak az oktatása problematikus, mert a kisebbségi gyerekeknek nem második- vagy idegennyelvként tanítják az ukránt, és így nagyon nehéz elsajátítani. Hiába tanultuk mi is a középiskolában magas óraszámban, nagyon nyelvtanközpontú volt az oktatás, így a való életben nem igen tudtunk kommunikálni vele. Mindemellett viszont nagyon jó közösségi élet alakult ki a főiskolán, virágzott a kultúra, volt egy erős hallgatói önkormányzat, amelynek én is tagja lettem, és először kulturális ügyvivője, majd pedig az elnöke voltam. Angol és történelem szakon végeztem, a magyarságtudatot már utóbbi is felébresztette bennem, a rendezvényeink pedig még inkább növelték: a március 15-i megemlékezésünket végigborzongtam, büszkeséggel eltöltve, hogy magyar vagyok. Ez az érzés mai napig megmaradt és a Himnusz felhangzásakor itt Veszprémben is mindig felerősödik.
– A főiskola után szinte szokatlanul hamar elvégezte a PhD képzést is. Honnan jött ehhez az ötlet?
– Amellett, hogy a főiskola kinyitotta a horizontomat, a tanáraim révén megismertetett a tudománnyal is, amiért nagyon hálás vagyok nekik. Rendkívül megszerettem a tudományt, már másod-, harmadévesként elkezdtem kutatni, majd publikálni, konferenciákra járni. Innentől kezdve tulajdonképpen nem is létezett számomra más elképzelés, csak a doktori iskola. Ráadásul gyerekkorom óta imádok utazni, felfedezni a világot, amelyre a konferenciák révén sokszor adódik lehetőségem.
– Hogyan került ezek után Veszprémbe?
– Elsősorban az akkori mentoromnak, Csernicskó Istvánnak, a kárpátaljai főiskola rektor-helyettesének köszönhetően. Ő vezetett be a nyelvészet világába, rengeteget segített a kutatómunkában, később a diplomadolgozat vezetőm volt, valamint mentorom a Zrínyi Ilona Szakkollégiumban, amely egy fiatal tehetségeket felkaroló és kutatásaikat támogató műhely. Amikor a doktori iskola kiválasztására került sor, főként Budapest és Pécs között gondolkodtam, részben azért is, mert Pécsről sok szépet hallottam, alapvetően azonban nem ismertem Magyarországot. Nem igen jártunk át Kárpátaljáról, számomra viszont fontos volt, hogy magyarul végezhessem a képzést, magas szinten. Végül ő javasolta nekem a Pannon Egyetem doktori iskoláját, ahol több kiváló kutatót is ismert, s úgy látta, érdemes lenne felvételiznem. Veszprémben a doktori iskola vezetősége és oktatói nagyon szívesen fogadtak, és tanácsaikkal végig segítették a disszertációm megszületését. Vezetőtanárom, Navracsics Judit, szakmailag és emberileg is támogatott ebben az egész folyamatban, de számíthattam Lengyel Zsolt professzor, Csernicskó István és Göncz Lajos professzor (Szerbia) tanácsaira is.
– Hogyan vezetett az út a doktori iskolától a Pannon Egyetem Magyar és Alkalmazott Nyelvtudományi Intézetének tanársegédi pozíciójáig?
– Állami ösztöndíjasként az első időszak elsősorban főállású doktorandusz hallgatóként telt. Ez nagyon áldásos állapot volt, mert általában munka, család, gyerek mellett szoktak doktori disszertációt írni, és ritka az, amikor nem így van. Éppen ezért kicsit fura helyzet is volt, mert a nem tudományban tevékenykedő emberek hosszas magyarázkodás után is nehezen fogadják el azt, ha te „csak” PhD hallgató vagy, így ösztöndíjasként mindig volt bennem egy olyan érzés, hogy nem vagyok teljes értékű tagja a társadalomnak. A doktori iskola mellett Erasmus ösztöndíjasként fél évet töltöttem Dublinban, David Singleton intézetében végeztem szakmai gyakorlatot, aki azóta már az intézetünk főállású oktatója. Szintén egy ösztöndíjnak köszönhetően jutottam el Pozsonyba hosszabb időre, de 
sokat utaztam már akkor is nemzetközi konferenciákra, többek között Észtországba. A három éves képzést és az abszolutórium megszerzését követően ismét döntési helyzet előtt álltam: Magyarországon maradjak, vagy visszatérjek Kárpátaljára? Végül az előbbi mellett döntöttem. Nagyon sok külföldön élő magyar, akikkel találkoztam, azt állítja, hogy ebben az országban nem lehet élni, és hogy csak külföldön van jövőjük a fiataloknak. Ki akartam próbálni. 2011-ben Budapestre költöztem, ami kezdetben nagyon nehéz volt, de sok pozitívummal is szolgált. A Semmelweiss Egyetem Nyelvi Kommunikációs Központjában tanítottam egy évig orvosi angolt, gyógyszerészeti angolt, a külföldieknek pedig magyart. Nagy kihívás volt ez számomra, hiszen ezek az ismeretek jócskán túlmutatnak az általános angoltudáson, de itt jöttem rá, hogy mennyire szeretek tanítani. Tanári diplomám van, de korábban soha nem tanítottam, úgy éreztem, középiskolásokkal nem menne, az egyetemi légkör viszont nagyon szimpatikus volt. Így amikor két évvel ezelőtt állást hirdettek a Pannon Egyetem Alkalmazott Nyelvészeti Tanszékén, jelentkeztem, s azóta tanársegédként dolgozom itt.
– A szavai alapján úgy tűnik, nem retten meg a kihívásoktól.
– Engem a kihívások éltetnek. Ha minden előre megjósolható, akkor a motivációim is csökkennek. Mióta ráléptem a főiskolán a tudományos pályára, a kihívások mozgatnak, hiszen ebben a szakmában például nagyon fontos, hogy elő tudd adni magad, ami gyakorlat nélkül nem megy. Ezért jelentkeztem a HÖK-be is, és vállaltam el az elnöki posztot. Mind a mai napig nagyon szeretem az új dolgokat, részese lenni projekteknek, amire a Pannon Egyetemen szerencsére nagyon sok lehetőség van.
– Angol és történelem szakos diplomája van, első pillantásra ez a nyelvészettől egy kicsit távol áll.
– Valójában most is szinte napi szinten használom az angolt, ráadásul ez a tudásom segített hozzá ahhoz is, hogy járhassam a világot. Emellett szeretnénk újra létrehozni egy nyelvtudományi doktori iskolát, egyre inkább nemzetközivé válunk az oktatók révén is, s további külföldi professzorokat is szeretnénk meghívni Hollandiából, Írországból, Ausztriából, akikkel a kapcsolattarás és a közös munka nyelve az angol.
– A kutatáson kívül mi teszi még vonzóvá az Ön számára ezt a szakmát?
– A tanítás és minden, ami ezzel összefügg. Akik ismernek, tudják rólam, hogy nagyon szociális vagyok, szeretem, ha társaság vesz körbe, akikkel beszélgethetek. Erre részben lehetőség adódik az órákon, noha nagyon sokat dolgozom azon, hogy interaktívvá tegyem az előadásokat is, és ne csak én beszéljek, hanem a hallgatók is bekapcsolódjanak az egyes témák megtárgyalásába. A kutatáshoz kötődnek a konferenciák is, amelyek mindig sok konzultációt igényelnek a kollégákkal, itt megint csak kamatoztathatom 
ezt a vonásomat, emellett pedig nagyon szeretem azt is, hogy ezeken az alkalmakon – amellett, hogy szakmai tudással gyarapodom – nagy nevekkel ismerkedhetem meg, akikről korábban esetleg csak olvastam. Mindig nagyon érdekes látni a név mögött az embert.
– A nyelvészeten belül milyen szakterületen mozog?
– Engem leginkább az alkalmazott nyelvészet érdekel, ezen belül is elsősorban a két- és többnyelvűséggel foglalkozom, már a disszertációmban is a szociális tényezők hatását vizsgáltam a nyelvek tárolására kárpátaljai általános iskolások körében. A laikus emberek számára a kétnyelvűség még mindig nem természetes jelenség, sokszor úgy gondolják, hogy egy kétnyelvű kevésbé intelligens, holott több kutatási eredményünk is kimutatta már ennek az ellenkezőjét. Kutatásaim egyik területét teszi ki jelenleg a nyelvi tájkép vizsgálata, vagyis hogy miként reprezentálódik a nyelv – legutóbb Hévízen vizsgáltam az orosz feliratokat. Nagyon fontosnak tartom, hogy együttműködjünk a hallgatókkal, egyfajta műhelymunkára törekedjünk, ezért ha tehetem, együtt kutatok a szakdolgozóimmal, terepre megyek velük, mélyebbre ásom magam a témában, később ebből publikációk és konferencia előadások születnek, innen ered ez a kutatásom is. Emellett a nyelvvesztés tárgykörét kezdtem el vizsgálni. Ennek alapját az adja, hogy Magyarországon ötven éven keresztül kötelező volt oroszt tanulni, és kíváncsiak vagyunk arra, hogy pontosan milyen kép őrződött meg róla, pozitív vagy negatív, és ennek milyen kapcsolata van a nyelvvesztéssel. A jövőben emellett szeretném kutatni a külföldi emigrációban élő magyarok helyzetét is, amely ismét csak nagyon aktuális kérdés.
– Melyek a hosszú távú céljai, milyen ambíciók mozgatják a munkájában?
– Számomra nagyon fontos, hogy ahol éppen vagyok, ott megálljam a helyemet. Kezdetben, amikor munkába álltam, folyamatosan a felelősség kérdésén gondolkodtam, rengeteget dolgoztam, nehezen lazultam el. Azóta megtanultam „kezelni” a helyzetet, bár néha még mindig könnyű munkamániássá válni. Szeretem a munkámat, és köszönhetően az életformámnak is, a sok utazásnak, a konferenciáknak, mindig van olyan téma, élethelyzet vagy személy, amely vagy aki inspirál. Szeretném, ha hosszú távon a felsőoktatásban maradhatnék, nem érzem úgy, hogy kiégnék, mert mindig vannak kihívások. Jelenleg ilyen a társadalom átalakulása, digitalizálódása, amit érdemes lenne a Pannon Egyetemen is kiaknázni és kialakítani a távoktatás rendszerét, amiben nagyon sok lehetőség rejlik. Ez részben magával hozhatná a multimédiás eszközök behozatalát. Nagy ambíciónk most, hogy újra létrehozzuk a doktori iskolát: Közép-Európa neves nyelvészei alkotnák a törzsoktatókat, emellett vendégoktatókat hívnánk, külföldről is vonzanánk hallgatókat – a távoktatás ebben is segítséget jelentene. Szeretném, ha létrejönnének ezek az elképzelések, emellett pedig a legnagyobb motivációm továbbra is a kutatás, úgy érzem, a nyelvészet az a terület, amelyben mindig találok valami új felfedezni valót, amitől újra és újra beleszeretek.
– Az egyetem mellett mitől válik vonzóvá az Ön számára Veszprém?
– Nagyon szeretem a város különleges atmoszféráját, azt a nyugalmat, ami már az első pillanatban megszállt, amikor ide érkeztem. Szeretem benne, hogy folyamatosan fejlődik, és hogy kulturális központ, és nem kell Budapestre mennem, ha kultúrára vágyom. Imádok utazni, de sokszor érzem úgy, hogy Veszprémem belül is el tudok utazni: igazi fesztiválhangulatot ad neki például az Egyetemi Napok, kellemes kikapcsolódást jelent a Rozé, Rizling és Jazz Napok, és nagyon különleges az Utcazene Fesztivál is. Veszprémben tervezem a jövőmet, nagyon élhető város, bár egy 
kicsit más képet ad az is, hogy itt az egyetem, egyelőre még főként egyetemközpontú az életem. Fontos az is, hogy közel van a Balaton, a főváros, de Budapesttel szemben például nagyon szeretem azt, hogy itt mindig ismerős arcok vesznek körbe, és ezek az arcok mosolyogva köszönnek rám az utcán.
– A külföld továbbra is meghatározó szerepet fog játszani a jövőjében?
– Semmiképpen sem szeretnék lemondani a külföldi utazásokról, folyamatosan pályázok. Nagyon fontosnak tartom, hogy világot lássunk, tapasztalatokat szerezzünk, megosszuk azt másokkal, és együttműködjünk a külföldiekkel. Rengeteg lehetőség rejlik az Erasmus, a Campus Hungary pályázatokban, amelyekről sokan nem tudnak. Az egyik misszióm az is, hogy ezeket megismertessem az emberekkel.
– Nőként hogyan látja a helyzetét ezen a pályán? Mennyiben könnyebb egy nőnek érvényesülnie a nyelvészetben? Van szemléletbeli különbség a két nem között?
– A nyelvészet és a bölcsészettudomány alapvetően egy elnőiesedett pálya, talán itt könnyebb egy nőnek vezető pozícióba kerülnie, mint néhány másik szakmában, noha ezzel valószínűleg vitatkoznának azok a női vezetők, akiket ismerek a környezetemben. Nagyon szerencsésnek mondhatom magam, hogy az intézetvezetőnk támogatja a fiatal kollégákat is, nyitott az új ötletekre, és igazi csapatként dolgozhatunk együtt, amelynek az elmúlt két év alatt számos kézzelfogható eredménye is lett. Szerintem az utánpótlás-nevelés az egyik kulcsfogalma a fennmaradásnak. Érdekes kérdés, hogy mennyire befolyásolja a látásmódunkat a nem – alapvetően szerintem ez sok tényezőn múlik, és inkább más tényezők játszanak benne szerepet. Több ismerősöm is van, aki eredetileg nem nyelvész volt, vagy például művészként dolgozik mellette, és így egészen másként látja a nyelvészetet, ami esetleg a látásmódjához is hozzáad valamit. Nálam, azt hiszem, leghangsúlyosabban a kisebbségi hátterem adja ezt a pluszt. Ez egyrészt jó, hiszen hiteles tudok lenni, amikor nyelvpolitikáról, kisebbségi helyzetről beszélek, másrészt viszont az objektivitásra törekvésben időnként háttérbe is kell szorítanom ezt.
Névjegy
|
Bertalan Melinda
Fotó: Babják Tamás
