Célok nélkül nem érdemes élni – vallja Márkus László, aki rendre meg is valósította saját elképzeléseit: a Betekints Wellness és Konferencia Hotel tulajdonosaként Veszprém egyik legnívósabb szállodáját hozta létre. Vendéglátásról, célokról és sikerről beszélgettünk vele.

– Mikor fogalmazódott meg Önben, hogy a vendéglátós szakmát válassza?

– Egy Tolna megyei kis faluból származom, de gyerekként a rokoni szálak révén lehetőségem adódott több időt eltölteni Budapesten, s a rokonságból két fiúval bebarangolni a várost. Itt fedeztem fel először a belvárosi kávézók és éttermek elegáns világát, amelyek rendkívül nagy hatást gyakoroltak rám. Szüleim teljesen más területen dolgoztak, egészen más környezet vett körbe, amiből szerettem volna kiszakadni, s onnantól kezdve tudtam, hogy az általános iskola befejezésével ezen a pályán szeretnék elhelyezkedni.

– Mennyire volt könnyű elindulni?

– Négyszeres túljelentkezés mellett nyertem felvételt a keszthelyi vendéglátóipari szakközépiskolába, az ország akkori legjobb vendéglátós iskolájába. Nagyon jól éreztem magam ott, a tanórák mellett rengeteg, a szakmához kapcsolódó szakkörön vettem részt. Emellett kötelező volt minden nyáron szakmai gyakorlatra járnunk – ezt első alkalommal a Delta étteremben végeztem, majd később a balatonszárszói Véndiófa étterembe kerültem. Az iskola és a szülőhelyem közti ingázások alatt figyeltem fel erre az út menti étteremre, amely télen-nyáron teli volt, s végül az egyik barátommal jelentkeztünk gyakorlatra. Az üzletvezető szimpatikusnak találta rátermettségünket, így a gyakorlat mellett diákmunkásként fizetésért is dolgozhattunk. A középiskola befejezése után némileg dilemmát jelentett, hogy továbbtanuljak-e vagy dolgozzak, végül utóbbi mellett döntöttem. Az első évemet a Véndiófa étteremben töltöttem, egy nagyon jó főnök, Nagy Géza, és egy rendkívül tehetséges konyhafőnök hölgy keze alatt, profi felszolgálók mellett bontogathattam szárnyaimat. Később a balatonföldvári Balaton Gyöngye étterembe kerültem, nem egész húsz éves koromra pedig már fizetőpincér voltam. Óriási volt a kihívás akkoriban, hiszen ha valaki nem jól mutatkozott be a pályán, az az egész karrierjét derékba törhette.

– Mikor költözött Veszprémbe?

– 1979-ben kerültem Veszprémbe, teljesen ismeretlenül, a Hotelbe. Nagy szerencsém volt, hogy el tudtam indulni, a katonaság azonban közbeszólt, de ekkor sem tértem el a szakmámtól: a balatonfüredi honvéd szanatóriumban végeztem konyhai, felszolgálói munkát.

– Hogyan indult vállalkozói karrierje? Melyek voltak első önálló vállalkozásai?

– Első üzletem megnyitása egybeesett azzal az időszakkal, amikor az országban megjelentek az első szerződéses üzletek: az állami vendéglátó vállalatok bizonyos egységeiket bérleti szerződés fejében bérbe adták. Volt Veszprémben egy nagyon lepusztult presszó, a Pipacs, amit néhai barátommal, Tóth Tiborral béreltünk ki. Megfigyeltük, hogy a hely csak délután 4–5 óra körül szokott kinyitni, holott olyan területen helyezkedett el, amit a szakma csak úgy hívott, „nyúlcsapás”: az akkori cégek, a bútorgyár, a Mezőgép munkásai mind a presszó előtt haladva közelítették meg a lakótelepet, amely kiváló alapot szolgáltatott a vállalkozáshoz – a korábbi tulajdonosok azonban meglepően nem éreztek rá erre. Rövid időn belül meghúszszoroztuk a bevételt, persze rengeteg munka árán. Már reggel nyitottunk, és a portfólión is változtattunk, hetente személygépkocsival szállítottuk a bort a szekszárdi borvidék részét képező Zombáról, kapcsolatokat alakítottunk ki a sörgyárral, aminek köszönhetően hozzájuthattunk az igen kedvelt és nevezetes Balatoni Világos sörhöz. Rendkívül gyümölcsöző vállalkozás volt a Pipacs, de a fejlődés vágya ott munkálkodott bennem – még fiatal koromban elhatároztam, hogy 30 éves koromra szeretnék saját üzlethez jutni. Harmincadik születésnapomon nyitottuk meg a Korona éttermet a Tölgyfa utcában, Veszprémben a második privát étteremként, amely hat-hét éven belül a város legforgalmasabb helyévé nőtte ki magát. Ezzel párhuzamosan üzemeltettük egy barátommal a Rico Panziót hét szobával, amely teljesen más légkört és munkatempót jelentett, számomra viszont rendkívül szimpatikus volt.

– Az embernek az álmai felé vezető úton időnként kudarcokkal is szembe kell néznie. Az Ön életében mindig töretlen volt a siker?

– Nem, számtalan kudarc ért engem is, de azt hiszem, leginkább az tudja megerősíteni az embert, ha ezeken túllép. Talán a  sors, a szerencsém vagy a rátermettségem úgy hozta, hogy amikor sarokba próbáltak szorítani, mindig mertem nagyobbat lépni…, sikerrel. Ez történt akkor is, amikor elvették tőlünk a Pipacs presszót. Hét év bérlés után lehetőségünk volt megvásárolni a Pannonker Vállalat tulajdonában lévő felépítményt, amit az akkori bérlő, a Veszprém Megyei Vendéglátó Vállalat sokszoros áron adott nekünk bérbe. Később azonban a vállalat ellenünk fordult, és lehetetlen választási helyzet elé állított: csak úgy kaphattam meg a vételi engedélyt a Korona étteremre, ha a Pipacsról lemondtam. Nehéz helyzet volt, de mivel bankhitel is terhelte a vállalkozást, aminek a kezessége a baráti körből adódott, nem dönthettem másként.

– Tanulságként mit vonna le ebből a történetből, hogyan lehet felvenni a harcot a kudarccal szemben?

– Csakis kitartással és küzdelemmel. Ezt tettem minden egyes alkalommal, amikor megpróbáltak ellehetetleníteni. Mindig is olyan embernek tartottam magam, akit ha kidobnak az ajtón, bemászik az ablakon. Ez sokak számára szimpatikus volt, másoknak viszont nem. Ráadásul már akkor sem lehetett ölbe tett kézzel ülni és várni, hogy egy terv valósággá váljon. Ezért a mai napig azt tartom szem előtt, hogy kell lennie egy másik útnak is, amely mentén elindulhatok és fejlődhetek.

– Mikor és hogyan fogalmazódott meg a gondolat a Betekints projekthez?

– 1995-ben érett be a gondolat, hogy ismét tovább kellene fejlődni, ezúttal egy kicsit más irányba. Mivel 30 éves koromra teljesült az álmom, és saját éttermem lett, új célnak egy saját szállodát tűztem ki magamnak. A ház területén feküdt korábban a Betekints csárda, azonban amikor felfigyeltem rá, már évek óta zárva volt, az épület teljesen lepusztult, elvadult, gesztenyefákkal, vadrózsával, indákkal benőtt és több centi magas levélköteggel borított kert vette körbe.

– Ez a leírás nem kifejezetten az ideális szállodahely képét mutatja. Mi tette mégis turisztikailag vonzóvá ezt a területet?

– Részben az a tény, hogy itt helyezkedett el az állatkert. Másrészt ez a terület két évszázadon keresztül, 1790-től kezdve ismert és szeretett hely volt, a ’60-as, ’70-es években fénykorát élte a csárda, kisvasút, vidámpark működött itt, az árnyas gesztenyefák alatt 400 vendég elfért egyszerre, a zenekari pavilonban híres veszprémi prímások játszottak. Az idősebb emberek beszámolóiból az is kiderült, hogy sokszor itt zajlottak a „harcok”, a „megmérettetések”, a bevonulási bulik és a leszerelési szórakozások. Klímájában és elhelyezkedésében is csodálatos hely, ezért is nem értettük, más miért nem akarta megvásárolni. Idővel persze kiderült, hogy sokan próbálkoztak vele, de nem voltak elég kitartóak. Amikor ugyanis megvásároltuk, nekünk is hosszas küzdelmet kellett vívnunk az Országos Műemlékvédelmi Hivatallal, amely a régi Betekints csárda mintájára szeretett volna létrehozni egy új vendéglátóhelyet. Ez azonban idejétmúlt gondolatnak bizonyult, és Veszprémben különben is szükség volt jó szállodára, mert akkor még csak három működött: a Hotel Veszprém, az Élő Panzió és a Rico Hotel. Sokáig egyezkedtünk a hivatallal, kicsit hasonló helyzetbe kerültünk, mint a Korona étterem megnyitásakor, de végül a fáradozásaink gyümölcse 1997. március 15-én beérett: 16 szobával megnyílt a Betekints Hotel.

– A ház életét a folyamatos fejlesztések jellemzik. Mennyire volt nehéz keresztülvinni az elképzeléseket?

– Az évek során több nehéz helyzetet átéltünk. A kezdetekben például városi nyomásra meg akarták szüntetni a főbejáratot, azzal az indokkal, hogy közterületet használok a vállalkozásom megközelítésére. Valójában emögött személyes sérelem húzódott meg, mert valaki tévesen úgy ítélte meg egy cselekedetemet, hogy az ellene irányult, holott ez nem volt igaz. Végül sikerült tisztáznunk a félreértést, megmaradhatott a főbejárat, és hamarosan kezdetét vehették a fejlesztések is. Szerencsére a szálloda nagyon jól működött, az egyik legnagyobb partnerünk az IBM volt, hétköznap folyamatosan teltházzal ment a szálloda, emellett rendkívül kedvelt esküvőhelyszíné váltunk, akadt olyan év, amikor 40 esküvőt tartottunk. Mindezek megadták a további fejlődés alapját: ahelyett, hogy a pénzintézetek befektetési ajánlataival éltem volna, visszaforgattam a bevételünket. Az önkormányzattól 2000-ben megvásároltuk a régi Puskás-malmot, átalakítottuk hat apartmanos vendégházzá,családiasabb környezetet álmodtunk meg konyhafülkével, kandallóval azoknak a vendégeknek, akik több hónapot is itt töltenek. 2002-ben egy Széchenyi pályázat segítségével 17 új szobát építettünk a házhoz, 38-ra növelve ezzel a szobaszámot. Itt alakítottuk ki a konferenciatermeket is, amelyek kisebb és nagyobb rendezvények lebonyolítására egyaránt alkalmasak. Összességében ez volt a legnagyobb bővítésünk, rengeteg munkát jelentett, de nagyon büszke vagyok a teljesítményünkre. Sajnos a lendületet a 2008-as gazdasági válság jócskán visszavetette, gyakorlatilag egy hónap alatt a vendégkörünk 40%-át elveszítettük.

– Hogyan lehetett túlélni ezt a helyzetet?

– Nehezen. A korábban megszerzett tartalékainkat éltük fel, és kőkeményen küzdöttünk a pozícióinkért. Nagyon sok külföldi vállalkozás működik Veszprémben, nekünk mind a mai napig az ő munkaerőik jelentik a fő vendégkörünket. Csakhogy amíg korábban több napot is itt töltött egy vendég, ez a recesszió éveiben egy napra csökkent le, ami megemelte a fajlagos költségeket, a vállalkozás hasznát viszont visszavetette. Szerencsére úgy látom, a sok munka és a kitartás meghozta az eredményét, és ismét felívelés előtt állunk.

– Idővel pedig újabb fejlesztésekre is sor került, előbb a wellness részlegre, majd a Patak-Partyra.

– Az elmúlt öt év legnagyobb tanulsága számomra az, hogy a nehezebb időszakokban sem szabad feladni, hanem mindig kell keresni a fejlesztések lehetőségét. 2011 végén jött létre a wellness részlegünk, ellensúlyozva azt a fehér foltot, ami eddig Veszprémet jelölte „wellness térképen”. Persze a termál- és gyógyvízzel rendelkező helyekhez képest még mindig hátrányban állunk, de örülök neki, hogy végigvittük ezt az ötletemet, mert a lakosság körében nagyon népszerű a wellnessünk és az ár-érték arányunk is kedvezőbb lett. Kellett ez ahhoz, hogy ismét az újdonság erejével hathassunk, fejleszthessünk, előbb a konferenciatermeket, majd 2013. május 1-jével megnyitott a Patak-Party nevű rendezvénykertet a Puskás-malom melletti területen. Szerettük volna visszaadni a régi Betekints hangulatát, egy modernebb köntösben – eddig úgy tűnik, jól érzik magukat az emberek ebben a miliőben.

– A Patak-Party rendezvénykert a kultúra felé nyit. Fontos szerepet tölt be az Ön életében a kultúra?

– A sport hangsúlyosabb az életemben, de a kultúrát is fontosnak tartom. Ha őszinte akarok lenni, a Patak-Partyt elsősorban üzleti alapon próbáltam megközelíteni. A mai világban egyre inkább érzékelhető, hogy a vendéglátás csak úgy tud érvényesülni, ha kapcsolatokat ápol más területekkel is, például a kultúrával. A sport azért hangsúlyosabb számomra, mert a kezdetektől fogva mi vagyunk a helyi kézilabdacsapatot vendéglátója, tavaly július óta üzemeltetjük a Veszprém Aréna catering részét – a kulturális programszervezés egyelőre új terület számomra. Ugyanakkor lelkes híve vagyok a kultúrának, több eseményt is támogatunk, és amikor lehetőségünk adódik rá, kilátogatunk rájuk – ez azért nehézkes, mert sokszor a munkánkkal egy időben zajlanak. A vendéglátás rengeteg időt igényel, sokszor a magánélet rovására. Számtalan esetben előfordult, hogy nem tudtam elkölteni a vasárnapi ebédet a családommal, mert közbeszólt a munka. De ez csak így működik, 24 órában alá kell rendelni magunkat a szakmának, hiszen rengetegen megfordulnak nálunk, sokféle igényt kell kielégíteni, ami egész embert kíván.

– Egy ekkora komplexumban nagy hangsúly helyeződik a személyzetre is. Ön milyen személyzetpolitikát vall?

– Kemény ember hírében állok, sok kollégámtól elköszöntem már, aki nem az elképzeléseim szerint végezte a munkáját, arra viszont büszke vagyok, hogy később mind megállták a helyüket valahol máshol. Óriási léptékkel fejlődik a világ, amit ha nem követünk, lemaradunk, a lemaradást pedig már csak nagy erőfeszítések árán lehet bepótolni. Gyakorlatilag a kollégáim között élem le az életemet, úgy érzem, jó csapattal dolgozom, annak ellenére, hogy a vendéglátásban hatalmas az elszívó erő, és nem tudjuk felvenni a versenyt a külföldi bérekkel. Megbecsüljük a nálunk dolgozó embereket, a fizetésen kívül különböző hétvégi programokkal is. Próbálok egyfajta versenyszellemet kialakítani, legutóbb egy kis verseny keretében elemeztük a fejlődésünket az egyetemmel karöltve, és a legjobban fejlődő munkatársunkat jutalomban részesítettük.

– Amellett, hogy a vendéglátás teljes embert kíván, mitől válik még valaki jó vendéglátóssá?

– Nagyon fontosnak tartom, hogy az ember értse a vendéglátást, és ne kövessen el pl. olyan alapvető hibát, hogy háromnapos  étellel kínálja a vendéget. Lehetőség szerint ki kell elégíteni a vendég igényeit, ami persze nem mindig könnyű, hiszen mi is találkozunk időnként furcsa és szokatlan emberi hozzáállásokkal, és mivel szolgáltatóipar vagyunk, előfordul, hogy nem helyénvalóan kezelik a kollégákat, de ezekre oda kell figyelni, és úgy lereagálni, hogy abból mi csak jól jöjjünk ki.

– Amit Ön létrehozott, az túlmutat az átlagos „vendéglátó szakember” elképzelésen. Ennek ellenére mégis ezzel a jelzővel írná le magát?

– Igen. Valójában mindezek a dolgok, a wellness, a rendezvénykert ma már mind a modern vendéglátás és a szállodakultúra részét képezik. Üzleti szempontból a vendégnek is kedvezőbb, ha egy szálloda minél több szolgáltatást tud nyújtani, a lehető legmagasabb szinten – mi is erre törekszünk a házban. Másrészt mindig is szerettem, ha több lábon állok, ami a szakma szempontjából is fontos – hiszen a wellness, a konferenciák, az esküvők, a rendezvénykert mind időszakos dolgok, általában egy-egy szezonhoz köthetők, mozaikjai az egésznek, amivel már meg lehet jelenni a piacon, és profitálni.

– Az utóbbi időben több díjat is elnyertek. Ön hogyan értékelné ezt?

– Valóban több díjban és elismerésben is részesültünk, többek között a Legjobb Vidéki Wellness Szálloda díját, a Magyar Turizmus Minőségi Díjat, legutóbb pedig a HotelStars.Eu-t kaptuk meg, amely megszerzésével nemzetközileg is négycsillagos szállodának számítunk. Az elmúlt időszakban ezeket az osztályba sorolásokat még nem igazán szabályozták le, mi magunk döntöttünk róla, az utóbbi időben viszont egy szakmai zsűri ellenőrzött bennünket, felhívta a figyelmet azokra az esetleges hiányosságra, amelyeket a nemzetközi szállodatrend megkövetel, majd ezek pótlásával és a korábbi fejlesztések alapján kaptuk meg a nemzetközi díjat. Ez természetesen nagy öröm, és sarkall a további fejlődésre, ugyanakkor számomra sosem az volt a cél, hogy díjat nyerjünk – de mindez természetesen jelzi a szakma és a közönség elismerését.

– Az elmondottak alapján egy alapvetően ambiciózus ember képe körvonalazódik előttem. Annak tartja magát?

– Abszolút. Szerintem célok nélkül nem is érdemes élni. Persze fontos, hogy azokat mindig a tehetséghez és a lehetőségekhez mérten tűzzük ki. Úgy érzem, a saját magam számára kitűzött célokat, még ha időnként merészek is voltak, megvalósítottam. Lassan ideje lesz pihennem.

– Egyelőre azonban még a munka köti le a napjait. Hogyan fest egy átlagos munkanapja?

– Általában reggel 8, fél 9 körül érkezem a házba, körbejárom, mindenkihez beköszönök, váltok velük pár szót, majd az irodában a kollégákkal együtt átbeszéljük a teendőket.  Rendszeresen tartok a vezetőkkel értekezletet, ha komolyabb feladat előtt állunk, akkor akár többször is egy héten. Ilyenkor elemezzük a múlt hetet, az elégedettségi szintet, megtervezzük a következő hetet, a logisztikán, az előkészületeken ugyanis nagyon sok múlik. Minden nap délben ebédelek a barátaimmal, majd ezután sok esetben a városban intézem a dolgaimat. Általában délután 4–5 óráig vagyok bent a házban, azután pedig még elmegyek sportolni. Régebben sokáig maradtam késő estig is, ma már igyekszem kímélni magam, és a munkatársaimra bízni azokat a feladatokat, amelyeket ők is el tudnak látni. A hét minden napjában dolgozunk, és természetesen ha nagyobb jellegű rendezvény adódik, én is itt bent vagyok, akár 16–20 órát is, próbálok ott segíteni, ahol csak tudok.

–  A vendég mindenekelőtt?

– Igen. A legfőbb motivációm mindig a vendégek elégedettsége volt, no és a siker. Ha kellett, már a Korona étteremben is reggeltől estig dolgoztam hónapokon keresztül – csak ezzel a hozzáállással lehet fejlődni. És az is nagyon jóleső érzés, amikor egy nagyobb rendezvény után felhívnak és gratulálnak az európai szintű vendéglátásunkhoz.

– A kemény munkatempó mellett mi kapcsolja ki a leginkább?

– A sport, hetente négy-öt alkalommal teniszezek. Kikapcsol a horgászat is, noha erre még idén nem volt időm. Mindig úgy éreztem, van valami fontosabb, amit intézni kell, ami ugyan hosszú távon talán butaság, de én már így vagyok kódolva.

– A családja miként támogatja a munkájában? Őket is sikerült megfertőznie a vendéglátás szeretetével?

– Minden családtagom a vendéglátóiparban, a házban dolgozik. Élettársam üzemelteti a Patak-Partyt, három gyerekem közül legidősebb lányom most gyesen van fiúunokámmal, egyébként ő a wellness részleg vezetőjeként és kozmetikusként is dolgozott nálunk. Kisebbik lányom recepcióvezető volt a hotelben, jelenleg másik bázisunk, az Aréna ügyeit intézi, a büfével és különböző rendezvényekkel foglalkozik. Fiam is vendéglátós végzettségű, ő is az Arénában dolgozik, de ha van szabadidejük, mindketten besegítenek a házban. Igyekszem a munkára nevelni őket, mert szerintem így lehet előre jutni.

– Idővel a családja viszi majd tovább a vállalkozást?

– Régi vágyam lenne, hogy gyerekeim vegyék át az üzletet, de ezen még dolgoznunk kell. Sajnos van előttük egy „rossz példa”: a munkám miatt sokkal kevesebbet tudtam velük lenni gyerekkorukban, mint amennyit szerettem volna – emiatt kicsit kevésbé szimpatikus nekik ez a szakma. A lányoknál a családalapítás is nehezíti a helyzetet, a fiam pedig nagyon szeret sportolni – igyekszem úgy elősegíteni fejlődését, hogy azt se kelljen hanyagolnia.

– Amennyiben sikerülne továbbadnia a gyerekeinek a vállalkozást, a háttérből továbbra is segítené őket a fejlesztésekben?

– Mindenképpen. Úgy érzem, a tapasztalatommal, a kapcsolatrendszeremmel továbbra is hasznára tudok lenni a háznak. Nem szeretnék passzív nyugdíjassá válni, amellett, hogy pihennem is kell már, amíg élek, szeretném ezt a munkát folytatni. Ez a felállás az Arénában már működik, az irányítást én végzem, egyébiránt viszont minden mást a családom.

– Vannak még további fejlesztésre irányuló tervei?

– A nagy fejlesztések egyelőre véget értek, innentől már nehéz is feljebb lépni, csak nagy ráfordítással lehetséges. Színvonalbeli fejlesztések persze mindig folynak, az elmúlt hónapokban például lecseréltük a tévékészülékeket, és persze kisebb-nagyobb ötleteim mindig akadnak. Szeretném a szállodai szobaszámot és a színvonalat növelni, és a rendezvénykert mellé tervezünk 14 apartmant. Ha nem jön a recesszió, ez már megvalósult volna, így azonban egy kicsit csúsztatni kellett.

– Ha mindez megvalósul, teljesen elégedettnek fogja vallani magát?

– Úgy érzem, lassan elérem azt a szintet, amire vágytam, de teljesen elégedett soha nem leszek. Mindig is kritikus szellemű voltam, nehezen dicsérek, néha már a bírálat hiánya is annak számít nálam – bár talán változom, és ma már a családomat és a munkatársaimat illetően is többször hangzik el dicséret a számról. De azt hiszem, ahhoz, hogy idáig eljussak, kellett mindaz az akarat, makacsság és kitartás, ami jellemez, enélkül nem lennék most itt.

Bertalan Melinda
Fotó: Babják Tamás